A Jóisten postása – In memoriam Sárközi Balázs

Nézőpont – 2021. március 11., csütörtök | 15:47

Életének 71., papságának 42. évében, 2021. március 8-án, szentségekkel megerősítve elhunyt Sárközi Balázs címzetes kanonok, érdemes esperes, nyíradonyi plébános. A katolikus lelkipásztorra korábbi írásunkkal emlékezünk.

Néhány éve, egy hideg, fagyosan csípős tél eleji napon a plébános atya készülődött. Temetésre indult a hozzá tartozó egyik távolabbi faluba. Elkísérhetem? – kérdeztem tőle; időnként egyszemélyes lelkigyakorlatra szoktam „bekéredzkedni” hozzá, kevés szó, dúsító csöndek, hálás vagyok érte, talán barátjává is fogadott az évek során. – Ha úgy kívánod! – nézett rám markáns, hosszúkás arcával, megnyerő tekintetével, és mint szokása, most is végigsimította dúsan lelógó szakállát.

Egy faluszéli cigány asszonyt temetett. Olyan szavakkal, olyan lélekodaérzéssel, hogy – talán meglepően hangzik – ez az asszony, életében esetleg először, méltóságot nyert.

„Isten nem ismeri a cigányt és a nem cigányt, a kelet-magyarországi szegényt és a nyugati országrész gazdagabbját.” Egy mondatban szociológiai és teológiai összefoglalás. Most is Sárközi Balázs atyával találkozom. Hatvanon túl sem veszített feszes, sportos megjelenéséből, hosszúkat lép, legalább százkilencven centi magas, nyugodt öröm ül arcán.

Amikor telefonon hívtam, hogy megbeszéljük, mikor tudunk találkozni, szóba kerültek köztünk az éppen aktuális hírek – hallottad? és mit szólsz hozzá? –, mindenféle politikai csűrcsavarás, jelen-hadakozás, mire Balázs atya a maga csöndes, mégis erősen zengő hangján annyit válaszolt: „Engem a napi élet nemigen érdekel...”, majd így folytatta: „...annál inkább az örök élet”. Aztán halkan feltörő, pufogó, összebólintást kereső nevetése.

Nem a jelent, nem a mindennapokat, azoknak keserveit és örömeit, a keservekben és örömökben forgolódó-szenvedő, olykor élvezetet kereső és abban megnyugvó embert terítette nevetésébe, hanem az élet irányát jelölte meg, mint egy jól irányzott csapással, hogy ösvényt találjon, ha bozóton akar átvágni az ember. Erre a fejtegetésemre nyilván kissé félrefordítaná a fejét, végigsimítaná szakállát, és a szavak egyszerű, pontos ütemével annyit mondana:

„Sok a szó, a kereszténység élet, nem elmélet.”

Bedőben, ebben a román határ menti kis faluban látta meg a napvilágot. A görögkatolikusok lakta helységben egyedül Balázs atya családja volt római katolikus. Ennek persze története van, s előtűnik a Nagy-Magyarországon csendőr nagyapa alakja, aki a nagy háborúban (mint megtanuljuk újra így nevezni az első világháborút) elkerült az olasz frontra, tüdőlövést kapott, majd „hazajött Debrecenbe”. Most mi is az Alföld fővárosában beszélgetünk, Balázs atya a közeli Nyíradonyban szolgál. A múlt a befejezett jelen, szoktam mondani, Balázs atya bólint, jólesik visszapillantani. „Miután nagyapa kigyógyult a tüdőlövésből, Debrecenben, a postán helyezkedett el.” Ez a foglalkozás – a postásság – aztán öröklődött a családban.

Balázs atya, te is postás vagy – ezen jót kacag. A Jóisten postása.

A nagyszülők később Bedőre költöztek, így lettek az egyetlen ottani római katolikus család.

Az általános iskola felső tagozatát Debrecenben végezte. A család ismerte Hun Ernő nyugdíjas esperest, tábori lelkészt, aki befogadta a három Sárközi fiút. A nagy, belső udvaros ház egyik szárnyában a Svetits Gimnázium diákjai laktak, s debreceni színész korában – Balázs atya idősebb bátyja emlékezett rá – ott lakott a ház egyik szobájában Márkus László.

