A koronavírusos betegek és a haldoklók szolgálatában – Beszélgetés Vukovich Márton atyával

A találkozásunkat megelőző héten Vukovich Márton meglátogatott egy, a kistarcsai kórház Covid-osztályán fekvő, a plébániai közösséghez tartozó koronavírusos házaspárt és mindazokat, akik szerettek volna szentségekhez járulni. A látogatás előtt be kellett öltöznie védőruhába, és még az oltáriszentséget is át kellett tennie egy kis fertőtlenített üvegbe. „A házaspár, amikor meglátott, elsírta magát. Nagyon meghatódtak, hiszen senki nem látogathatta őket – emlékezik a találkozásra Marci atya. – Elmondtunk egy Miatyánkot, megáldoztattam és megáldottam őket. Nem tölthettem bent sok időt, nehogy elkapjam vagy terjesszem a vírust.

De láttam a tekintetükben, mennyire megváltoztak az érzéseik, hogyan gyógyítja Jézus a betegséget, a halálos szorongásukat.

Elkezdtem misekilencedet mondani a beteg házaspárért, és mire befejeztem, a feleség kikerült a kórházból. Remény van arra, hogy a férje is meggyógyul és hazamehet.”

Amikor beteghez hívják, azonnal indul. Nincs idő semmi másra, ha haldoklóhoz vagy szenvedőhöz kell menni. Az elmúlt időszak megismertette azzal a szenvedéssel is, amit a koronavírusos betegek élnek meg. „A Covid-osztályon átélhetővé válik a Golgota. Amikor a fájdalom megérkezik az ember életébe, szinte mindig rettegést, lázadást vált ki. Van, aki beleroskad a szenvedésbe, mások kihátrálnak mögüle. Előfordul olyan is, hogy a beteg a szentek példájára elfogadja a szenvedést Jézus Krisztus erejével, és fel is ajánlja.”

Amikor Marci atya szenvedővel találkozik, a szemébe néz, és közvetlen, barátságos mosollyal megszólítja. Ettől megnyílnak a betegek, és nem zárkóznak be a fájdalmukba, félelmükbe. Elfogadják a szentségeket, még akkor is, ha a családtagok előzetesen attól tartottak, hogy nem így lesz. Nem találkozott még olyan szenvedővel, aki visszautasította volna a szentségeket – meséli Marci atya. 

Véleménye szerint a beteg ember életében a legerősebb érzés a szorongás. Nem csak amiatt, mert itt kell hagynia a földi életet, és nem is csak a halálfélelem okán. Ezeknél az érzéseknél szinte erősebb az a szorongató aggodalom, hogy mi lesz a családtagjaikkal, ha ők már nem tudják támogatni, szeretni őket, ha nem tudnak többé gondoskodni róluk. Ez az aggódás befelé fordítja a szenvedőket, nem mernek megnyílni senkinek, sőt nemegyszer össze is veszhetnek azokkal, akiket a leginkább szeretnek. Ám amikor biztonságban érzik magukat, feloldódnak a gátlásaik – ezt tapasztalja a kistarcsai káplán.

Először a szorongásokat kell oldani. Erre az elismerő szavak a legalkalmasabbak. Azt mondom a betegnek: örülök neked, megdicsérlek, köszönöm, hogy vállalod a szenvedéseket, értékes ember vagy, nagyra becsüllek. Kifejezem iránta a hálámat.”

Marci atya a szenvedőknek az örök életről beszél, amelyre meghívta őket Jézus. A haldoklókat megnyugtatja, hogy közben tudnak majd járni az itt maradókért. 

Legutóbb egy nyolcvanhat éves koronavírusos beteg haldoklóhoz hívták házhoz. A családban mindenki fertőzött volt, több generáció élt együtt. Mielőtt belépett a lakásba, beöltöztették: két maszkot, két gumikesztyűt, köpenyt és sapkát adtak rá. Három percet kapott arra, hogy ellássa a nyári konyhában ülő nénit, aki jajgatott fájdalmában, de nem akart kórházba menni, otthon akart meghalni vagy meggyógyulni. Az imádság után olajjal kente meg a beteg homlokát. Fültisztító pálcikát mártott az olajba, hiszen a fertőzöttet nem érinthette meg. Elmondta a betegek szentségének szövegét, majd megáldotta a nénit. „Sietni kellett nagyon. Ebben a helyzetben még gyóntatni sem lehet, mert nem mehetek közel a beteghez, és nem tölthetek vele sok időt, hogy elkerüljük a fertőzést. Amikor kijöttem, mindent le kellett fertőtleníteni, a szentségtartót és az olajtartót is” – idézi fel a temetés előtti utolsó találkozás emlékeit a lelkipásztor.

Talán kissé csendesedett a járvány második hulláma, amikor február másodikán az evangélikus lelkésszel és a református lelkésznővel végigjárták a kórházban az osztályokat. A betegek világnapját ünnepelték így: énekeltek, imádkoztak, ő szentségeket szolgáltatott ki.  

