A megszentelődést minden keresztény hivatott keresni – Interjú Erdő Péterrel a Vatikáni Rádióban

– Bíboros Úr! Szép ünnep volt tegnap, kedd este a római Kancellária palotában. Pápai Aranyéremmel tüntették ki a Pápai Akadémiák Díját elnyert Vörös Győző ókorkutatót. Ön is részt vett az ünnepi eseményen. Mi a jelentősége egy ilyen ünnepnek, melyen egy világhírű magyar tudóst köszöntöttek, aki ráadásul hitvalló katolikus?

– Mindenekelőtt a magyar tudományosságot a nemzetközi figyelem középpontjába állította. Tudjuk, hogy a Pápai Római Régészeti Akadémia tevékenysége a katakombák kutatására, a 19. század közepén megvalósult nagy szakmai fejlődésre vezethető vissza. S valóban, a keresztény archeológia részben az Egyház első évszázadainak emlékeit tárja fel, részben pedig a biblikus idők emlékeit. Ebből a szempontból Vörös Győző munkássága egészen rendkívüli, hiszen Machaerus várának és városának föltárása, a jordániai ásatások azt a helyet mutatják be, ahol Keresztelő Szent János raboskodott, és ahol kivégezték. A bibliai elbeszélésnek egy kézzelfogható és lenyűgöző emléke került napvilágra, amelyet az első század vége felé leromboltak – tehát nem arról van szó, hogy egy folyamatosan használatban lévő és látogatható objektum jobb feltárását végezte volna el valaki, hanem hosszú történelmi szünet után napvilágra hozta azt, amiről addig csak irodalmi emlékekből tudtunk. A feltárt valóság pedig pontosan megfelel annak, amiről a Szentírás is szól, tehát ilyen szempontból nagyon is azt a célt szolgálja, amit egyébként a „szent archeológia” célként maga elé tűzött.

– Megjelent a magyar nyelvű kötet, ezáltal is ismertté vált Vörös Győző munkássága…

– Több nyelven, reprezentatív kötetekben foglalta össze kutatásait. Ezekből természetesen kapott a Szentatya, a Vatikáni Könyvtár, és most a magyar közönség számára is hozzáférhető lett.

– Az aranyéremnek az is a különlegessége, hogy Ferenc pápa az immár kilencévnyi péteri szolgálata során csupán második alkalommal adta át… [Először 2019-ben a kilencvenéves Ennio Morricone kapta meg ezt az elismerést – a szerk.]

– Ez azt is jelenti, hogy nem minden évben adják át, hanem csak egészen különleges teljesítmények elismerése gyanánt. Azt is meg kell említeni, hogy a magyar archeológia a Közel-Keleten az utóbbi években rendkívül aktív, tehát Szíriában, Egyiptomban is, nemcsak Jordániában, és komoly eredményeket ért el. A Pázmány Péter Katolikus Egyetemen Régészettudományi Intézet létesült, amely szintén kiveszi a részét ezekben a kutatásokban. Azt hiszem, hogy ez a díj bátorítás is a magyar archeológia részére.

– A pápai laudációt Pietro Parolin bíboros államtitkár olvasta fel. Ebben a pápa egyik megjegyzése éppen az archeologia sacrát, a szakrális régészetet érinti a kétszáz éve született Giovanni Battista de Rossi, a keresztény régészet alapító atyjának alakja előtt tisztelegve: „Példája megérdemli, hogy újból mások elé állítsuk, s ezáltal a keresztény régészeti tanulmányokat előmozdítsuk és fejlesszük nemcsak a szakterületeken, hanem olyan egyetemeken és intézetekben is, ahol teológiát tanítanak és a kereszténység történetét is tanítják.” Ferenc pápa tehát a keresztény régészet tanítását ajánlja, ön pedig igazán jártas a katolikus egyetemek világában…

– Azt hiszem, ebből a szempontból Magyarországon egy valóban kedvező folyamatnak lehetünk tanúi, ugyanakkor az is fontos, hogy a Magyar Művészeti Akadémia, a közintézmények és civil szervek, amelyek a művészeti és tudományos tevékenységet támogatják, szintén magukénak érzik ezeket a nagy vállalkozásokat, tehát állami támogatás is elérhető a hasonló célok megvalósítására. Emellett együttműködés alakult ki a hasonló, például jordániai szakmai szervekkel, valamint más külföldi intézményekkel, például amerikai egyetemmel is. Így a nemzetközi tudományos életbe való bekapcsolódást is segítette mindez.

