A diakónusi karizma segítség a gyógyításban – Interjú Dr. Kovács Tibor szerpappal

– Orvosból diakónus. Ez akár egy tanúságtevő írás címe is lehetne, de most leginkább egy kijelentés, ami magát jellemzi. Hogy történt?

– 1990-ben kaptam meg az orvosi diplomámat, és friss diplomával a II. sz. Belgyógyászati Klinikán kaptam állást (a volt Irgalmas Kórház épületében volt akkor a klinika). A régi falak között szinte tapintható volt az imádságos szellem. Amikor átköltöztünk a jelenlegi helyünkre a Pacsirta utcába, több kollégámmal együtt

ide is áthoztuk keresztény/irgalmas szemléletünket, mely miatt néhai Lőrinc Sándor atya (a Piusz-templom nyugdíjas kisegítő lelkipásztora) már csak a „mindenszentek klinikájának” hívott bennünket…

Mi tagadás, magunk is így éreztük. Ez a rövid történet is arról árulkodik, hogy mindig is vallásos emberként éltem. Mélyen hívő keresztény nagycsaládban nevelkedtem, négyen vagyunk testvérek. A nagyapai házban rendszeres vendégek voltak a pap barátai, illetve egyik nagybátyám bencés szerzetes volt. Öntudatra ébredésem óta számtalan szállal kötődöm Egyházunkhoz, ezért mindig folytonosság jellemezte a hitéletemet, ez mind-mind meghatároz, akárcsak középiskolai tanulmányaim. Tizennégy éves koromban kerültem a Pannonhalmi Bencés Gimnáziumba, ahol az eltöltött négy év továbbmélyítette hitemet, illetve ekkor, a szerzetesek imádságain való részvételek során ivódott belém a zsoltárok, a zsolozsma világa, szeretete. A zártabb közösségi életforma és az otthon látott széles rokoni/baráti háló alakította ki bennem, hogy Pannonhalmáról elkerülve mindig kerestem a közösségeket.

– Ilyen közösségek voltak a székesegyházi plébánia ifjúsági/egyetemista hittana, a Szent Mór-cserkészcsapat, a Mustármag közösség, de a Schönstatt családmozgalom családtrénerképzése és a jegyeskurzusok is. Élete minden periódusában jelen van a közösség ereje.

– Magától értetődő módon mindenhol és mindenkor kerestem az alkalmat arra, hogy része legyek egy közösségnek. Pannonhalma után Budapesten kezdtem az orvosi tanulmányaimat, és ezzel párhuzamosan a zuglói domonkos templom egyetemi hittancsoportjához csatlakoztam. Majd, amikor Pécsen folytattam az egyetemet, már a menyasszonyommal (későbbi feleségemmel) közösen Bíró László püspök (akkori püspöki titkár) egyetemi hittanórájára kezdtünk járni. Azóta több mint harminc év telt el, és ma is keresek.

– Mit keres?

– A szolgálatom.

– Kérem, meséljen!

– Amikor Pécsre költöztem, rövidesen bekapcsolódtam a székesegyházi plébánia egyetemi hittancsoportjába. Néhány hónap után Bíró László atya mint székesegyházi plébános megbízott egy középiskolás hittanosokból alakult kiscsoport vezetésével. Ezt követően a plébánia cserkészcsapatát alapítottuk meg az akkori káplán, Pavlekovics Ferenc atya hathatós támogatásával. A Szent Mór cserkészcsapatnak négy évig voltam parancsnoka. Az egyetemi tanulmányaim mellett végzett közösségi szolgálatok alapján fogalmazódott meg, hogy hitbéli tudásomat is rendszerezni, mélyíteni kell. Ezért kezdtem meg a Szalai János atya által elindított egyházmegyei levelező hitoktató képzőt, mely valamilyen szempontból az újrainduló Pécsi Hittudományi Főiskola előszobája volt.

