A gyermekmissziós felnőttként is segít majd – Interjú Matavovszky Éva animátorral

A karácsonyi karitatív munkáról, a Pápai Missziós Művek kötelékeibe tartozó missziós gyermekekről animátorukkal, Matavovszky Éva pedagógussal beszélgetett a Nyíregyházi Egyházmegye sajtómunkatársa, P. Tóth Nóra. Ennek részletét közöljük.

– Kiket szerettek volna megajándékozni ezekkel a felajánlásokkal?

– A missziós gyermekek szervezésében idén is az egész iskolára kiterjesztve hirdettünk gyűjtést. Már évek óta vannak „bevett helyeink”, ahol számítanak is a segítségünkre. A Magyar Vöröskereszt Szabolcs-Szatmár-Bereg Megyei Szervezete, a Nyíregyházi Család- és Gyermekjóléti Központ, egy nyíregyházi anyák átmeneti otthona és a görögkatolikus Szent Miklós Gyermekvédelmi Intézmény ellátottjai, gondozottjai számára juttatunk el adományokat. De idén még jött egy plusz kérés: vittünk Ózdra az ottani rászoruló gyerekeknek is.

Az ózdi családok nagyon nehéz körülmények közé kerültek, miután bezárt egy 1200 főt foglalkoztató gyár, és sokan munkanélküliek lettek; illetve a pandémia miatt is megnőtt a munkanélküliség, a szegénység: csak közmunkát végeznek a szülők, így kétszer 57 ezer forintból kénytelenek megélni a családok.

Az ózdi parókus kért meg minket: ha tudunk, segítsünk. Így tehát az adomány jelentős része oda ment, a többi helyszín között igyekeztük arányosan elosztani a felajánlásokat.

– Bár Ön mint koordinátor ott van közöttük, önállósággal és felelősséggel kell dolgozniuk a gyermekeknek. Milyen feladatok hárultak rájuk az adománygyűjtés során?

– Minden osztályban – negyedik évfolyamtól felfelé – vannak missziós gyermekeink. Nekik most a saját osztályukban kellett biztatni az osztálytársaikat, hogy ne felejtsék el, hozzanak adományt, ha tudnak: mindenki a saját osztályában gyűjt, a legkisebbeknél az osztályfőnökök segítenek, és e-mailben értesítik a szülőket. Mikor összegyűltek az osztályban az adományok, a missziós gyerekek felhozták az összeset a könyvtárba, majd szétválogattuk a csomagokat. Ez egy bő délutáni munka volt: a tartós élelmiszert, a játékokat, a könyveket különpakoltuk és felcímkéztük, hogy hová, melyik intézménybe kell szállítani. Amikor megérkezett az autó a felajánlásainkért, minden osztályt képviselt egy-két gyermek, fotót is készítettünk az átadásról.

– A missziós gyermekek nemcsak karácsonykor, de egész évben aktívak, hiszen a misszió nem csupán az adományozásról szól. Milyen állandó tevékenységet folytatnak évközben?

– A Pápai Missziós Művek egy nemzetközi keresztény gyermekszervezet. A gyerekmisszióban a gyerekek arra vállalnak kötelezettséget, hogy segítenek más gyermekeken, éljenek bár egy másik földrészen; elítélik az erőszak minden formáját, ami miatt a gyerekek világszerte szenvednek. Kisfilmeket nézünk más országokban, földrészeken élő, ínséget szenvedő gyermekekről, életmódjukról: Afrika, Pakisztán, India vagy közelebbi országok szegényeinek mindennapjait ismerhetjük meg a videókból, vagy a Madassery Benvin Sebastian SVD atya, a Pápai Missziós Művek magyarországi igazgatója által is küldött anyagból. Imádkozunk ezekért a gyermekekért, akkor is, ha ismeretlenek számunkra, s akkor is, ha más földrészen élnek.

S hálát adunk azért, hogy nekünk milyen jó dolgunk van itt. Minden évben van egy országos találkozó (ez idén a COVID-19 miatt elmaradt), ahol az országban élő gyerekmissziós csoportokkal találkozunk. Részt veszünk egy hálaadó liturgián és egyéb programokon is. Itt a gyermekek a saját közösségükkel is együtt vannak; megtapasztalhatják, hogy másokkal is közösséget alkotnak. Ezen kívül vannak országos táboraink is, melyek szintén nagyon tetszenek a gyerekeknek.

Mikor táborozni megyünk, a szálláshelyet nem luxus körülmények között oldjuk meg: egyrészt azért, hogy ne legyen megterhelő, másrészt kimozdítjuk őket kicsit a komfortzónájukból

– nem a kis kényelmes gyerekszobában alszanak, hanem több társukkal együtt egy kollégiumi szobában, egy tornateremben vagy épp egy régi iskola osztálytermében a padlón. Szinte mindenféle helyen volt már kirándulásunk, s a mi gyerekeink, akik nagyon jó anyagi körülmények között élnek, elcsodálkoznak, hogy tudnak eltölteni diákok egy olyan helyen időt, ahol nincs internet vagy egyéb kényelmi körülmény.

– Nem érzik maguktól távolinak ezt a világot, amit interneten vagy videókon keresztül látnak?