– Az Egyház is segíthet talán ösztöndíjakkal, akár világiak, akár papok és szerzetesek részére…

– Természetesen római tanulmányokra is van lehetőség ezen a szakterületen, úgyhogy várjuk az új magyar „csodákat” – lehet ilyen tanulmányokra is jelentkezni.

– Ma Gyertyaszentelő Boldogasszony ünnepe van. Krisztust mint Izrael és a népek Világosságát az Istennek szentelt élet képviselőin túl, azt hiszem, a legjobban azok az elkötelezett hívő nők és férfiak képviselik, akik hiteles életükkel és kiváló szakmaiságukkal példát mutatnak a világ számára, éppen a világban. Hogyan számít rájuk, tanúságtételükre az Egyház vezetése?

– Az Apostolicam actuositatem kezdetű dokumentumban már a II. Vatikáni Zsinat hangsúlyozza a világi Krisztus-hívők szerepét abban, hogy a világ életét az evangélium szerint alakítsák; és felsorol olyan nagy területeket – a politika, a gazdaság, a művészetek, a tudományok világát –, amelyekkel kapcsolatban néha meg is ijedünk: Hogyan lehet ezt ma katolikus szellemben alakítani? Viszont azok a világi szakemberek, akik ilyen területeken otthonosak, autonómiával rendelkeznek, tehát nekik kell felelős módon keresniük azt, mit lehet katolikus szellemben az ő szakterületükön végezni. Nyilván nem a teológusok, nem az Egyházi Tanítóhivatal fogja nekik részletesen megmondani a munkatervet, ugyanakkor a Tanítóhivatallal szoros kapcsolatban áll minden keresztény gondolkodása akkor, amikor erkölcsi vagy hitbeli problémák merülnek fel egy szakmai tevékenység során. Tehát a Tanítóhivatal számára – ha úgy tetszik, az Apostoli Szentszék számára – fontos, hogy a világi tudományossággal szoros párbeszédet folytasson, mert ez alapján lehet az adott kor nagy etikai kéréseire hihető és reális válaszokat megfogalmazni. Ezért a Pápai Tudományos Akadémiától kezdve számos szakbizottság, a katolikus egyetemek nagyon sok intézménye, struktúrája működik, mert ezek mind az Egyháznak ezt az elmélyült reflexióját segítik.

– A magyar Stephanus-díj is ezt szolgálja: azok elismerését, akik hívő emberként a maguk szakmájában jelentőset alkotnak…

– Ez kétségtelenül igaz, de a Stephanus-díjat eddig két területen adták ki: egyrészt teológiai, másrészt irodalmi kategóriában. Utóbbiban nemcsak a szépirodalom, hanem adott esetben a szakmai irodalom is szerepet kaphatott.

– Én most többek között Dávid Katalinra gondoltam…

– Azt hiszem, az ő esetében is a művészettörténeti reflexiók voltak azok, amelyek elismeréséhez vezettek, bár irodalmi öröksége is sok szempontból elismerést érdemel, nem csupán a szorosan vett művészettörténeti munkássága.

– Hogyan látja az Istennek szentelt élet mai nehéz, szinte válságos helyzetét?

– Ha az Istennek szentelt életen azt értjük, hogy az evangéliumi tanácsok vállalásában megszentelt élet, tehát a szegénység, tisztaság és engedelmesség vállalásával megszentelt élet – hétköznapi nyelven, a szerzetesi élet –, akkor nyilvánvaló, hogy bizony a közösség szerepe is fölmerül. Az, hogy miként tudok beilleszkedni egy közösségbe, és hogy tudja a közösség maga képviselni ezeket az értékeket, és segíteni az ember legjobb törekvéseit, amikor a tökéletességet keresi.

