A Házas Hétvége apostolai – Beszélgetés a Csanády házaspárral 60. házassági évfordulójuk alkalmából

Nézőpont – 2022. augusztus 21., vasárnap | 20:07

Csanády Mihály és Márta Szent Adalbert-díjat kaptak a Házas Hétvége hazai alapítóiként és apostolaiként több évtizeden át tartó, kimagasló szolgálatuk elismeréseként. A házaspár augusztus elején nagy családi ebéddel és hálaadó szentmisével ünnepelte 60. házassági évfordulóját. Az ünnep előtt készítettünk velük interjút közösen megélt éveikről. Balatonakarattyán, nyaralójuk teraszán beszélgettünk.

– Nevük összefonódott a Házas Hétvége lelkiséggel, még a Magyar katolikus lexikonban is szerepelnek a mozgalmat ismertető szócikk szövegében. Hogyan kezdődött a közös életük?

Márta: Két nagyon különböző családból érkeztünk. Mihály vidékről, én fővárosi értelmiségi polgári családból származom. A szüleim elváltak, így pontosan tudtam, mit várok el egy kapcsolattól, tudatosan készültem a párválasztásra, nem akartam elkövetni a szüleim hibáját. Sokan udvaroltak nekem, a Műegyetemre jártam, gyakran voltam férfitársaságban. Kértem az Úrtól, mondja meg, hogy férjhez menjek-e, vagy jelentkezzek Kismarosra az apácákhoz. Alkut kötöttem az Istennel, s az Úr azt mondta, menjek csak férjhez, és találkoztam Misivel.

Mihály: 1958-ban ismerkedtünk meg. Az a kor, nem sokkal a forradalom után, nem nagyon kedvezett az ismerkedésnek. Az emberek féltek, bezárkóztak, a kis keresztény közösségeknek csak titokban, lakásokban elbújva volt lehetőségük összejárni.

Márta: Vegyészmérnöknek tanultam. Akkoriban Szabó József volt a Műegyetem lelkésze, szigorúan titkosan, természetesen. Jártak hozzá hittanra vidéki fiúk, akik nem tudtak Budapesten keresztény lányokkal ismerkedni. Megkerestek, hogy megszerveznék-e egy ismerkedős estet, ahol találkozhatnának ezek a fiúk néhány katolikus lánnyal. Volt egy lányokból álló nagyobb baráti köröm, s végül Pasaréten, a Júlia utcában, egy lakásban jött létre a találkozó. Vizsgáról érkeztem, ezért elkéstem, de végül ott ismertük meg egymást.

– Szerelem volt első látásra?

Mihály: Mártának sokan udvaroltak, nem gondoltam, hogy esélyes lehetnék nála. A Műegyetem zenekarában játszottam, ő pedig az énekkarban énekelt. Ott többször összefutottunk később, akkor kezdtem udvarolni neki. A Kálvin-kertbe, egy szabadtéri koncertre hívtam meg először.

Márta: Sokan kérdezik, hogy lehet ennyi időt kibírni együtt. Erre mindig azt mondom, hogy mi nagyon komolyan készültünk a házasságra.

Törekedtünk arra, hogy jól csináljuk. Ennek ellenére nagyon sok mindent elrontottunk, de aztán sikerült új szárnyakat adnunk a házasságunknak.

– Hogyan lehetett abban az időben tudatosan készülni keresztényként a házasságra?

Márta: Volt néhány jó könyv, röplap, mint például a Felettébb nagy titok – A Biblia a házasságról, egy 1950 utáni aprónyomtatvány, azokat olvasgattuk. Turi Lajos volt a lelkivezetőnk, vele titokban rendszeresen összejártunk lakásokon, több jegyespárral együtt. Előtte már volt börtönben, aztán újra lecsukták, szerepeltünk a hivatalos jegyzőkönyvekben mint „megtévesztett fiatalok”, akik klerikális befolyás alá kerültek.

Mihály: Végül 1962-ben Kerényi Lajos atya adott össze minket. Márta a barátnőivel a Krisztina téri templomba járt hozzá misére, onnan ismertük. Elkezdtük hallgatni őt, és már száguldottunk is vele, a benne lévő tűz átragadt ránk. Meghívtuk a 60 éves házassági jubileumi misénkre is.

– Hogyan emlékeznek vissza a fiatal házaséveikre?

