A megtalált élet paradoxonai

Nézőpont – 2017. július 1., szombat | 16:00

Évközi 13. vasárnap – Gondolatok az evangéliumhoz (Mt 10,37–42)

„Aki apját vagy anyját jobban szereti, mint engem, nem méltó hozzám, aki fiát vagy lányát jobban szereti, mint engem, nem méltó hozzám. Aki nem veszi vállára a keresztjét, s nem követ, nem méltó hozzám. Aki meg akarja találni életét, elveszíti; aki azonban elveszíti értem életét, az megtalálja.” Az idézett evangéliumi szakaszt a benne szereplő megdöbbentő, paradox és talán túlságosan is kemény kijelentések nem teszik egykönnyen értelmezhetővé. Éppen ezért érdemes egy kicsit jobban ráirányítani a figyelmünket a szöveg környezetére is, hátha úgy egységesebb, tisztább képet kapunk.

Vizsgálódásaink során mindenképpen fontos felismerés, hogy e néhány mondat egy nagyobb beszéd befejező gondolatai közé tartozik. Jézusnak ezt a megnyilatkozását „missziós” vagy „apostoli” beszédnek szokták nevezni: az evangélium egész fejezetében ő beszél, mégpedig a hozzá legközelebb álló tanítványi körhöz, a tizenkettőhöz. Ez a tény pedig indokolja szavainak radikális hangvételét.

Ennek ellenére ijesztő arról olvasni, hogy legközelebbi vérségi kötelékünk, a szüleinkhez való viszonyunk sem olyan fontos, mint a jézusi küldetés. Ahhoz, hogy ezt megfelelően tudjuk érteni, hasznos párhuzamot jelenthet az, amit Jézus (sőt, már a teremtéstörténet is) a házasságról, a férfi és a nő között kialakuló felbonthatatlan szövetségről mond: „A férfi elhagyja apját és anyját” – egy megtalált új érték, a társ miatt itt is a kapcsolatok átrendezéséről, a prioritások sorrendjének cseréjéről van szó, ami sohasem könnyű, és nem feszültségektől mentes.

Segíthet e hozzáállás megértésében az a látásmód is, amit a Rómaiakhoz írt levél egy szakasza tár elénk: az első keresztényeknek talán a mainál sokkal elevenebb tapasztalatuk volt az, hogy a keresztségben valóban meghaltak a régi embernek, és feltámadtak Krisztusban. Ezt az ősegyházi keresztelési szertartás talán jobban ki is fejezte a mai, erősen szimbolikussá vált liturgiánál.

A Krisztusban megélt új életre való feltámadás, újjászületés adja azt az életszemléletet is, ami a Máté-evangélium fent idézett szakaszának középpontjában álló paradoxonban sűrűsödik össze: „Aki megtalálja életét, elveszíti azt, de aki értem elveszíti életét, megtalálja azt.”

És sajnos, ha olykor őszintén magunkba nézünk, fel tudjuk fedezni e paradoxon paradoxonát is: hogy miközben – hol megdöbbenéssel, hol részvéttel, hol pedig egy kis kárörömmel – százával tudjuk sorolni azon ismerősök sorát, akik a földi javakban megtalálni vélték életüket, de egy baleset, betegség vagy tragédia által elvesztették mindezt, ha a saját életünkről van szó, nem biztos, hogy ugyanilyen jól rálátunk arra, mi is az, amit mi megtaláltunk és mit veszítettünk el; vagy mi az, amit meg szeretnénk találni, és ezért mit vagyunk hajlandóak föladni, elveszíteni...

Jézus a befogadással és annak jutalmával zárja missziós beszédét. S a bibliakutatók itt hangsúlyozni szokták: nem csak az olyan konkrét értelemben való befogadást jelenti ez, amit a Királyok könyvének olvasmányában hallhattunk, hogy miképpen fogadja be házába Elizeust a gyermektelen házaspár. Hanem az apostolok igehirdetésének, tanításának, hitének befogadását is jelenti. Így az evangélium üzenete nyomán feltehetjük magunknak a kérdést: Kit tartok én prófétának? Kit/mit tartok igaznak? Befogadom-e mindezeket?

Kondé Lajos/Magyar Kurír

Kapcsolódó fotógaléria