A Gondviselés adta ezt a mesekönyvet – Találkozás Bodonovich Márta illusztrátorral

– A Hosszú az út Betlehembe című adventi kalendárium a családunknak megvolt eredetiben, német nyelven. Gyermekként én is lapozgattam a testvéreimmel együtt. Anyukám, aki magyar–német szakos tanár és nyelvész, sokszor felolvasta nekünk a karácsonyváró ünnepi időszakban. Kicsi voltam még akkor, így felnőttként csak arra emlékeztem, hogy van egy jó csigás mese, amit nagyon szerettünk. Újraolvasva rájöttem, sokkal több a mondanivalója, mint amit gyerekként megérthettünk belőle. Így felnőtteknek is tudom ajánlani a könyvet. 

– Hogyan születtek meg az illusztrációk? 

– A tavaszi karanténidőszakban készültek el a rajzok. Amikor hirtelen mindenkinek otthon kellett maradnia, aggódtam, hogyan fogok így dolgozni. A kisfiam nem járhat óvodába, egész nap velem lesz, a már elkészült termékeimet sem tudom postára adni úgy, hogy ne találkozzunk senkivel. De ahogy már korábban is sokszor megtapasztaltam, és tapasztalom mind a mai napig, valahogy mindig elrendeződnek a dolgok, a Gondviselés mindig ad új és új lehetőséget. A karantén idején ezt a mesekönyvet adta, amelyhez esténként tudtam rajzolni. Kisfiam az új helyzet miatt, hogy nem mehetünk sehova, csak a környéken lévő erdőben sétáltunk, nagyon igényelte a társaságomat, így elég hamar rájöttem, el kell engednem azt, hogy napközben dolgozzak. Esténként, fektetés után álltam neki a rajzolásnak. Sokszor vacsoraidőben ittam még egy kávét, mert anélkül altatás közben én is elaludtam volna. 

Egyébként alapvetően más stílusban szoktam rajzolni, mint ebben a mesekönyvben. De úgy éreztem, hogy a rajzoknak ezúttal nem szabad olyan meséseknek, bájosaknak lenniük. Jobb, ha valóságosabbak, mert a könyvben ábrázolt szereplők igazából mi vagyunk.

– Milyen alkat, jellem a főszereplő csiga? 

– Betlehembe igyekszik, hogy találkozzon a Megváltóval. Öreg, bölcs lény, aki már látja, hogy valójában mi a fontos az életben. Akivel találkozik, annak átad egy-egy életbölcsességet, amitől mindenkinek megváltozik az élete. Vagyis csak majdnem mindenkinek. Mert a hernyót továbbra is csak az evés érdekli. Tetszik, hogy van, aki nem hallja meg a csiga szavát, ez olyan életszerű, sokszor ránk is igaz. 

– Rajzai, festményei a gyerekeket szólítják meg. Hogyan jutottt el az alkotóművészetnek erre a területére?

– A rajzolás mindig ott volt az életemben. Szüleim sohasem erőltették, de szelíden terelgetve mindig megteremtették a lehetőséget, hogy pályázatokon vegyek részt, rajzórára járjak, festőtáborba menjek. Ha szeretnék. Így voltak évek, amikor jártam, aztán évekig nem. Sohasem éreztem, hogy tehetségem lenne a rajzoláshoz, csak amikor élveztem, csináltam. Kaptam pozitív visszajelzéseket. Például amikor tizennégy évesen az utcán festettem, egy arra járó bácsi huszonötezer forintért megvette a még csak félkész festményemet. De mindig azt mondtam magamban: biztos csak kedves akart lenni. Vagy amikor először festettem akvarellel, a művésztanárom azt mondta, „előrehaladott az akvarellem”, de valahogy sosem tulajdonítottam ennek jelentőséget. 

A gimnáziumi évek alatt teljesen abbahagytam a rajzolást, majd az érettségi évében kitaláltam, hogy festő-restaurátor leszek. Akkoriban öt embert vettek fel erre a szakra. Szeptemberben tehát elkezdtem intenzíven rajzórára járni, először heti háromszor négy órában, aztán mindennap.

Emlékszem, az első alkalommal portrét rajzoltunk, elég sok hibám volt. Majd egy-két hónappal később odajött hozzám a tanárom, és azt mondta, nagyon sokat fejlődtem, kezdjek el festményeket másolni, mert a felvételi második fordulóján azt is tudni kell. Így amikor mások az érettségi tételeket tanulták, én festettem. A felvételin sajnos kiestem a második fordulóból, a következő évben pedig a harmadikból, ahová már csak tizenhárman kerültünk be. Így aztán váltottam, a tájépítészeti karra jelentkeztem, és tájrendező, kertépítő mérnök lettem. Miután a rajztanáraimtól elköszöntem, még hívogattak egy darabig, biztattak, hogy ne hagyjam abba, de sajnos akkor nem hallgattam rájuk.

A munka világában azután azt éreztem, hogy a rajzzal szeretnék foglalkozni valamilyen formában. Amikor megszületett a kisfiam, képeket festettem az ágya fölé. Ekkor jöttem rá, hogy a gyerekrajzok az én világom. 2017-ben elindítottam a vállalkozásomat, a kisfiam még nem volt egyéves. Óvodáskoráig csak alvásidőben tudtam dolgozni, most már teljes munkaidőben. 

– Hogyan választja ki a témáit, honnan jönnek a figuraötletek?  