Mihály: A szekértolás időszaka volt, nem könnyű évek, de legalább egy irányba húztuk a szekeret. Megszületett a négy fiunk, sorra egymás után. Eleinte egy kis lakásban éltünk, a negyedik gyerek születése után aztán végképp kinőttük. Belefogtunk egy társasház építésébe, keserves évek következtek, és 1974 márciusában végre beköltözhettünk.

Márta: Mihály néhány hónapra rá, júniusban fél évre elment Amerikába dolgozni. Kapott egy lehetőséget, amit sem szakmailag, sem anyagilag nem lett volna okos döntés visszautasítani. Nagyon kiváltságos helyzetben volt, hogy utazhatott. Én otthon maradtam egyedül a fiúkkal, két óvodással és két kisiskolással, és szeptembertől tanítani kezdtem egy középiskolában. Kemény próbára tette a házasságunkat az a fél év, nem volt könnyű egyedül a négy fiúval, és nehéz volt mellettük képesítés nélkül tanítani. Ez az idő átértékelte a kapcsolatunkat, és be kellett látnunk, hogy eltávolodtunk egymástól.

– Hogyan élték meg ezt az időszakot?

Mihály: Soha nem veszekedtünk. Ha bármi probléma adódott, csend lett, visszavonultunk. A legszükségesebb tennivalókat megbeszéltük, de inkább csak éltünk egymás mellett.

Márta: A szolgáló szeretet volt az, amiben hittem, hogy a nehézségek idején is alázatosan tovább kell csinálni. Néha elgondolkodtam azon, mi lesz később. Olyanok leszünk, mint két savanyú uborka egy üvegben? Eltávolodva, elcsendesedve élünk majd egymás mellett? Huszonkét év házasság után aztán berobbant az életünkbe a Házas Hétvége.

– Önök a lelkiségi mozgalom alapítói Magyarországon. A Házas Hétvége több ezer házaspár lelkiéletét és kapcsolatát újította meg. Mesélnének a kezdetekről?

Mihály: 1983-ban az NDK-ból jött egy német házaspár, szerették volna Magyarországon is meghonosítani az Amerikában, majd egész Európában elterjedt házassági lelkiségi mozgalmat, a Marriage Encountert. Mi találtuk ki, hogy Házas Hétvége legyen a neve, és így lehessen róla beszélni a telefonban, akkor is, ha lehallgatják. A legelső alkalom a lakásunkban és a fölöttünk lakó házaspár lakásában volt. A kettő együtt elég nagy volt ahhoz, hogy az előadásokat meg tudjuk tartani és elszállásolhassuk a párokat. A gyerekeket addig elküldtük a barátaikhoz, ott is aludtak. A belügyminiszter éppen a szomszédos telken lakott, állandó őr volt nála szolgálatban, aki le is adta neki a drótot, hogy túl sok ember van nálunk egy lakásban.

Márta: Nagyon lelkesek voltunk, minden szabadidőnket beáldoztuk, hogy a Házas Hétvége működhessen. Szükségünk volt erre a változásra, éreztük, hogy valami nagyon fontos dolognak lehetünk a részesei. Telefonunk nem volt, Misi a munkahelyéről tudott csak telefonálni, hogy megszervezze a találkozókat. Mind a mai napig több házas csoportnak tagjai vagyunk, de már nem mi látjuk el a vezetői feladatokat, és nem mi szervezzük az alkalmakat.

– Mi a Házas Hétvége titka, mitől lett ennyire sikeres?

Márta: Azt hiszem, a fő kincse az, hogy az érzéseket írásban közlik egymással a résztvevők. Az érzéseinkért nem vagyunk felelősek, leírhatom, kimondhatom őket. Ez felszabadítja a férfiakat is, láthatják, hogy ez nem valami csöpögős, nőies érzelgősség, hanem egy objektív dolog, ami bennünk van, és befolyásolja a tetteinket. A férfiak nehezebben tudják kifejezni az érzelmeiket.

Az érzések nem jók vagy rosszak, erkölcsileg nem értékelhetők, nem vagyok felelős értük, csak a tetteimért. Amikor ezt egy logikusan gondolkodó férfi is megérti, arra a későbbiekben építeni lehet. Írás közben nincs előttem a másik arca, nem befolyásolnak a reakciói, nem hallgatok el, ha azt látom, hogy nem úgy hatnak rá a szavaim, ahogy szeretném. Így a legmélyebb érzéseinket is leírhatjuk.

– Hogyan lehet tartóssá tenni egy-egy hétvége lelki hatását, hogy ne csak egyszeri alkalom maradjon?

Márta: Ez titok, erről nem beszélünk.

