A papnövendék válaszol – Egy hivatás története, avagy hogyan váltam egy-ügyűvé?

A következő cikk egy kissé rendhagyó. Hogy miért? Itt van húsvét negyedik vasárnapja, ami egyben a Jó Pásztor vasárnapja. Ilyenkor a szemináriumok lakói – a kispapok – plébániákra látogatnak, s elmondják a hivatásuk történetét, vagyis azt, hogy miként hívta meg őket az Isten. E vasárnap alkalmából én is megragadom a lehetőséget, szeretném elmondani, hogy az én életem hogyan is vált „egy-ügyűvé”, vagyis Istennek adott életté.

Minden embernek van hivatása. A hivatás szóról sokaknak egyből a pap jut eszébe, de nem csupán papi hivatás létezik. Mit is jelent a hivatás? Teljes szívvel, lélekkel és tudással egy adott feladatnak szentelni az életünket. Ez alapján nem csak a papi hivatás létezik. A szülői lét vagy az orvosi élet vagy a tanárság is hivatás. De akkor lesz igazán elkötelezett, a teljes személyt átható életforma, ha az valóban az Isten által nekem szánt hívás.

Én az Isten hívását a papi életre hallottam meg. Érdekes, hogy az Isten mennyire egyedi és sajátos módon hívja meg az embereket: van, akit az öröm által, van, akit a környezete által, és van, akit fájdalom által. Furcsa módon én életem egy nagyon sötét időszakában leltem rá Istenre.

De kezdjük inkább az elején. Katolikus családi háttér, orvos szülők, három nagyobb testvér. Egy ideális kezdés, talán túl ideális is. Hétéves koromig tartott ez az ideális környezet. Hét évet kaptam egy ilyen családban, majd édesanyám halála totálisan szétzúzta azt a világot, amiben éltünk.

Én nem fogtam föl, mi történik igazából, és a családom is tartotta magát. Ment tovább az élet. De egy ilyen eset mindig nyomot hagy, mindig és mindenkin, aki azt megéli. Kamaszként – 12-13 évesen – elkezdtem kérdéseket feltenni az addigi hitemmel kapcsolatban, majd egy nagyon negatív kimenetelű gyónás hatására – amelyben segítségért kiáltottam, de csak ítélkezést kaptam –, végleg elfordultam az Egyháztól és Istentől.

Fokozatosan kezdtem lecsúszni. Romlottak a tanulmányi eredményeim, a körülöttem élőket kihasználtam, visszaéltem az adottságaimmal. Érdekes az Isten tanító szándéka. Ha valami természetessé vált az életünkben, annak addig nem vesszük észre a fontosságát, amíg meg nem éljük a hiányát, és annak a hiánynak a hatását.

Megtapasztaltam kamaszként, milyen az, amikor az embernek nincs meg az alapvető hite. A hit, ami keretet ad az életnek, a hit, ami célokat állít elénk, a hit, ami fényként világít a sötétben.

Érdekes, hogy az isteni bölcsesség mily határtalan, mennyire személyes, és mennyire céltudatos. Isten hagyta, hogy elforduljak tőle, hogy megtapasztaljam a hit hiányát, a céltalan élet fájdalmát, napokat, melyekből hiányzott az élet alappillére. Megtapasztaltam, milyen az, amikor nincs meg az alappillére az életemnek: vagyis az Isten szeretetétől való elfordulást.

Ez az elfordulás kihatott az életemre, a mindennapokra. De utólag visszatekintve, látom, mekkora ajándék volt még ez is Istentől. Olyan terhet raktam saját magamra, hogy azáltal kénytelen voltam kiismerni önmagam. Rájöttem, hogy képes vagyok bárhol, bármiből kibeszélni magam. Megtapasztaltam, hogy mennyire meg tudom vezetni az embereket. És megtapasztaltam, hogy az emberek nagyon gyorsan megnyílnak nekem, így könnyen kiismerhettem őket. Tény, hogy akkoriban ezzel nagyon visszaéltem. Önmagamat helyeztem a középpontba, nem a másikat, esetleg a közösséget. Önző voltam, kicsinyes és énközpontú.

Jó poénjai vannak Istennek, csupán humorérzék kell hozzá. Fura, hogy ilyen háttérrel hívott meg, és fura, hogy sokszor valóban eszközként tudok Istennek szolgálni. De ne szaladjunk ennyire előre.

A csavar az életemben akkor jelent meg, amikor egy atya felkarolt. Nem ítélkezett, nem akart kioktatni, csupán meghallgatott. Láttam rajta, hogy nem lehajolva, hanem leguggolva mellém akar rajtam segíteni. Fokozatosan találtam vissza Istenhez. Elkezdtem gyónni, elkezdtem újra misére járni.

Nehéz megmondani, hogy mikor jött el az a pont, amikor kimondtam az igent. Nehéz volt meghozni a döntést. Volt barátnőm, akivel nagy volt a szerelem. Nagyon sokáig gondolkodtam, mert már elképzeltük a közös életet. A végső lökés az volt, mikor a misén az evangéliumban Máténak a vámasztaltól való elhívása történetét olvasták, és a prédikációban elhangzott, hogy ha Isten hív, akkor bízz benne és menj.

Beadtam a jelentkezésemet, és felvettek kispapnak, de még mindig rágódtam, hogy valóban pont engem hív meg az Isten, pont engem, aki így visszaélt az adottságaival?

És igen, pont engem hívott meg. Rájöttem, hogy azok az adottságok, amiket kaptam Istentől, azért vannak, hogy szolgáljak velük.

Nagyon fura rádöbbenni arra, hogy mi is a hivatásom lényege. Természetesen Isten, de amikor rájöttem, hogy miért pont engem hívott meg Isten… Szeretem azt a hasonlatot, hogy egy teljesen fekete szobában ültem, amikor elfordultam Istentől, és egy kis gyertya pislákolt a szobában. Amikor ismét visszataláltam Istenhez, olyan volt, mint amikor felhúzzák a redőnyt, és betűz a déli napfény. Eleinte nehéz elviselni, de idővel elkezdi az embert betölteni és gyógyítani.

És mit is jelent „egy-ügyűvé” válni? Hogy van egy ügy, ami mindenek elé kerül: a hivatás, Isten szolgálata, Jézus Krisztus. A hivatás nem azt jelenti, hogy teljesen kivonom magam a világból, hanem azt, hogy a világ keretein belül megélem a krisztusi kapcsolatot, és az életemet úgy élem, hogy Istennek eszközévé válhassak abban, hogy az embereket magához hívja. Hiszem azt, hogy papként az elsődleges feladatunk Isten szolgálata, és az, hogy az embereknek megmutassuk azt az utat, amit Isten felkínál mindenkinek.

Sokan ülnek a nehézségek és lelki sérülések építette sötét szobában, és Isten, mint életünk napja és fénye, meghívott, hogy megmutassam, fel lehet húzni a redőnyt, van gyógyír a sötétre és van nap, ami meleget és fényt ad az életünkben.

Fotó: Pexels

Magyar Kurír