– Sok illusztrátorra tekintek példaképként. Nagyon tetszik a stílusuk, csodálom, hogy pár vonal is elég, és életre kel a rajzuk. Az egyik kedvencem Agócs Írisz, a Maszat-könyvek és rengeteg más kötet illusztrátora, többnek az írója is. Nagyon kedvelem Sven Nordqvist, a Pettson-könyvek szerzőjét és rajzolóját is. Amikor mesét olvasok a kisfiamnak, gyakran belefeledkezem egy képbe, megcsodálom, hogy van meghúzva egy-egy vonal, nem csak összességében nézem a rajzot. Ilyenkor a kisfiam rám is szól: „Olvass!”

A saját karaktereim sokszor úgy születnek, hogy amikor hallom a történetet, már megrajzolódnak a figurák a fejemben. De van, hogy kicsit meg kell állnom, el kell csöndesednem és az érzéseimre figyelnem.

Most, hogy belegondolok, mit is keresek ilyenkor, úgy érzem, talán a szeretetet szeretném megjeleníteni. A melegséget, az összetartozást, a gondoskodást, a boldogságot és a humort, amely minden nehézségen képes átlendíteni.

Ezek a szempontok az egyéni illusztrációimon talán jobban látszanak, mivel ott tényleg azt rajzolom, ami bennem van. A mesekönyveknél azért mindig figyelembe kell venni a történetet is.  

– Milyen technikákat, megoldásokat alkalmaz a munkái kivitelezésében? 

– Akvarellel festek, a kontúrvonalakat utólag húzom ki. Ezt az utóbbi műveletet szeretem a legjobban, sokszor ekkor rajzolódik ki igazán a karakter. Majd a kész festményeimet digitalizálom.

Egyébként az eredeti festményeket is meg lehet vásárolni, sőt a legtöbb munkám egyedi megrendelés alapján készül, a megrendelő kérheti, hogy mi kerüljön a képre. Így igazán személyes festmények születnek a gyerekszobákba. Általában állatokat ábrázoló képeket festek. A megrendelők legtöbbször valamilyen állatkaraktert választanak és egy számukra kedves időtöltést. Így született a síelő elefántos kép, a kiránduló mókus, a bicikliző róka… Nászajándékba is rendelnek tőlem képeket. Ilyenkor gyakran a pár kedvenc városát, hobbiját, autóját szeretnék viszontlátni a festményen. 

– Sok humoros, vidám alkotása van. Sajnos a mostani életünk cseppet sem könnyű vagy vidámító. Ön hogyan éli meg a járványidőszakot? Milyennek látja a felnőtt világunkat? 

– Nagyon szerencsésnek mondhatom magunkat, mert a közvetlen környezetünkben senki sem beteg, ezért mindennap hálát adunk. Így különösebb nehézségek nélkül éljük tovább az életünket, csak kicsit más szabályokkal. A kisfiamon azt látom, hogy ő is gyorsan alkalmazkodott az új helyzethez: lelkiismeretesen és gond nélkül viseli a maszkot, hogy vigyázzunk másokra, és olyan szakszerűen mos kezet, ahogyan azt az oktatótáblák mutatják…

– Karácsony előtt készül ez az interjú. Hogyan szokták ünnepelni Jézus születését? És hogyan készülnek az ünnepre most, amikor még mindenkiben sok a bizonytalanság a járványhelyzet miatt?

– Azt már elfogadtam, hogy idén a nagyobb család valószínűleg nem tud együtt karácsonyozni, nem lesz közös, tizenkilenc fős ünnepi ebéd, és a pásztorjátékra sem tudunk elmenni. Az elmúlt években úgy tapasztaltam, hogy a hétköznapok öröme még a nagyobb gondok idején is velünk van egy vacsora közbeni beszélgetésben, közös játékban, erdei sétában, viccelődésben. Így nem félek, hogy a járványhelyzet miatt idén rosszabb lesz a karácsonyunk. Biztosan szép lesz a maga módján.

A kisfiam már négyéves, így adventben minden este elolvasom neki az adott napi csigás történetet.

Szokásunk, hogy az ünnepre várva papírból kivágunk egy kis angyalkát, és bevagdossuk a ruhája szélét. Ha valami jót teszünk, mindig kihajthatunk egy kis „csipkét”, így karácsonyra szép díszes lesz az angyalka ruhája, így kerül a fa alá.

Az angyalok mindig hoznak ajándékokat, és mi magunk is szoktunk saját kezűleg készített apró ajándékot adni a család tagjainak, hogy megélhessük az ajándékozás örömét. Közösen készítjük el ezeket az apróságokat, amelyeknek egy része általában valami ehető finomság.

– Melyek a jövőre vonatkozó alkotói tervei, elképzelései?

– A mesekönyvek illusztrálását nagyon élvezem, egyre több felkérést kapok. Most éppen egy másik adventi mesekönyvet illusztrálok. A napokban fejeztem be egy karácsonyi memóriajáték képeinek festését. Szerencsére ötleteim mindig vannak, csak időt kell hagynom arra, hogy kiforrják magukat. Most is van a fejemben egy-két terv, amit a közeljövőben szeretnék megvalósítani, de inkább még nem árulom el, mik ezek.

Fotó: Merényi Zita

Körössy László/Magyar Kurír

Az interjú nyomtatott változata az Új Ember 2020. december 20–27-i ünnepi számában jelent meg.