Egy bevált módszertant vettünk át. Ha ezt komolyan veszik a résztvevők, akkor a házasságukban tartós minőségi javulás következik be.

A házas hétvégés párokat nem hagyjuk magukra, megtartó közösséget is kapnak, társakat, akikkel rendszeresen találkoznak.

– Melyek a legmaradandóbb emlékeik, amelyeket a lelkiségi mozgalomnak köszönhetnek?

Mihály: Országonként és kontinensenként is tartanak találkozókat a Házas Hétvége vezető családjainak. Több ilyen alkalmon is részt vettünk. Amikor először utaztunk ki az európai találkozóra, megdöbbentő volt szembesülni a világegyházzal. Mi itthon be voltunk zárva, csak tiltások és korlátok között tudtuk megélni a hitünket. Az az élmény olyan volt számunkra, mint amikor a sötétből kilép az ember, és hirtelen minden fény felgyullad. Fantasztikus volt látni, hogy merre halad a világ, csodálatos emberekkel ismerkedtünk meg. Amikor először volt nálunk világtalálkozó a rendszerváltás után, 1994-ben, óriási lelkesedéssel készültünk. Szerettük volna, hogy a résztvevők lássák, milyen gyönyörű Budapest és az országunk, és hogy a közösségeink minden külső körülmény ellenére is működnek, növekszenek, gyerekek születnek. A vendégeink fele sírt a meghatottságtól, amikor megosztották velünk a nálunk átélt élményeiket.

– Ki volt az a pap, aki felkarolta itthon a Házas Hétvége ügyét?

Márta: Blanckenstein György volt az, aki teljes mellszélességgel mellénk állt. Egy osztrák házaspár beszélt vele még a legelején. Azt mondták neki, hogy akkor tudja megvetni a lábát a mozgalom Magyarországon is, ha lesznek olyan párok, akik az alkalmakat tartják, és egy olyan pap, aki részt vesz a hétvégéken, s a szentségek kiszolgáltatásával támogatja a közösség munkáját. Pécsett is voltak kezdeményezések, Bíró László püspök atya az ottani híveknek lefordította és továbbadta az európai Házas Hétvége lelkületével kapcsolatos írásokat.

– Volt olyan eset, amikor sikerült megmenteniük egy mély válságban lévő házasságot?

Mihály: Sok ilyen volt.

Rengeteg időt igényel egy házasság megmentése, és mindig bizonytalan marad az eredmény. Nem lehet elengedni a házasfelek kezét, később is szükségük van a támogatásra.

Mindkét felet meg kell hallgatni, ezek nagyon mély beszélgetések, amire nem kerülhet sor nagy közösség előtt, csak négyesben. És időről időre mindig rájuk kell telefonálni, akkor is, ha már úgy érzik, rendbe jött a házasságuk, soha nem szabad egyedül hagyni őket. Sajnos volt olyan is, amikor későn érkeztünk, és már nem tudtunk segíteni.

– A saját gyerekeik ebben a lelkületben nőttek fel. Viszik tovább a szüleik lelkesedését a Házas Hétvége terjesztésével kapcsolatban?

Márta: A fiaink kiskorukban „szülőjavítónak” nevezték a Hétvégét. Nem szerették, hogy el kellett menniük otthonról, amikor a lakásunkban voltak a találkozók, de azért megértették. Később előfordult, hogy ők irányították hozzánk a barátaik szüleit, beszervezték őket is. A négy fiúból három ma is házas hétvégés.

– Gyönyörű családjuk van: négy fiú, tizennyolc unoka, öt dédunoka. Hogyan telnek mostanában a napjaik?

Márta: Nyugdíjasok vagyunk már hosszú évek óta. Határozott napirend szerint élünk, hogy legyen valami rendszer az életünkben. Mihály ébred korábban, így ő készíti a reggelit, én pedig az ebédet. Ebéd után pihenünk kicsit, rádiót hallgatunk, délután aztán elintézzük a teendőket. Sokszor társasjátékozunk, és aktív nagyszülők vagyunk. Esténként közösen imádkozzuk a zsolozsmát és a rózsafüzért, utána megbeszéljük, hogyan töltsük el az estét. Bár egyre többet kell orvoshoz járnunk, mégis nagyon ideális, békés időskort élünk meg együtt.

Szerző: Bencze Zsuzsanna

Fotó: Lambert Attila

Magyar Kurír

Az interjú nyomtatott változata az ÚJ Ember 2022. augusztus 21-i számában jelent meg.

Kapcsolódó fotógaléria