1990 áprilisában megnősültem, három fiunk és egy kislányunk született, ma már négy unokánk is van. Az egyre bővülő családunk és közösségek mellett bontakozott ki orvosi pályám. Ha úgy tetszik, végigjártam a szamárlétrát a rezidensi állástól az adjunktusi pozíción keresztül az egyetemi tanári kinevezésig. Orvosként, közösségvezetőként nagyon sok emberrel találkoztam, például egyházi személyekkel, szerzetesekkel és papokkal, akik közül többekkel közeli kapcsolatba kerültem. Így ismertem meg Dohány Zoltán atyát, aki a kisközösségünk tagja lett. Több mint tíz éve volt már talán, amikor egy közös nyaraláson, egy vele való, mély, esti beszélgetés során megfogalmazódott bennem a nyitottság, a hívás a diakónusi szolgálatra. Amikor 2018 júniusában Udvardy püspök a paptestvéreknek írt körlevelében kérte, hogy aki diakónusi szolgálatra alkalmas jelöltet ismer, az jelezze feléje, Dohány Zoltán atyának eszébe jutott a mi korábbi beszélgetésünk, és nekem szegezte a kérdést, hogy érzem-e még a hívást.

– Mit válaszolt?

– Azt, hogy a hívást érzem, de nem foglalkoztam ezzel az ominózus beszélgetés óta; amennyiben a püspök atya alkalmasnak lát a jelen helyzetemben (mint egyetemi tanár, orvos, nagycsaládos közösségvezető), akkor nyitott szívvel jelentkezem a diakónusi szolgálatra. Nem volt könnyű feladat család és munka mellett teljesíteni a szentelést megelőző kétéves képzést. Persze paradox módon nem is ment volna egyedül. Az új életfeladatra készülve a feleségem is cipelte velem a terheket. Akinek bár voltak félelmei arra vonatkozóan, hogyan fogjuk ezt menedzselni, tudta, hogy egy régóta dédelgetett álom megvalósításán dolgozom. Ilyen értelemben nem csupán a diakónus vállal szerepet a hívek szolgálatában, hanem a családja is, azáltal, hogy igazodik az új menetrendhez. A házastársam, a házasságom fontosságára is utal, hogy jelmondatomnak azt az idézetet választottam, melyet harminc évvel ezelőtt az esküvői meghívónkra írtunk. Ez a mondat közös tapasztalatunk volt az udvarlás alatt, és úgy érzem, most is kifejezi az én sajátos diakónusi lelkületemet: „Megismertük a szeretetet, amelyet Isten oltott belénk, és hittünk benne” (1Jn 4,16).

– Több hét telt el a felszentelés óta. Ma hogyan gondol a szolgálatra?

– A Jóisten kegyelme, hogy idáig jutottam az életemben, hogy ennyi ajándékkal halmozott el, és bízom benne, hogy szerpapi szolgálatom során is vezetni fog. A diszpozícióm Pécs városára, azon belül is a Szent Ferenc-plébániára terjed ki, amire nagy adományként tekintek. Örülök, hogy ezentúl még teljesebben segíthetem Dohány Zoltán atya munkáját.

Egy szőlőműves inasaként én is tolhatom az Egyház szekerét.

Ahogy a Szentírásban is olvassuk, a diakónus feladata, hogy támogassa a pap tevékenységét. Noha még nem látom tisztán, hogy ez milyen más cselekedetekben fog megmutatkozni, mint az adott szentségek kiszolgáltatása, de nem bánom, mert a Jóisten ezt pontosan tudja, és eszerint fog vezetni, ahogy eddig is. Csak azt tudom, hogy szolgálni akarom őt Egyházunkon keresztül. Az ő még láthatóbb jele szeretnék lenni!

– A betegek szolgálata is az emberek szolgálata…

– Igen, és a diakónusi szolgálatban az igeliturgiai szolgálat mellett hangsúlyos az embertársak szolgálata. A diakónusi lelkület már most is segít, hogy még jobban átérezzem a betegek, elesettek szenvedéseit. Udvardy érsek úr is utalt erre a szentelésünk alkalmával mondott homíliájában. Nap mint nap találkozom a szenvedéssel és halállal. Ez a tapasztalat is hozzájárult ahhoz, hogy megszülessen bennem a vágy a diakónusi szolgálatra. De ez a megállapítás fordítva is helyes: nagy segítség a diakónusi karizma a gyógyításban.

Az október 25-i szentelésről és a három új állandó diakónus életútjáról ITT olvashatnak.

Forrás és fotó: Pécsi Egyházmegye

Magyar Kurír