A misszionárius az, aki odalép az emberekhez – Interjú a Brazíliában szolgáló Sirák Borival

Moysés Azevedo, a Katolikus Shalom Közösség alapítója különleges ajándékot adott II. János Pál pápának az 1980-ban Brazíliában rendezett Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszuson: felajánlotta magát a fiatalok misszionáriusának.

Két évre rá, éppen negyven évvel ezelőtt azután létrejött a Katolikus Shalom Közösség, amely 2009-től Magyarországon is működik. Budapesti evangelizációs központjukban, a HungaRio kávézóban találkoztunk Sirák Borival, aki három év után látogatott haza Brazíliából.

– Hogyan került kapcsolatba a közösséggel?

– 2014-ben egy barátnőm az interneten talált rá a közösségre, amikor fiatal katolikusokkal szeretett volna megismerkedni. Írt nekik egy e-mailt, amire a misszionáriusok meghívták őt a házukba. Nem akart egyedül menni, ezért magával vitt. Pár nappal később kezdődött egy fiataloknak szóló nyári táboruk Siófokon, amire nagy bátran elmentünk. Attól kezdve nem szakadtunk el a közösségtől.

– Mi az, ami megragadta, és meg is tartotta a közösségben?

– A misszionáriusok hitelessége.

Amikor arról beszélnek, hogy Isten szeretete boldoggá teszi őket, ezt látom is az életükben. Boldogok, de nem azért, mert semmi rossz nem történik velük, hanem mert megtapasztalják Isten szeretetét.

Ez nagyon vonzó, és kíváncsivá teszi az embereket. Én ettől akkor, tizenhét évesen szinte függővé váltam. Tizenkettedikes gimnazistaként persze első volt a tanulás, de mellette folyamatosan ott akartam lenni a közösségben, pedig néptáncoltam és népiének-órákra is jártam. Néprajz szakra jelentkeztem az ELTE-re, így a diósdi lakóhelyemhez képest az egyetem közel volt a Bakáts téri és a Horváth Mihály téri közösséghez.

– Hogyan köteleződött el a közösség felé?

– Imacsoportba jártam heti szinten, de úgy éreztem, ez nem elég. Elkezdtem az egyéves hivatástisztázót, majd

2016 végén beléptem a szövetségközösségbe, ahová azok tartoznak, akik a saját helyükön élnek és dolgoznak, de elkötelezettek a misszióban, amit a saját környezetükben élnek meg. Az életközösségben élők pedig mindent hátrahagyva oda mennek, ahová a közösség által a Jóisten hívja őket.

A szövetségközösségben heti két alkalommal találkoztunk imádságra, és személyes, illetve közösségi képzéseket is kaptunk. Két lelki kísérőm lett, egyikük a hivatás megélésében segít, másikuk a belső utamra lát rá. Az egyetemi tanulmányaim idején reggelente misére jártam, majd nemegyszer a könyvtárban imádkoztam, hiszen

a szövetségközösség és az életközösség tagjai napi két órát töltenek imádságban.

Naponta imádkozzuk a rózsafüzért, olvassuk a Bibliát, és szabadabb imát is mondunk. Aztán 2018-ban kértem, hogy hadd menjek misszióba.

– Ezt kifejezetten külföldön képzelte el?

– Kérhettem volna, hogy Európában maradjak, de úgy gondoltam, ha már missziót vállalok, akkor oda megyek, ahová küldenek. Így kerültem 2019-ben São Paulóba, azzal a szándékkal, hogy két évig élek majd ott mint a közösség misszionáriusa. Idővel rájöttem, a legbensőbb vágyam az, hogy életközösségben éljek, és vállaljam, hogy mindig oda megyek, ahová küldenek, bármennyi időre. Így kint maradtam Brazíliában.

– Mit szóltak ehhez a szülei és a családja?