– Inkább meglepődnek. Nem távolinak látják, hanem tényleg csodálkoznak, hogy ilyen nyomor is létezik. Nemcsak Indiába, de Kárpátaljára is gyűjtöttünk, ahol a szülőknek, ha van is autójuk, de nincs benzinre pénzük. A Pápai Missziós Műveknek minden évben van egy országos projektje, ebbe mi is bekapcsolódunk, és közben megismerjük az ott élőket. Tavaly Pakisztánba gyűjtöttünk (nagy sikere volt az iskolában szervezett bolhapiacnak), idén Nagybereznára gyűjtöttünk anyagi felajánlásokat, ahol vannak, akik nem tudnak eljutni orvoshoz vagy kulturális rendezvényekre. Így az év elején azt a célt tűztük ki, hogy hozzájárulunk egy kisbusz beszerzéséhez, (mely a környéken élő beteg gyerekek és idősek orvoshoz, kórházba jutását segíti) százezer forinttal. A kitűzött cél mára megvalósult: 103 ezer forintot utaltunk át a gyerekek által értékesített naptárak, emlékkönyvek, tollak árából.

A közvetlen környezetükben is megismerkedhetnek nehéz körülmények között élőkkel: pár éve a Sója Miklós iskolában segítettünk az udvar parkosításában, ahol együtt dolgoztak a cigánygyerekekkel, vagy egy másik alkalommal egy közös farsangon töltöttek együtt időt. Senki nem érezte a különbözőséget: a gyermekek könnyebben kezelik ezt, mint a felnőttek.

– Amivel most, gyerekként a missziós gyermekek találkoznak, amiben most részt vesznek, annak hosszú távon is hatása lehet életükre. Hogyan befolyásolhatják őket felnőttként ezek a társadalmi szakadékok, amelyekkel fiatalon megismerkednek?

– Ha így nevelkedik fel egy gyermek, akkor felnőtt életében is gondol arra, hogy vannak rászorulók, akikért tenni lehet. S hogy ismeretlenül is imádkozhat a bajba jutottakért: a cselekvő szeretetet ültetjük beléjük, ami, remélem, meg is marad. Valószínűleg érzékennyé válnak a világ problémái iránt, és talán a megoldás felé próbálnak elmozdulni...

Mondták a gyermekeim, azt szeretnék látni, hogyan örülnek a megajándékozottak, amikor megkapják a kis csomagjaikat: a személyes találkozásokat hiányolják. Éppen ezért például azt tervezem, hogy jövőre ellátogatunk a Magdaléneumba, hogy együtt lehessenek sérült vagy fogyatékkal élő gyermekekkel: hogy meglegyen az élő kapcsolat.

Amikor a gyerekrehabilitációs osztályra mentünk el néhányukkal, ott nagyon megdöbbentő hatást váltott ki a találkozás. Mi, felnőttek nem is akartuk arra a részre bevinni őket, ahol nagyon súlyos mozgássérült vagy szellemi fogyatékos ellátott feküdt. De valahogy csak bejöttek utánunk:

ott aztán tényleg folytak a könnyek, nagyon meghatotta őket, amit láttak. Utána a hazaúton az autóban nem is bírtak megszólalni. Ez mind-mind érzékenyíti őket.

– Egy ilyen vagy hasonló találkozásnak szükséges egyfajta levezetés is, hogy feldolgozzák a megtapasztaltakat. Milyen alkalmak állnak ehhez rendelkezésükre?

Igen, mindenképpen fontos a visszajelzés, visszacsatolás. Havonta találkozunk, beszélgetünk a gyerekekkel. Az iskola lelki igazgatója, Kovács Csaba atya is segít bennünket, és a lelki részét előkészíti ezeknek az alkalmaknak.

– Hogyan csöppent bele a Pápai Missziós Művek munkájába?

– Mint Pilátus a Krédóba: teljesen véletlenül. Tizenegy éve alakult újra a gyermekmisszió Magyarországon, akkor nem tudtam szinte semmit erről a dologról. Akkoriban még Bodnár Attila atya volt az iskolában a lelkivezető. Egyszer megkérdezte, hogy volna-e kedvem öt gyereket elkísérni Rómába. Volt kedvem, de csak a repülőgépen derült ki, hogy ez, ahova most megyünk, nem egy egyszerű római út: itt megalakul a magyarországi gyermekmisszió, melynek mi leszünk az alapító tagjai. Miután hazaértünk, azt gondoltam: ha már a Jóisten engem ebbe helyezett, akkor csináljuk. Tetszett nekem is, a gyerekeknek is: így hát azt gondoltam, nem szabad abbahagyni.

– Mi az, amit te ebből a tizenegy évből kapacitáltál, és hogyan érzed magad ebben a szerepben, melyben Róma után találtad magad?

– Én inkább a tettek embere vagyok: az életemben mindig is jelen volt a cselekvő szeretet. Ez egy olyan terület, ahol tudok tenni másokért. A gyerekek lelkesedése pedig mindig erőt és új lendületet ad az életemnek. Nagyon szívesen csinálom.

A teljes interjú ITT olvasható.

Forrás: Tóth Nóra/Nyíregyházi Egyházmegye

Fotó: Vajdicsné Keczán Ibolya

Magyar Kurír