Marci atya családjában hagyománya volt a betegek szolgálatának. Az édesanyja fogorvos volt, otthon rendelt, így a lakásukban mindig ott várakoztak a páciensek. A rokonok és az ismerősök sokat meséltek neki a nagyapjáról, aki 1969-ben meghalt, így nem találkozhatott vele, de vonzó, követendő mintát hagyott az unokájára. A nagyapa orvos volt, akit a magyar állam lefokozott, mivel horthysta orvosezredesi rangot viselt. Marci atya a róla hallottakból tanulta meg, hogyan lehet egyszerű embereket szenvedélyesen szeretni. A nagypapa minden este letérdelt a feszület elé a szolgájával, és együtt imádkoztak. A szentmisék után pedig a sekrestyében mindig volt egy jó szava a paphoz. A nagyapjáról szóló történetek ma is sokat jelentenek Marci atyának. 

„Mindig szerettem templomba járni. Egy idős kanonok azonban nem engedte, hogy ministráljak, pedig szerettem volna – idézi fel a gyermekkori emlékeket, amelyek a papi hivatás felé terelgették. – A szüleim elváltak, és hétéves koromtól Kenyeribe, erre a Celldömölk és Sárvár között fekvő kistelepülésre kerültem rokonokhoz. Ők neveltek engem. Édesanyám látogatott, amikor csak tudott. Már óvodáskoromban is ott, a rokonaimnál töltöttem a nyarakat. Iskolás voltam, amikor új papot kaptunk, Takács Ferenc atyát, aki ministrálni hívott. 1990. október 27-én kértem tőle egy Hozsannát. Nagyon szép idézetet írt az énekeskönyvbe, és azt kérdezte, mi szeretnék lenni. Mondtam neki, hogy pap.

Sugárzóan boldog ember volt, és én is olyan szerettem volna lenni, mint ő. Ekkor, tizenkét évesen született meg bennem a vágy, hogy pap lehessek.

Takács atyával ma is tartom a kapcsolatot, és ma is féltve őrzöm a tőle kapott Hozsannát, benne pedig Boldog Apor Vilmos képét, aki a papi hivatásom védőszentje.”

Kamaszkorában Marci atya nem volt lázadó típus. Mint mondja, a papság iránti vágy mindig erősebb volt benne, mint a család utáni vágy. Sátoraljaújhelyre vették fel, a Kossuth Lajos Gimnáziumba, otthona pedig az 1992-ben létrehozott piarista kollégium lett, amely közel volt az iskolához. „A piarista atyák a pártfogásukba vettek, nagy hatással voltak az életemre. Sokszor kirándultunk Kassára, jártunk kulturális rendezvényekre, a magyar színházba. A kollégium rendszeres látogatója volt Jelenits István atya. Sok barátom volt, és mindvégig erősen élt bennem a vágy, hogy misézhessek. Érettségi után, 1997-ben felvételiztem az esztergomi szemináriumba. Ott kialakult egy baráti kör, most is szoros a kapcsolatunk. A papi közösség nélkül létezni sem tudnék. Sokszor találkozunk, készülünk a papszentelési évfordulónkra is. A Vinculum Caritatisban, Szabó Ferenc jezsuita atya közösségében is erősödik a hivatásom.” 

Vukovich Mártont sokan nem támogatták a papi hivatásában, mégis kitartott. Tizenkét évig volt kispap, nem hat évig, mint mások. A szerzetesi hivatás is vonzotta, főként a minorita ferences és a pálos rendi élet, de aztán esztergom-budapesti főegyházmegyés, majd váci egyházmegyés kispap lett. 2002 és 2004 között két évet töltött Kecskeméten, idősek otthonában dolgozott. Utána Miskolcra került, a Magyar Máltai Szeretetszolgálatnál hajléktalanokkal is foglalkozott. Mindennap hajnali háromkor kelt, fél hatkor már a betegeket szállító autón volt. Az volt a feladata, hogy feltegye a kerekesszékeket a kisbuszra, és útközben figyelemmel kísérje a fogyatékkal élő gyermekeket. 2005 márciusától jelölt volt Pécsen, a pálos kolostorban, majd szeptembertől Dabas-Gyónra mehetett kispapként szolgálni az ottani idősek otthonába. 2006-ban szentelték diakónussá. A papszentelését 2009-ben Vácon ünnepelte, a székesegyházban, az újmiséjét pedig Hernádon, ahol akkor már két éve a hívek szolgálatában állt. Hatalmas ünnepséget rendeztek a hernádiak, megerősítő érzés visszaemlékeznie erre. Papi pályafutásának útján Újlengyel, Nyáregyháza, majd Inárcs következett. Ez utóbbi településen 2017 és 2020 között volt káplán. Úgy érzni, főleg az idősebbekhez és a betegekhez van hivatása.  

„Amikor vágyunk valamire, és az teljesül, olyankor boldogok vagyunk. Én minden reggel arra vágyom, hogy misézzek” – magyarázza boldogsága és lelkesedése okát. – „Imádkozom a fatimai Szűzanyához a betegekért és a papi hivatásokért. Szűz Mária köpenye mindig menedéket nyújt nekünk, ő elvezet minket Jézushoz. Igyekszem megújítani a Mária-tiszteletet a rám bízottakban is, hiszen Mária újraépíti az életünket és megvéd bennünket. Jelenlétét, anyai támogatását egész életemben erősen éreztem, bárhová vitt is az élet” – hangsúlyozza a kistarcsai káplán, és így búcsúzik: „Kérem a kedves testvérek imáit, hogy a Jóistennek tetsző, hűséges és igaz pap lehessek.” 

Szerző: Vámossy Erzsébet

Fotó: Lambert Attila; Vukovich Márton

Magyar Kurír

Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2021. május 9-i számában jelent meg.