– Én vagyok a legidősebb a négy testvér közül. Amikor eljöttem otthonról, huszonegy éves voltam. Nagyon nehéz volt elsőként elhagyni a családi fészket, de most már a testvéreim is kiröpülnek, a húgom nemrég házasodott. Bár én úgy éreztem, adtam a családomnak kis jeleket arról, hogy maradok, ez valahogy mégsem mindig volt egyértelmű. Két évre számítottak.

– Az életközösségben is lehet a misszionáriusoknak családjuk. Ön hogyan képzeli el a jövőjét?

– Ezen a téren is egy bizonyos utat követünk. Miután a hivatástisztázás megtörtént, van egy megkülönböztető időszak, ami egyeseknél rövidebb, másoknál hosszabb. Én most ebben a keresési szakaszban vagyok, szeretném megtalálni, hogy milyen életállapotra hív az Úr. Az életszövetségben vannak papok, cölibátusban élők, és családok.

Úgy szokták tanítani nekünk, hogy az ember akkor látja meg igazán, mire hívja a Jóisten, amikor már mindenre nyitott, amikor úgy érzi, ugyanolyan szívesen házasodna meg, mint amilyen szívesen élne cölibátusban.

Amikor idáig eljut valaki, az azt jelzi, annyira szereti a Jóistent, hogy azt az életformát akarja, amit ő szán neki. Az ember ösztönösen vágyik valamire. Nehéz, de jó eljutni arra a pontra, amiről Szent Pál így beszél: élek én, de most már Krisztus él bennem.

Nem arról van szó tehát, hogy nekem mindegy, milyen lesz az életutam, hanem arról, hogy hiszem, én bármelyik életállapotban boldog leszek.

– Van valamilyen külső jele az elköteleződésnek?

– A tau kereszt a jelünk, amit a nyakunkba akasztva viselünk. A zsinór különböző színei fejezik ki, hogy valaki szövetségközösségben vagy életközösségben köteleződött-e el, hogy melyik képzési időszakban van, illetve hogy már megszentelt életet él-e.

– Brazíliában hogyan alakult az élete?

– 2019-től São Paulo államon belül egy kisvárosban, Araraquarában voltam másfél évig. Amikor elköteleződtem az életközösségben, intenzív képzési időszak kezdődött a közösségünk központjához közel, ahol a három képzési házunkban negyven-ötven fiatal él tíz képzővel. A külvilág ott megszűnik. Lelki és emberi érettséggel kapcsolatos képzéseket kapunk, teológiát, egyháztörténetet tanulunk, gyakorlati ismereteket is elsajátítunk. Minden ház valamilyen tevékenységből él: mi gyertyákat öntöttünk és festettünk, egy másik ház saját sütésű kekszeket árul, a harmadik ikonokat készít, ami a brazilok számára igazi különlegesség.

– Nem voltak nyelvi nehézségei? Amikor kiutazott, tudott már portugálul?

– Még itthon elkezdtem tanulni a nyelvet, hogy megértsem a közösség dalait, könyveit, képzési anyagait. Amikor útnak indultam Brazíliába, már tudtam valamennyire portugálul, de így is kulturális sokként éltem meg a megérkezést.

– 2019 óta most jött haza először?

– Igen. Évente húsz nap szabadságot kapunk, de nehéz megoldani, hogy hazautazzunk Európába. Három év után a közösség mindent megtesz azért, hogy a misszionárius meg tudja látogatni a családját és a szülőföldjét. A húgom azt kérte, hogy akkor legyen az esküvője, amikor én is itthon leszek. Végül a közösség támogatásával haza tudtam jönni a tervezett időpontra, harminc napra.

– Milyen érzés volt hazalátogatni ilyen hosszú idő után?

– Nagyon érdekes. Úgy látom, hogy minden más, mint amikor elmentem. De tulajdonképpen aki igazán más, az én vagyok. Látom, hogy a családom életében is mennyi mindent tett a Jóisten, látom, hogy jól vannak, én is jól vagyok. Ez nagy öröm.

– Milyen körülmények között él Brazíliában?

