A pandémiáról erkölcsi szempontból – Beszélgetés Veres András püspökkel

Nézőpont – 2020. május 11., hétfő | 12:08

Veres András győri megyéspüspökkel, a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia elnökével, morálteológussal beszélgetett Rochlitz Bernadett, a Jel újság főszerkesztője.

A koronavírus-járvány fenekestül felforgatta az életünket, mindenkinek változtatnia kellett a szokásain, a hozzáállásán: a gyerekek nem járnak iskolába, a szülők otthonról dolgoznak, nem látogathatjuk hozzátartozóinkat, barátainkat. A helyzetről már sokan szóltak egészségügyi, gazdasági, társadalmi, mentális szempontból. A pandémia azonban súlyos erkölcsi kérdéseket is felvet. Ezekre keressük a választ Veres András győri megyéspüspökkel, a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia elnökével, morálteológussal.

– Kezdjük talán az egyik legsúlyosabb kérdéssel: ki kapjon ellátást a kórházban: aki előbb, vagy aki később érkezett? Aki idősebb, vagy aki fiatalabb? Akinek az állapota súlyosabb, vagy akinek kevésbé? Akinek nagyobb esélye van meggyógyulni? És lemondhatnak-e az orvosok egy betegről?

– Alapvetően minden embernek joga van a gyógyuláshoz. Ennek alapján értelemszerűen az alábbi szempontokat lehet figyelembe venni, ha ezekre szükség van: aki előbb érkezett, annál már elkezdték a gyógyítást. Idősebb és fiatalabb között nem szabad különbséget tenni, hacsak nem aszerint, hogy kinek az állapota súlyosabb, mert értelemszerűen őt kell előbb gyógykezelésben részesíteni. Mindig abból kell kiindulni, hogy mindenkinek joga van az egészséghez, ezért minden esélyt meg is kell adni minden betegnek. Itt viszont fölmerülhet egy súlyos erkölcsi dilemma. Ha valakinek a gyógykezelése aránytalanul nagy költségbe kerülne, úgy, hogy mások már általában gyógyítható betegségének a gyógyítására nem kerülhetne sor emiatt, akkor a több ember gyógyítása értelemszerűen nagyobb erkölcsi kötelesség, mint egy embernek a rendkívül drága gyógyítása. Az elmondottakból következtethetünk arra az orvosi kötelezettségre, hogy egyetlen betegről sem mondhatnak le, de elkerülendő a „túlgyógyítás” veszélye, vagyis kísérletezés céljából mindent bevetnek a gyógyítás területén, holott a betegnek nincs vagy csak nagyon kevés esélye van a gyógyulásra. Ez nem lenne más, mint a beteg szenvedésének a meghosszabbítása, nem egyszer a fokozása. Ne feledjük, hogy mindenkinek joga van az emberhez méltó természetes halálhoz.

– Az orvosok és az ápolók, akik az első vonalban dolgoznak a kórházakban, emberfeletti teljesítményt nyújtanak, amiért csak hálával tartozunk. Ám azt is látjuk, hogy Spanyolországban a koronavírusban megbetegedettek 12 százaléka egészségügyi dolgozó, az olasz járvány gócpontjaivá pedig éppen a kórházak váltak. Elvárható-e egy orvostól, hogy az életét kockáztassa mások gyógyulásáért? Vagy a probléma elintézhető egy kézlegyintéssel: ők esküt tettek arra, hogy embertársaik gyógyulásáért mindent megtesznek.