„Az esperes úr katonás rendet tartott. Korán keltünk, a leckét mindig el kellett készítenünk, s ha nem bírtunk vele, átsétált a Svetitsbe, megkérte az akkori igazgatót, a matematika szakos Kiss Laci bácsit, piarista tanárt, magyarázza el nekünk. Egy alkalommal a Tóth Árpád Gimnázium KISZ-vezetői jöttek hozzánk agitálni, hogy idősebb bátyám, akkor már a gimnázium tanulója, lépjen be a KISZ-be. Az esperes úr meghallotta, hogy idegen beszéd szűrődik ki a szobánkból. Bejött, megkérdezte: maguk kicsodák? Amikor megmondták, hogy KISZ-vezetők, az esperes úr elkezdett ordítani: – Jegyezzék meg, nálam sem a KISZ, sem a FISZ, sem a GISZ nem dirigál! – Becsapta az ajtót, azt hittem, tokostól kiesik. Az agitálók meg csak úgy menekültek kifelé.”

Esztergom, négy év a ferences gimnáziumban. „Nem jutott eszembe, hogy pap legyek. A reálosztályba jártam, akik kispapjelöltként kerültek oda, a humánba iratkoztak.

Az első napokban, amikor kihirdették, hogy este kispapedzés lesz, azt gondoltam, valamilyen külön sportfoglalkozásra hívják őket.

Utána derült ki, hogy Gottfried atya tartott nekik lelki beszélgetést.”

Mihez kezdjen érettségi után? „Elsőben a mezőgazdasági gyakorlati foglalkozáson kijártunk a disznológiára (ez a kollégium saját hizlaldáját jelentette), másodiktól könyvkötő osztály lettünk Szepi bácsi, a ferences testvér vezetésével. Megtanultuk a szakmát: szétszedni, ragasztani, javítani, fűzni, körbevágni... három év alatt elég jó gyakorlatra tettünk szert. Ez tetszett nekem.” A szarvasi mezőgazdasági főiskolára jelentkezett, de nem vették fel. „Nem is bánom. Egy évig otthon tébláboltam, zenét tanultam, gitározgattam, meg emez-amaz...” Szóval, ahogyan egy, a hatvanas évekbeli beatnemzedékhez tartozó fiatal próbálta keresni a helyét a világban.

Vácra került, a nagy hírű Váci György ferences testvér – akkor maszek kisiparos – könyvkötő műhelyébe. „Ahol már két gimnáziumi osztálytársam tanonckodott. A sekrestye mellett volt a műhely meg egy szobácska. Ennyit hagyott meg az állam, miután elvették a nyomdát meg a könyvkötészetet a ferencesektől.”

1975-ben meghozta a döntést. „Elindultam Szegedre, felvételizni a szemináriumba. Eléggé csapzottan néztem ki. Farmer, tornacipő, mélyen nyakba lógó haj, szakáll.

Udvardy József püspök nem ijedt meg tőlem, de egy negyedéves, berettyóújfalui kispappal megüzente, a hajam még csak-csak, de a szakállamtól szabaduljak meg.

Ez nem lehetett akadálya, hogy pap legyek.”

Az egykori haj ma is vállig ér, a később újranövesztett szakáll mellközépig, csakhogy az évtizedek átszínezték hófehérré. „Miért kell a szakáll? „Ne avatkozzunk bele, amit Isten jónak teremtett a férfiak életében. Ettől függetlenül nem haragszom azokra, akik borotválkoznak” – tárja szét karját nagynevetve.

Jól érezte magát a szemináriumban. Mit jelentett a papi nőtlenség vállalása? „Egészséges embernek gondolom magam, s ezzel számolnom kellett: hajlandó vagyok-e, tudok-e Jézusért és embertársaimért így élni? Akkor a nőtlenséget is vállalnom kell, s bizonyára kapok hozzá annyi fegyelmet és erőt, hogy ezzel is megbirkózzam. A házasságban élőnek is meg kell küzdenie az élet másféle kihívásaival.

Akár papként, akár házasként lemondások kísérik életünket. A házasságban azért, hogy a másik kiteljesedjen mellettem, papként meg azért, hogy életemen keresztül az isteni kegyelem eljusson azokhoz, akikhez odarendeltek.”

Elfogyott a latténk – így értik ma már a tejeskávét a pincérek –, a Piac utcán sétálunk. Balázs atya jobb kezével átfogja bal karját, szabadon maradt tenyerével szokásos módon végigsimítja szakállát. Megáll. „Tudod, azért kaptuk az értelmet Istentől, hogy eltaláljunk hozzá.

Az ember a teremtett világban a természetes ész fényénél rátalál Istenre. Ehhez nem kell kegyelem. Ahhoz már igen, hogy Jézus Krisztust elfogadjam megváltómnak, Uramnak.”

Fényesen, szelíd melengetően szóródik köröttünk a délelőtti napfény.

Fotó: Debrecen-Nyíregyházi Egyházmegye

Elmer István/Magyar Kurír

Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2016. július 24-i számában jelent meg.

Kapcsolódó fotógaléria