Másrészről a keresztény tökéletességet vagy megszentelődést minden keresztény hivatott keresni egyéni hivatásában, saját élethelyzetében. Vagyis a teljes odaadás, hogy „szeresd Uradat, Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből és minden erődből”, mindenkinek feladata, nemcsak a szerzeteseknek és a papoknak, hanem a keresztény házastársaknak, vagy azoknak, akik házasságot nem kötöttek, de teljes lélekkel élik a keresztény életüket. Ebben a tekintetben, azt hiszem, nem az életforma válságáról van szó, ha nehézségek merülnek is föl; a döntő a hit megléte, a hit ereje, amely alakítja az életünket. Nagyon fontos, hogy mennyire vagyunk képesek egy nagy cél érdekében rendezni a tevékenységünket, gondolatainkat és programjainkat, tehát hogy egy célkitűzés nyomán projektszerűen élünk, vagy csak sodródunk az életben. Vannak, akik sodródnak, akik nem tudnak semmilyen célért lelkesedni, persze, hogy az ő esetükben a megszentelt élet választása sem reális alternatíva. Mert úgy tűnik számukra, hogy ez lemondás arról, amihez éppen most kedvük lenne, és nincs miért vállalni ezt. Elsősorban ezt a „miértet” kell megtalálni; és ez a „miért” nem is egy dolog, hanem egy személy: Jézus Krisztus. Ha a vele való barátságunk, ha a vele való szeretetkapcsolatunk olyan intenzív, ami a keresztény emberhez illik, akkor ennek át kell alakítania az egész életünket. És akkor a megszentelt élet témájához jutunk.

– A megszentelt élet mai formái közül melyeket találja Bíboros Úr ígéretesnek és vonzónak, olyannak, amit érdemes támogatni, akár Magyarországon is?

– Aki hitelesen képviseli a megszentelt életet, az vonzó, és támogatni kell. A mai világegyházban az látszik, hogy a kontemplatív szerzetesrendeknek van egyfajta reneszánszuk. Ezekben a közösségekben kifejezetten csak az imádságnak szentelik a szerzetesek az életüket, és ezzel felhívják a figyelmet arra, hogy igen, van Isten, és az iránta való szeretet és az iránta való hála kifejezése önmagában is elég lehet ahhoz, hogy betöltse egy ember életét.

Másrészt a lelkiségi mozgalmakban, melyek ma a világban sok helyen keletkeznek, és Magyarországon is eléggé elterjedtek, azt látjuk, hogy nagyon sok világi ember, aki hétköznapi körülmények között él, megszólítva érzi magát. Olyan formák ezek, melyek szintén méltók a támogatásra és az elismerésre, ha hitelesen élik meg őket.

A szerzetesrendek közül történelmi okokból egyesek eljutottak Magyarországra, mások nem. Azon rendek között, amelyek jelen vannak, van néhány, amelyik úgy tűnik, hogy kevés taggal rendelkezik, vagy elöregedik a közösség, esetleg olyan tevékenységre létesült a rend, amelyet azóta a társadalom már másképpen old meg, és ezért nincs annyi hivatásuk. Lehetőség van arra, hogy más egyházi intézménynek adjanak át például egy olyan szociális vagy oktatási intézményt, aminek a fönntartását valamikor elvállalták, de amit már személyesen nem tudnak irányítani. Ugyanakkor vannak olyan rendek, melyek most keresik a lehetőségét annak, hogy valamit létesítsenek, akár intézményes formában is.

Az biztos, hogy eredendően a rendeknek mind szociális, mind oktatási téren azért voltak intézményeik, mert a szerzetesek személyes munkájukkal ezeken a területeken fáradoztak. Ez adta az egésznek a lelkét: a szerzetesek belevitték a szeretetüket, belevitték a hívő hozzáállásukat a munkájukba, nem kértek érte fizetséget, hanem a szegénység szellemében végezték a munkájukat. Azt hiszem, hogy ez adta igazán ezeknek a szerzetesi intézményeknek a savát-borsát. Ha egy szerzetesrendnek van tíz iskolája, de csak két tagja, akkor valószínűleg az intézmények nem tudnak tovább működni a régi rendszerben, hanem inkább úgy, mint egy egyházmegyei vagy más fenntartású katolikus iskola, ahol katolikus férfiak és nők kell hogy felelősen helytálljanak a saját szakmai területükön. Ebben az esetben más a helyzete, a lelkisége az intézménynek, de ha az adott szerzetesrend elég felelősséggel, elegendő központi elképzeléssel rendelkezik, így is jótékonyan tudja irányítani vagy ösztönözni ezeknek az oktatói közösségeknek az életét. A Szentszék külön dokumentumot is kiadott a világiak foglalkoztatásáról a szerzetesek által fönntartott intézményekben, tehát ez is egy aktuális kérdés lehet.

