A harag a szeretet másik arca? És mit csinál a Jóisten? – Bibliai történetek a járvány idejére I.

Kultúránk és világunk egyik kulcsszava a változás. Pozitív értelemben: mint javulás, előrelépés. Kétes értelemben: forrása elbizonytalanodásnak, szorongásnak. Valami, amire lehetőség szerint fel kell készülni. Valami, amire egyre kevésbé tudunk felkészülni, inkább egyre jobban megtanulunk vele együtt élni.

A világ most éppen a vírushelyzettel kapcsolatban változik meg gyökeresen. „Ha majd elmúlik ez az egész, akkor sem lesz olyan, mint azelőtt volt” – mondják némelyek. Felfedeztünk és átéltünk valamit, ami eddig is lehetséges volt, és ennyiben a világhoz tartozott – de immár megtapasztaltuk, átéltük, és remélhetőleg túléltük. Bennünk tehát biztosan változik valami.

Az új helyzetekben állandóságba kapaszkodom, de közben figyelem az újat. Szívesen tekintek a Bibliára: Isten szava ez emberi szóban. Olyan emberek tanúságtétele, akik nehéz időkben és komoly átalakulások közepette is hittek a történelmet alakító Úristen jelenlétében. Megpróbálták a saját koruk bajait és a nehéz időkben megfogalmazott hittapasztalatot továbbadni, mindebben pedig Isten vezette és támogatta őket. Isten szava örök és igaz. Az ember megértését viszont mindig jellemzi egyfajta visszatekintés: meglévő fogalmainkkal, emlékeink szűrőjével értjük meg azt, ami most történik velünk, ami éppen most a legújabb, legfrissebb tapasztalatunk.

Isten szava élő és eleven. A leírt szót akkor tesszük élővé, ha Lélekben olvassuk, vagyis hagyjuk és kérjük, hogy általa a Lélek mutasson valami újat. Három bibliai történetet szeretnék felidézni és értelmezni, hogy bennük rátaláljunk Isten jelenlétére.

„Jobb az Úr kezébe esnem, mint emberekébe…” (2Sám 24,14)

A világunkat sújtó járványról először is Dávid király jut eszembe: története a népszámlálással és a döghalállal, vagyis pestissel. A hatalma csúcsán lévő király elrendeli, hogy számolják meg a népet, különösen a kardforgató férfiakat. Amikor aztán megtudja a számlálás eredményét, az olvasó számára kissé váratlan fordulattal bűnbánatot tart, büntetését azonban maga választhatja meg. A történet befejezéseként megveszi azt a szérűt, ahol az Úr büntető angyala abbahagyta a nép büntetését.

Az elbeszélés fordulópontja, hogy Dávid bűnbánatot tart a hozzá érkező próféta előtt: „Nagyon szorongok, de jobb az Úr kezébe esnem (mert nagy az ő irgalmassága), mint az emberekébe. – Döghalált bocsátott tehát az Úr Izraelre attól a reggeltől kezdve a megszabott ideig, s meghalt a népből Dántól Beersebáig hetvenezer ember” (2Sám 24,14–15).

Mint mindig, most is érdemes szétválasztanunk, mi az, amit a történet hangsúlyoz, és mi az, ami minket igazából érdekel. Mit hangsúlyoz a történet? Először is azt, hogy Isten elfogadja Dávid bűnbánatát. Bár megbünteti a népet – vagyis csökkenti azt a haderőt, amelyet Dávid büszkén összeszámolt –, megkíméli Jeruzsálemet (1Sám 24,16). Mint Mózes és az aranyborjú esetében, abból indul ki, hogy a Dávidnak közbenjáró hatalma és tiszte van Istennél (vö. Kiv 32,11–14). A történet azt is feltételezi, hogy a király képviseli a népet jóban és rosszban egyaránt. Egyfelől Isten a népet bünteti a király bűne miatt. „Így szólt Dávid az Úrhoz, amint meglátta a nép öldöklő angyalát: Én vagyok az, aki vétkeztem, és aki gonoszul cselekedtem: de ők, a juhok, mit követtek el?” (2Sám 24,17). A vezetőknek tehát igen nagy a felelősségük, s ez előrevetíti, hogy a bibliai elbeszélők a hűtlen királyokat teszik majd felelőssé Izrael és Júda nehéz sorsáért. Másfelől éppen így, Dávid bűnbánatában születik meg az a fohász és az a szándék, amelyre majd a templomépítés válaszol: Dávid fia, Salamon azon a szérűn építi fel az apja által megtervezett templomot, amelyen az Úr angyala abbahagyta az öldöklést, és amelyet Dávid ekkor megvásárolt (2Sám 24,18–25).

Az elbeszélésben sajátos ellentét feszül az országot körbejáró hadvezér, Joáb útja, illetve Dávid és Gád próféta találkozása között. Egyik az ország kiterjedéséről, a számokról, a nép erejéről szól – talán Izrael és Júda feszültségéről is, mintha a kardforgató férfiak egymás ellen is fordulhatnának. A másik egy szorongó királyról, a szív emberéről, aki mindjárt magában keresi a hibát, kész irányt váltani, ha hibázott is.