– Fortaleza közelében, a közösség diakóniának nevezett központjában élnek a vezetőink. A missziós tapasztalatszerzés után január végén odahelyeztek. Száznyolcvanan vagyunk hat házban, mindegyikben négy-öt apartman kapott helyet. A miénkben nyolcan élünk együtt, szobánként ketten-hárman. Olyan, mintha a közösségnek lenne egy lakóparkja lakóhelyiségekkel és irodákkal. A papok, a családok és a cölibátusban élők külön apartmanokban laknak, de egy helyen.

Van, hogy nyüzsögnek a gyerekek, nagyon gyümölcsöző ez az életforma, senki sem magányos. A testvéri életállapotokban kiegészítjük egymást.

Minden ember életében Isten a legfontosabb, de csodálatos a testvérekkel együtt haladni közösségben, családban. Megtapasztaljuk, hogy amit fájdalmas elveszíteni, ahelyett százszor többet ad a Jóisten.

– Hogyan zajlik egy napjuk?

– Az életközösségnek, legyen az a világ bármely pontján, mindenütt szinte ugyanaz a napirendje. 6.45-kor kelünk, fél órát takarítunk, rendet rakunk, majd reggelizünk, és együtt elmondjuk a reggeli dicséretet a kápolnában. Ezután csöndben végezzük a kétórás imádságot az Oltáriszentség előtt. Ezt egyórányi képzés követi, esetleg szabadidő vagy takarítás. Délben szentmisén veszünk részt, aztán ebédelünk, majd két órától mindenki a saját apostoli munkájával foglalkozik.

– Milyen missziós feladatai vannak?

– Mindenütt, ahol a közösség jelen van, működik egy evangelizációs központ, Budapesten például a HungaRio kávéház. Brazíliában néhol egy hatalmas komplexum része a kávézó. Van, aki ezt vezeti, más a misszió pénzügyi felelőseként dolgozik, megint más fiatalok csoportjának tart imaalkalmakat, lelki kísérést végez, a közösségi tagok képzésével foglalkozik vagy programokat szervez. Én egy időben a kávézó felelőse voltam, összeállítottam a menüt, intéztem a vásárlást, programokat szerveztem. A képzési évben a gyertyakészítés volt a munkánk. Amióta a központba kerültem, irodai munkát látok el. Körülbelül hatvan-hetven országban vagyunk jelen a világon, valamennyi misszióról gondoskodunk. A közösség vezetője, Moysés Azevedo és a közösség felelősei is itt élnek, ebben a központban. Ez az a hely, amire példaként tekintenek a missziók.

– Voltak olyan missziós tapasztalatai, amelyekre ma is szívesen emlékszik vissza?

– Magyarországon is meglepődnek az emberek, ha egy brazillal találkoznak. Brazíliában ugyanígy rácsodálkoznak arra, ha valaki magyar, nem tudják, mit keres ott, és hogyan lehet boldog olyan távol a hazájától. Így aztán az emberek érdeklődnek, kérdezgetnek, miért jöttem.

Van, akit lenyűgöz a jelenlétem célja, mások számára viszont botrányos. A lényeg az, hogy felkavarjuk az emberek szívében az állóvizet, s így elgondolkoznak azon, hogy mi az élet igazi értelme, értéke.

Nekem nem az a fontos, hogy mindenki elfogadjon.

– Nem volt nehéz elszakadnia itthonról, a gyökereitől, a családjától, és megválni az érzelmi biztonságtól?

– Persze, nehéz volt. Indulás előtt azt szoktuk mondani: „Istenem, vigyázok azokra, akiket rám bízol, de az enyéimre te vigyázz.” A misszióban rengeteg emberrel találkozunk, idősebbekkel, fiatalokkal egyaránt. Van, akit új anyaként, testvérként, akár saját gyerekként szeretünk. Azt is megtapasztaljuk, hogy a Jóisten sokkal nagyobb szeretettel vigyáz a mieinkre, akiket hátrahagyunk. Igazából bármihez hozzá lehet szokni, az idő segít. Odakint eleinte például nagyon hiányzott nekem a tejföl, még három év után is vágytam rá. Most itthon tele van a hűtő tejföllel, mégsem kívánom úgy, mint azelőtt.