– II. János Pál pápa jó példát adott a kontemplatív szerzetesrendek fölkarolására, amikor behívta őket a Vatikánba, és megalapította számukra a Mater Ecclesiae Monostort, ahol az emeritus pápa is él. Lehetne-e ezt a példát helyi egyházi, akár egyházmegyei szinten alkalmazni valamilyen módon?

– Jelenleg Magyarországon egyetlen olyan egyházmegye sincs, ahol a püspökségen szerzetesnők vagy szerzetesek dolgoznának mint közösség. A nagyvilágban a nunciatúrákon vagy bizonyos országokban a püspökségeken ez jellemző, mert vannak olyan szerzetesrendek, illetve van is elég tagjuk, melyek vállalják, hogy háztartási vagy irodai munkával segítik az Egyház életét. Nálunk egyrészt kevés az ilyen közösség, másrészt nagyon kevés a tagjuk, ezért ilyen munkát nem vállalnak. De az utóbbi harminc évben megoldottuk világi alkalmazottakkal mindezt. Mostanra már ez a modell nem tűnik nálunk életszerűnek.

Persze egy imádkozó közösség mindig érték, de közintézményekhez nálunk nem nagyon kapcsolódik a jelenlétük. Tehát egy szerzetesközösség vagy kontemplatív, szemlélődő életet él, vagy intézményt tart fönn. És ha fönn is tart, nálunk az nem jellemző, hogy a személyes munkájával tenné ezt, hanem inkább a központi vezetéssel vagy fönntartóként járul hozzá az egyébként világiak által működtetett intézményhez. Azt hiszem, Magyarországon olyanok a katolikus intézmények, amilyen lélekkel a katolikus férfiak és nők működtetik őket. Tehát a hívő társadalom az, amely magának létrehozza ezeket az intézményeket és működteti a gyermekei, az idősei és betegei javára, természetesen az egyházi vezetés, az egyházmegyék, egyházi szervezetek, illetve esetenként a szerzetesrendek segítségével.

– Végül egy kérdés a csitulni látszó járvány kapcsán. Mit lehet tenni azért, hogy a hívek ismét személyesen jelen legyenek a szertartásokon, visszataláljanak a templomba?

– Az egyházmegyémben azt tapasztaltam, hogy visszataláltak. Jelenleg a vasárnapi szentmisék és az ünnepi szertartások látogatottsága megegyezik a 2019-es szinttel, ha nem múlja felül azt, mert néhány helyen még ez is előfordul. Mi szimbiózisban élünk a felvidéki egyházakkal, különösen Esztergom és a határ mente. Sokan átjönnek néha a székesegyházba szentmisére. Előfordul, hogy a korlátozások mások a két országban, és ha Szlovákiában erősebbek a megszorítások, akkor van, aki szívesebben átjön egy magyarországi szentmisére, tehát ilyen mozgás is van és volt. De azt hiszem, hogy a dolgok természetes rendje is visszaállt a normalitás szintjére.

Ennek ellenére sok mindent tanultunk az elmúlt időszakból; megtanultuk, hogy változhat a helyzet, hogy be kell vezetni néha óvatossági szabályokat, megtanultuk, hogy a virtuális térben való jelenlétet is erősíteni kell plébániai, egyházmegyei és közösségi szinten is, ami részben megoldott, részben pedig olyan feladat, amit tovább kell finomítani és magasabb szintre kell emelni.

Forrás: Vatikáni Rádió

Fotó: Merényi Zita; Bókay László; Lambert Attila

Magyar Kurír