Dávid minden hirtelensége ellenére bölcs tanítóként szólal meg: Jobb az Úr kezébe esni (mert az Úr könyörületes), mint emberekébe… Ez a mondat bátorít. Az Úr könyörületének, irgalmasságának megvallása Mózes kiáltására emlékeztet, aki a bálványimádásba süllyedő nép nevében lépett újra Isten elé, s ekkor nevezte az Urat irgalmasnak, hosszan tűrőnek, hűségesnek és könyörülőnek (vö. Kiv 34,6). Amikor egy évezreddel később Jézus megjövendöli szenvedését, többek között azt mondja, hogy az Emberfiát „emberek kezébe adják, megölik, de harmadnapra feltámad” (Mk 9,31). Dávid vélekedése Isten könyörületét és igazságosságát sejti meg. Egy másik lehetséges büntetés ugyanis ellenséges támadástól való menekülés lett volna (13. vers). Az emberek gyakran gonoszak, kegyetlenek. Egyedül Isten képes arra, hogy a rosszat jóra fordítsa (vö. Ter 50,20).

A bibliai elbeszélőt tehát igazából az foglalkoztatja, hogyan kapcsolja össze a királyság eszméjét az oltár és a templom szolgálatával, vagyis azokkal a szent intézményekkel, ahol a nép kiesdi és megtapasztalja Isten irgalmasságát. Dávid királyt olyan helyzetben mutatja be, amilyen Mózesnek jutott osztályrészül (Kiv 32–34), és éppen azon a helyen, Morija hegyén, ahol Ábrahámnak Izsákot kellett volna feláldoznia (vö. Ter 22,1–19).

A nép ereje és értéke nem létszámban, nem haderőben fejezhető ki, hanem Istennel való bensőséges kapcsolatában, tanítja a szerző,

összhangban más bibliai szövegekkel. „Nem azért lépett kapcsolatba veletek és választott ki titeket az Úr, mintha számra nézve minden népet meghaladnátok… hanem azért, mert szeretett titeket az Úr…” (MTörv 7,7–8).

És a mi kérdésünk? Egyáltalán mi is volna az? Természetesen a járvány, az elbeszélésben a pestis. Hogyan jöhet ez Istentől? Hogyan tegyük egymás mellé könyörületességének megvallását és a népet sújtó büntetést? A saját életünkben pedig: Hogyan vagyunk Isten tenyerén, amikor kiszolgáltatottságot és bajt tapasztalunk?

Mint a Dávid királyról szóló történetek nagy részét, ezt is két változatban olvassuk, Sámuel és a Krónikák könyvében (2Sám 24; 1Krón 21). A Krónikák könyvének változata valószínűleg jóval későbbi, az előzőnek újraértelmezett, vagyis a hitben másként megértett előadása. Ha a kettőt összehasonlítjuk, mindjárt látjuk a bevezetés nagy különbségét: a baj forrása, a népszámlálás kísértése a korábbiban még Istentől származik, a későbbiben a sátántól.

Ezt a tényt most csak azért említem, hogy kiemeljem: az elbeszélő Istenben látta mindannak a forrását, amit nem értett, amit nem tudott megmagyarázni, de amivel számot kellett vetnie. A történetben két ilyen ténnyel találkozunk: az egyik a hatalmaskodásra hajló király, a másik a pestis, a népet sújtó bajok tapasztalata. A bibliai elbeszélő hiszi Isten jóságát és irgalmasságát, és ezeket Dávidban, illetve az Istennek szóló későbbi kultuszban, vagyis a felépülő templomban látja győzedelmeskedni. A pusztulás tapasztalatával csak mint számmal foglalkozik, éppen úgy, ahogy az emberek, a haderő, a kardforgató férfiak csak létszámként jelennek meg a hadvezérek beszámolójában.

Mi a tanulság mindebből? Úgy tűnik, hogy az elbeszélés és ennek fejlődése olyan képet fest Istenről, aki jóságos és titokzatos. Az élet nagy kihívásait elfogadó ember – itt Dávid király – talán hibát is elkövet, de bizonyos értelemben méltó lesz Isten könyörületére is. Isten ugyanis nem akarja, hogy terve meghiúsuljon.

Istennek nem tulajdoníthatunk jót és rosszat egyszerre. „Senki sem jó, csak az Isten” – mondja Jézus (vö. Mk 10,18). És mégis:

nagy árat fizetünk azért, ha a nehezet, a fájdalmasat, a próbatételt vagy éppen az igazság helyreállítását célzó büntetést egyszerűen töröljük a lehetséges valóságok listájáról.

Ha így teszünk, a hitünk mindjárt elillan, amikor bajt és fájdalmat szenvedünk. Vagy kétségbeesetten vádaskodni kezdünk valakire, akit nem is ismerünk.

Istent nem tekinthetjük minden dolgok mechanikus okozójának, ahogy egy órásmestert a szerkezet megalkotójának vagy éppen egy vírust a fertőzés elindítójának. A Dávidról és a népszámlálásról szóló elbeszélés „Isten kezét” sejti minden esemény mögött, de helyet ad egyfajta fejlődésnek, előrelépésnek és titoknak. Utal a bűn és a gonoszság hatalmára – de közben nem felejti el Isten könyörületét.

Bízik abban, hogy Isten irgalma nagyobb – és mellékesen megengedi, hogy nem ért meg mindent. Nem elemez minden sorsot. Elkezdi a jót, és bízik a jó erejében.

Az írás második részét holnap publikáljuk.

Fotó: Pixabay

Magyar Kurír