– Több sajátos hivatás is van a társadalomban, ezek közé sorolandó az orvosi és betegápolói hivatás is. Aki ezek közül a hivatások közül választ, tudatában van annak, hogy bizonyos alkalmakkor rendkívül nagy áldozathozatalra is szükség lehet. Ez a mostani járvány éppen egy ilyen helyzet. Bizony a rendkívül nagy áldozat néha az életet is követelheti. De hangsúlyozandó, ez nem csak az egészségügy területén fordulhat elő. Minden elismerést megérdemelnek a járvánnyal küzdő orvosok és egészségügyi dolgozók, de mégis azt is tiszteletben lehet tartani, ha valaki még nem kész a hivatásával járó minden veszély elfogadására. Jézus segíthet bennünket az eligazodásban, aki azt mondta: „Nagyobb szeretete senkinek sincs annál, mint aki életét adja barátaiért” (Jn 15,13).

– Most egy olyan betegséggel állunk szemben, amilyennel még soha nem találkoztunk, ezért nem is alakulhatott ki bennünk a védettség. Szakértők szerint a járvány akkor fog elmúlni, amikor az emberiség döntő többsége már átesett a fertőzésen. Elfogadható-e ennek fényében, hogy kevésbé szigorú intézkedésekkel egy kormány a teljes társadalom átfertőződésének útját választja, akár azon az áron is, hogy állampolgárai nagy számban hunynak el?

– Nincs jogom szakértői véleményt adni erről a problémáról egészségügyi vonatkozásban. Mint erkölcsteológusnak viszont súlyos, a kérdésében felvetett esetekben elutasítandó véleményt kell megfogalmaznom. A társadalom vezetőinek védeniük kell minden egyes emberi életet. Ebből következően nem lehet elfogadni, hogy minél többen betegedjenek meg, akár életek elvesztése árán is, s akkor sikeresen tudunk küzdeni a fertőzéssel szemben. Hangsúlyozom, laikusként is nehéz ezt az érvelést elfogadni, hiszen más vírusok, például az influenzavírusok esetében sem igaz az állítás. Hiszen ezek a vírusok visszatérnek, mutálódnak és újra áldozatokat követelnek. Ezért erkölcsileg ez a hozzáállás elfogadhatatlan és elutasítandó.

– Óriási versenyfutás indult az idővel, és az a benyomásom, hogy a kutatók között is a vírus ellen hatékony gyógyszer, vakcina megtalálásáért. Milyen erkölcsi megfontolásokat kell mérlegelniük a kutatóknak, a gyógyszerfejlesztőknek?

– Mindenekelőtt fontos, hogy a legrövidebb időn belül próbálják megtalálni a vírus elleni hatékony vakcinát, gyógyszert. Miután egy új és agresszív vírussal állunk szemben, ezért a szokásosnál nagyobb idő és anyagi javak ráfordítása is elfogadható, sőt elvárható. Természetesen azt is megértjük, hogy egy ilyen kutatás, bármennyire fontos lenne a gyors eredmény elérése, bizonyos természeti törvények miatt időt vesz igénybe, tehát türelmesnek kell lennünk. Még egy másik fontos szempont is mint erkölcsi követelmény áll a kutatók előtt: mielőtt a vakcina a humángyógyításban használatba kerülne, annak minden lehetséges és előre látható negatív hatását ki kell küszöbölniük. Akik a kutatás eredményességét segíteni tudják és akarják, mint önkéntesek a kísérletek alanyaiként vállalhatnak szerepet a siker érdekében. Rájuk is igaznak tartjuk a már említett jézusi kijelentést.

– A társadalmak védelmében a kormányok korlátozó intézkedéseket hoztak, melyek megszegése országonként eltérő következményeket von maga után. Hazánkban sokakat részesítettek figyelmeztetésben, vagy pénzbírságot szabtak ki rájuk. Erkölcsileg elfogadható szankció-e, hogy a kihágáson kapott polgárt büntetésként fertőző betegek közé zárják karanténba?

– Azt gondolom, hogy az könnyen belátható, hogy aki nem hajlandó a lakásán végrehajtható önkéntes karantén betartására, azt a hatóság kényszerítheti az állami karanténban történő kivárási idő letöltésére. Reméljük, ez csak egy teoretikus fölvetés, hiszen a büntetésnek egy olyan formája, amely tudatosan már fertőzött betegek közé kényszerítené a kihágót, erkölcsileg akkor sem elfogadható, ha annak célja dicsérendő és elérendő. A régi erkölcsi igazságot kell szem előtt tartani: a cél nem szentesíti az eszközt.

