A papság gondolata olyan volt, mint az első szerelem – Interjú Kovács József diakónussal

Kovács József 1986. május 14-én született a Tolna megyei Pincehelyen. Családjában ismerte meg a hitet, szülőfalujában ministrált, illetve kapcsolatba került a cserkészettel. Hetedik osztályosként döntötte el, hogy pedagógus szeretne lenni. A tamási gimnáziumban töltött négy év után a Váci Apor Vilmos Katolikus Főiskola tanító és katolikus hittanár szakjára nyert felvételt, majd 2008-ban mindkét szakon diplomát szerzett. A váci évek alatt több olyan pappal ismerkedett meg, akik példájukkal meghatározták élete alakulását. Négy évig Pálfán volt hittanár, valamint a Tolna Megyei Integrált Szociális Intézmény Tölgyfa Otthonában dolgozott pedagógusként. Ekkortájt plébánosával együtt havonta jártak Mátraverebély-Szentkútra hivatásokért imádkozni.

2012-ben érezte, hogy valami hiányzik az életéből. Számos imádság, lelkigyakorlat, szülei, barátai és cserkésztestvérei szeretete és az Úristen segítségével úgy döntött, hogy feladja addigi munkahelyét, és igent mond a papi hivatásra. 2013-ban, 27 évesen jelentkezett a Pécsi Egyházmegye papnövendékei közé. Főpásztora Esztergomba küldte a teológiai tanulmányok végzésére. Udvardy György szentelte szerpappá tavaly június 16-án. Diakónusi gyakorlatát a pécsi székesegyházi plébánián töltötte.

– Milyen visszatekinteni a szemináriumban töltött időszakra?

– Hálával tekintek vissza az elmúlt hat évre. Rengeteg ajándékot tartogatott Isten a szemináriumban. 2013-ban még nagyon távolinak tűnt a papszentelés, most pedig itt vagyok a kapujában. Nagyon jó volt közösségben lenni a papságra készülő testvérekkel. Minden év júniusában örömmel vártuk a papszenteléseket és az újmiséket, belegondolva, hogy már egy évvel közelebb kerültünk mi is a kitűzött célhoz. És ez most elérkezett!

– Mikor találkozott először Istennel? Milyen volt ez a találkozás?

– Az első találkozás Istennel… Ez nagyon bonyolult kérdés, mert már a tervében előbb jelen voltam, de még nem ismertem. Az első találkozás a szentmisében történt, mikor második osztályosként nagymamám elkísért a templomba. Emlékszem a padokra, az emberekre, a ministránsokra, akiket megszámolni sem tudtam, több mint harmincan voltak. Emlékszem a pap szavaira. Itt fogott kézen először az Isten. A ministrálásban a szolgáló szeretet törvényét adta nekem, amelyet nagyon szerettem és szeretek ma is.

A találkozásaink többsége felkavaró volt, mert nem értettem, mit szeretne, nem értettem, hogy az Isten hogyan közelíthet az emberhez. A közeledése szelíd volt, időt adott, és ebben az időben is vezetett, felajánlotta a sok helyes utat, amelyen járva boldog lehetek. Egyet kért csak tőlem, hogy a választásomban tartsak ki az Ő segítségével.

– Hogyan merült fel önben a papi hivatás gondolata?

– A papság gondolata számomra olyan volt, mint az első szerelem érzése. Valakiért és nem valamiért odaadni az életem. A Vácon töltött négy évben merült fel komolyabban a papi hivatás gondolata, de ezt nem mertem akkor még vállalni, mindenáron tanár akartam lenni. 2012-ben, mikor már negyedik éve voltam hittanár, változás állt be az életemben. Ez olyan erősen ért és olyan lelki mélységekbe vitt, amire mindenképpen válaszolni kellett. Isten a Szentíráson keresztül szólított meg, és segített a döntést meghozni. Az Ő igenjére volt válasz az én igenem. A jelentkezésre egy évet vártam, amely gyógyulással és készülettel telt egy új munkahelyi környezetben.

– Voltak-e nehézségek az elmúlt időszakban? Mivel néz szembe egy kispap? Hogyan küzdötte le a problémákat?

– Nehézségek… Mindig vannak olyan dolgok, amelyek nyugtalaníthatják a kispapot, akár egy vizsga kimenetele, akár egy komolyabb lelki szárazság időszaka. Szerintem minden kispap fejében megfordul az a kérdés, hogy miért csinálja ezt. Ennek a kiváltó oka lehet egy elöljáró döntése, a napirenddel kapcsolatos dolgok, egy rosszul sikerült vizsga stb. A megoldást az egyik tanár atya fogalmazta meg: „Rossz a kérdésfeltevésed! Nem miért csinálod, hanem kiért!” A megoldás mindig ebből a kérdésből fakad számomra. Kiért csinálom ezt, kit akarok szeretettel szolgálni?

– Az elmúlt hat év tapasztalatából mi az, amiért hálás?

– Hálás vagyok az esztergomi szeminárium közösségének a családiasságért, a barátokért, a közös programokért. Hálás vagyok az imádságos légkörért, a közösségekért. Hálás vagyok azokért a püspökökért, akik a kápolnában hozzák meg a legfontosabb döntéseiket, ezzel is példát adnak nekünk, leendő papoknak. Hálás vagyok azokért a plébánosokért, akik kísértek imáikkal, valamint a pasztorális gyakorlatok alatt megismertették velem a pap feladatait.

– Ha épp nem tanul vagy szolgál, akkor mivel tölti szívesen a szabadidejét?

– Szívesen fedezek fel új vidékeket, tájakat. Nagyon szeretem Erdélyt, valamint a szemináriumi évek alatt kezdtem felfedezni a Felvidék szépséges városait és természeti értékeit. Szívesen töltöm a szabadidőmet a barátaimmal.

– A pappá szentelendő diakónusuk papi jelmondattal, egy olyan gondolattal indulnak el szolgálatuk útján, amellyel azonosulni tudnak, és amely magában hordozza hivatásuk mélységét. Mi a jelmondata, és miért ezt választotta?

– Én kettőt is választottam: „Örüljetek az Úrban szüntelenül! Újra csak azt mondom, örüljetek!” (Fil 4,4); „Kezébe vette… áldást mondott, megtörte,… és barátainak adta…” (VI. kiengesztelődési eucharisztikus ima – részlet)

A Filippi levél idézete, úgy érzem, jellemzi az eddigi életszakaszomat, és remélem, Isten segítségével a jövőmet is. Vidám és nyitott személynek tartom magam. Remélem, Isten örömét tudom közvetíteni és átadni a rám bízott embereknek.

A második jelmondat az VI. eucharisztikus imából való. Az Eucharisztia  a pap életének a középpontja. Ezek a szavak a papot is „átalakítják, átváltoztatják”. Én is elmondhatom magamról, hogy engem is kezébe vett az Úr, áldást mondott az életemre, majd alkalmassá tett a szolgálatra, amely megtöréssel is jár, most pedig barátainak ad, hogy épüljön az Ő országa.

– Mit üzenne azoknak a fiataloknak, akikben felmerül a papi vagy szerzetesi hivatás gondolata?

– Ne ess pánikba! Az Isten adni akar neked valami fantasztikusan jó dolgot. Sőt, te vagy az a kiválasztott, akire papként van szüksége az Istennek! Természetesen a meghívásodról beszélj plébánosoddal, lelkivezetőddel. Majd lépj ki a megszokott életedből, és indulj el egy izgalmas úton, amelyet Isten neked tartogat!

Forrás és fotó: Pécsi Egyházmegye

Magyar Kurír