– A családjával tudta tartani a kapcsolatot Brazíliából?

– A képzés évében nem volt telefonom. Ez a szüleimnek és nekem is nehéz volt, hiszen így kevés információt kaptunk egymásról. Most újra van telefonom, így bármit meg tudunk beszélni. Várom, hogy esetleg meglátogathassanak kint a szüleim, és lássák, hogy milyen az életem. Egyszer, amikor az irodától az apartmanig hazasétáltam, videón megmutattam nekik a környezetemet, a körülményeket. Amikor Moysés tavaly szeptemberben Magyarországra utazott az eucharisztikus kongresszusra, találkozott a szüleimmel, ami nagyon jó élmény volt mindannyiuknak.

– Moysés Azevedo éppen mostanában járt a Szentatyánál.

– A Shalom Közösség negyvenéves, már javában tart az ezzel kapcsolatos készület. A 35. évfordulón hatalmas világtalálkozót szerveztek Rómában. Brazíliában – az európaihoz képest pár hónapos csúszással – most kezd lecsengeni a covid-járvány. A Szentatyával a rendszeres kapcsolattartás fontos, hiszen a közösségünk elsősorban az Egyházat szolgálja.

– A világjárvány nem lehetetlenítette el a missziót?

– Minden rendezvényt, alkalmat online tartottunk, az imacsoportok is így működtek. A kávézóban áttértünk a házhoz szállításra, és online eseményeket szerveztünk.

Nagyon nehéz egy misszionáriusnak bezárva lenni, és csak az online térben találkozni az emberekkel. De arra gondoltam, Kis Szent Teréz is a Kármel falai között élt, mégis a missziók védőszentje lett.

Nem volt személyes kapcsolata az emberekkel, de ettől még misszionárius volt. Ha nem is vagyok jelen fizikailag, hiszek abban, hogy az életem gyümölcsöt hoz a másik ember életében a tanúságtételem és az imádságom révén, vagy azáltal, hogy hűséges vagyok a hivatásomhoz.

A pandémia idején Brazíliában senki nem foglalkozott a legszegényebbekkel, így Fortalezában mi a hajléktalanok és a szegények felé fordultunk.

Ételt osztottunk nekik, tisztasági felszerelésről gondoskodtunk. Létrehoztunk egy befogadóházat, ahol orvosok nyújtanak ellátást, és orvostanhallgatók is jönnek gyakorlatra. Úgy tapasztaljuk, hogy főleg a fiatalok körében egyre népszerűbb, ha valaki a befogadóközpontban dolgozik vagy önkéntes munkát vállal.

– Sokan megbetegedtek a közösségből? Hiszen éppen a koronavírus-járvány idején mentek a szegények közé, ahol vélhetően sok volt a fertőzött.

– A közösségből sokan elkapták a vírust, haláleset is előfordult. Sokan vagyunk, az életközösséghez ezerháromszázan, a szövetségközösséghez tizenkétezren tartoznak. Én három oltással nem fertőződtem meg.

A misszió velejárója, hogy amit a nép él, azt a misszionárius is vállalja.

Ha a rám bízottak ki vannak téve a betegségnek, akkor én is kiteszem magam ugyanennek a veszélynek annak érdekében, hogy eljussak és szólhassak hozzájuk, közvetíthessem nekik Isten jelenlétét.

A misszionárius az, aki odalép az emberekhez.

– Megfogalmazta magának, hogy a mostani életének mik az alapértékei?

– A hivatásunk kulcsszavait mondanám:

szegénység, egyszerűség, tisztaság, engedelmesség, szemlélődés, evangelizáció. Ha ezeket megélem, akkor a hivatásomat élem meg.

Szerző: Vámossy Erzsébet

Fotó: Lambert Attila

Magyar Kurír

Az interjú nyomtatott változata az Új Ember 2022. május 29-i számában jelent meg.