– Az egészségügyi válsághelyzethez nagyfokú gazdasági visszaesés társul. Varga Mihály pénzügyminiszter jelzése szerint 3 százalékos recesszió lehet Magyarországon. Eddig is már tízezrek veszthették el a munkájukat, és a munkanélküliek száma napról napra emelkedik. A munkáltató felel-e, illetve meddig felel munkavállalójáért, annak családjáért?

– Nagy valószínűséggel állíthatjuk, legjobb esetben is csak sejtéseink vannak arról, hogy milyen negatív gazdasági következményei lesznek ennek a vírusjárványnak. Elsősorban az ország vezetőinek a feladata, hogy a kialakulóban levő nehéz gazdasági helyzetben is teremtsék meg annak lehetőségét, hogy minden ember megfelelő munkához jusson, amelyből családját és önmagát fenn tudja tartani. Értelemszerűen ebben a felelősségben a munkáltatók is részt kell hogy vállaljanak, akár nagy áldozatok meghozatala árán is. Viszont arra nem kötelezhetők, hogy ezzel veszélybe sodorják családjuk megélhetését vagy akár annak valószínűségét, hogy rövid időn belül a válságba jutott vállalkozásukat újraindíthassák. Hiszen ha nem tudnák vállalkozásukat tovább folytatni, hosszú távon nemcsak családjuk, hanem alkalmazottaik megélhetését is még nagyobb veszélynek tennék ki.

– A közösségi média felületein, különböző fórumokon számosan hangsúlyozzák az összefogás fontosságát. A bankok, a multinacionális nagyvállalatok, az önkormányzatok súlyos milliókkal szálltak be a védekezési alapba. Önkéntesek segítenek az időseknek a bevásárlásban, aki csak tud, maszkot varr, mindenki igyekszik a maga tudása és képességei szerint betenni valamit a közösbe. Vagyis hatalmas az emberek belső igénye a jóra, a jó cselekedetekre. Miért nem érzékeljük ezt az igényt máskor is, illetve miért nem elégítjük ki a „normális” hétköznapokban?

– Azt tényszerűen állíthatjuk, természetéből fakadóan minden ember jó. A minket teremtő szeretet Istenének gyermekei vagyunk, aki saját lelkéből, létéből ajándékozott nekünk. Ezért ez a jóság minden emberben megtapasztalható, még azokban is, akik az esetek nagyobb részében nem tudják vagy nem akarják hitelt érdemlően megmutatni ezt embertársaik felé. Mivel az ember jó, természetes belső igénye van a jóra, magára a jóságra. Mindenki örömét találja abban, hogy jó lehet, s az sem kétséges, az is öröm, ha mások részéről tapasztaljuk meg ugyanezt a jóságot. Ezek a tapasztalatok segíthetnek abban, hogy minél többen kedvet kapjanak a jóhoz. De már csak ilyenek vagyunk mi, emberek, alkalomszerűen, nagy szükség idején hősies módon is képesek vagyunk a jó cselekedetekre, ám erre nem mindenki és nem mindig mutat készséget. Kívánatos lenne, hogy emberi természetünk a mindennapi életben is a maga természetessége szerint jóságot sugározzon. Megnyugtatásképpen azt is állíthatjuk, aki minél többet gyakorolja a jóságot, annál nagyobb esélye van arra, hogy a „normális” hétköznapokban is képes lesz a jó tartós gyakorlására. Ne feledjük a költőnő gondolatát: „Mindenki azzá válik, amivé tette a szeretet és a gyűlölet” (Adamis Anna).

Forrás: Jelujsag.hu 

Fotó: Merényi Zita

Magyar Kurír

Kapcsolódó fotógaléria