A hit „pajzsa” mögött élni – Beran Ferenc gondolatai nemzeti ünnepünkön

Történelmünkből jól tudjuk, hogy idősödő István királyunk fiát, Imrét fel akarta vértezni a királyi hatalom gyakorlására és szolgálatára, ezért intelmekkel fordult hozzá. Ezekben a buzdító szavakban a Szentírásra építő keresztény hagyomány legfontosabb erényeit, az elmélyült hitet, az imádságos lelkületet, az Egyháznak mint Isten népének szeretetét, a békeszerető szívet, a megbocsátást, a vendégszeretetet állítja követendő például fia elé. Ezek között az első a hit pajzsának viselése. Szent Pál apostolra hivatkozva írja: „Ha a hit pajzsát megőrzöd, birtokában leszel az örök élet sisakjának is (Ef 6,16–17). A lélek eme fegyvereivel aztán törvényesen küzdhetsz majd a látható és láthatatlan ellenségeid ellen egyaránt.”

A levelet író Szent Pál apostol tapasztalatból tudja, hogy a harc, amit vívnunk kell, elsősorban lelki és szellemi harc, a világot felforgató és összeroppantani akaró gonosz erőkkel. Az igazi ellenség tehát nem a saját, bűnre hajló emberi természetünk, bár tudjuk, hogy az gyakran nem akar engedelmeskedni akaratunknak. Önneveléssel, Isten kegyelmének befogadásával nemesíteni tudunk rajta. Az igazi ellenségeink nem is a földi ellenfeleink, akik tudnak ugyan ártani nekünk, akik lerombolhatják fáradságos munkával épített házainkat, otthonainkat, de a lelkünknek nem tudnak ártani. Az igazi harcot, szellemi, lelki harcot a Gonosszal szemben kell megvívni, ő az, aki belülről tud megtörni minket, és ezzel a cselekedeteinket gyengíti: félünk és elbizonytalanodunk. A hit pajzsa ennek a gonosz erőnek a nyilaitól véd meg minket, és biztosítja az örök élet sisakját.

A Gonosz hatása Szent István korában többféle módon is gyengíthette népünket. Például úgy, hogy egy hamis öntudatot képzett: mi erős nép vagyunk, meg tudjuk védeni magunkat, és nincs szükségünk a kereszténység felvételére. A király rámutatott arra, hogy az erő nem a nép fegyvereiben, hanem a lelkében van, ehhez pedig Isten segítségére, kegyelemre van szükség. A Gonosz másik csapdája az lehetett, hogy a kereszténység erkölcseit szembeállította azokkal az erényekkel, amelyeket őseink a zsigereikben hordoztak (bátorság, harci szellem). Azt próbálta elhitetni, hogy a harcias magyar virtus ellentétben áll az alázattal és a megbocsátással. A történelem igazolta, hogy ez kettő nem zárja ki, sőt inkább kiegészíti egymást, hiszen Európának, amikor határait és ezzel egyben a kereszténységet védte az ottomán invázióval szemben, bizony szüksége volt a magyar virtusra is.

Mai világunkban az egyik legnagyobb kísértést az jelenti, hogy az egységre, a „mindenki egyenlő” elvére hivatkozás átcsúszik „a mindenki legyen egyforma” tévedésébe, s ezért az egyes nemzetek elveszíthetik a hitükből származó küldetéstudatukat. A mindent egybemosó uniformizálás hirdetői úgy gondolják, hogy a nagy egység ötvözi majd az egyes nemzetek értékeit, és így védelmet nyújt számunkra. A nagy egységben feloldódva azonban az egyes nemzetek elveszíthetik sajátos – meggyőződésünk szerint a Gondviselőtől kapott – küldetéstudatukat, s így az egyes nemzetek, de az egész közösség is szegényebbé válnak. A hit „pajzsa” a nemzeti értékek elfogadását, s ezek védelmi erejének elfogadását is jelenti számunkra. Ezt igazolta történelmünk is. Szűz Mária, Magyarok Nagyasszonya támogatásával megtapasztaltuk azt, hogy Isten velünk van, ha az igazságért harcolunk. Hinnünk kell abban, hogy erre a kegyelmi tapasztalatra, a sajátos küldetésünk megőrzésére és hűséges teljesítésére nekünk ugyanúgy, mint minden más népnek is, szükségünk van. 

Beran Ferenc

Illusztráció: Szent István király ábrázolása a Képes krónikában

Magyar Kurír