A szabadság határai – Interjú Schanda Balázs alkotmányjogásszal

A HVG 2014. évi karácsonyi címlapján Gerard Von Honthorst A pásztorok imádása című festményének módosított, „Nagy Harácsony” feliratú változatán vezető politikusok képmásai voltak láthatók. A másik eset 2016-ban történt. A budapesti lengyel nagykövetség előtt a lengyel abortusztörvény ellen tiltakoztak. Az egyik résztvevő püspöki ruhában „Járuljatok szentáldozáshoz!” felhívással fordult a jelenlévőkhöz, majd áldoztató papi tevékenységet imitálva egy „abortusztabletta” feliratú zacskóból, „Krisztus teste” kijelentéssel fehér tablettákat helyezett az elébe járulók nyelvére. Az előbbi esetben „a testület határozatában elutasította az alkotmányjogi panaszt, amelyben az indítványozó a Kúria vallási közösséghez tartozással összefüggő személyiségi jogok megsértése tárgyában hozott ítélete alaptörvény-ellenességének megállapítására és megsemmisítésére kérte az Alkotmánybíróságot”, míg az utóbbi ügyben „az Alkotmánybíróság megállapította, hogy a támadott bírósági döntések alaptörvény-ellenesek, így azokat megsemmisítette”.

– Hogyan közelít a jog egy olyan ügyhöz, melyben a szabad véleménynyilvánítás és a vallási meggyőződéshez való jog ütközik?

– Magatartásunk, beszédünk és gondolataink képi megjelenítését több minden szabályozhatja. A jog az illem és az erkölcsi normák után következik, de itt is van egyfajta fokozatosság: az első ebből a szempontból a magánjog, míg a büntetőjog a legsúlyosabb jogsértésekre vonatkozik. Mindez nem azt jelenti, hogy az előbbieken következmények nélkül lehet túllépni, csupán annyiról van szó, hogy máshol vannak az etikett, az etika és a jog határai. A történelem során a klasszikus értelemben vett istenkáromlást büntették, sőt bizonyos esetekben nagyon súlyos büntetés járt érte. A korabeli törvények tulajdonképpen magát Istent védték. A XIX. században keletkezett Csemegi-kódex, amely az első magyar büntetőjogi törvénykönyv volt, még tartalmazta az istenkáromlást, ám csak akkor büntette, ha közbotrányt okozott.

A mai jog már nem Istent védi, hanem az embert, adott esetben egy vallási közösség tagjainak a méltóságát: ha egy hívő ember hitét sértjük, azzal az emberi méltóságát sértjük. Ennél is súlyosabb, ha egy vallási közösség ellen gyűlöletre uszít valaki, hiszen a verbális gyűlölet kifejezése már a fizikai erőszak előkészítése.

Magyarország Alaptörvénye IX. cikkének (1) bekezdése kimondja, hogy „mindenkinek joga van a véleménynyilvánítás szabadságához”. Az (5) bekezdés ehhez hozzáteszi, hogy „a véleménynyilvánítás szabadságának a gyakorlása nem irányulhat a magyar nemzet, a nemzeti, etnikai, faji vagy vallási közösségek méltóságának a megsértésére”. Egy vallási közösség tagja a súlyosan bántó kifejezésmóddal kapcsolatban jogorvoslatért folyamodhat. Vallási tisztelet tárgyának meggyalázása esetén szabálysértési feljelentéssel élhet, vagy keresetet nyújthat be személyiségi jogainak megsértése miatt. Az adott ügyekben az utóbbi történt.

– Ezek szerint, ha a bíróság nem állapít meg jogsértést, az nem azt jelenti, hogy az etikett vagy az etika szempontjából is elfogadható a megnyilvánulás.

– Igen, pontosan így van. A bíróság minden esetben megpróbál egy külső, objektív mércét alkalmazni, ám ez azért nehéz, mert máshol vannak az ingerküszöbeink. A mérleg egyik serpenyőjében ott áll a szólásszabadság, a másikban pedig a közösség tagjainak a méltósága. E kettő között kell létrehozni valamilyen egyensúlyt. A bíróság döntése a jövő szempontjából lesz fontos, hiszen meghatározza a később követendő gyakorlatot.

– A HVG-címlap esetében mik voltak a döntés szempontjai?

– Ez a karikatúra az Alkotmánybíróság szerint nem a katolikusokat vagy a keresztényeket célozta meg, hanem a politikusokat, akik közéleti jelenlétükkel vállalják, hogy eltűrik az átlagosnál sokszor erősebb kritikát. Ezt a címlapot úgy is lehetett értelmezni, mint ami szembesíti a közéleti szereplőket az általuk is fontosnak tartott keresztény üzenettel. Ebben az esetben a vallási tartalom csak hordozó volt.

– Egy közszereplő vallásosságát lehet támadni?

– Azt lehet vitatni, hogy mi az, ami még belefér a jó ízlésbe, és mi az, ami már nem.

Egy jóérzésű ember általában nem tesz megjegyzést a másik nem befolyásolható testi adottságaira, még arra sem feltétlenül, ami megváltoztatható. Ugyanez áll a vallásosságra is. De ez még az etikett vagy az etika területe.

A bíróság úgy értékelte ezt az esetet, hogy a keresztényeket, a katolikusokat nem érte sérelem. Azért sem, mert a festmény átalakított szereplői nem megbotránkoztató formában szerepeltek a címlapon. Ám ha valakinek nem a vallásosságát, hanem a vallását támadják, az már lehet jogi kérdés, hiszen ez érint másokat is, mindazokat, akik az adott vallást követik.

– A bíróság indoklásában szerepel, hogy „a közlés célja az elsődleges”. Ebben az esetben mi tekinthető célnak?

– Ebből a szempontból nincs nagy különbség a két ügy között. Az első esetben a közlés közszereplőket céloz meg, a másik esetben pedig egyházkritika jelenik meg. Az Egyház is jelen van a nyilvános térben, vagyis a szólásszabadság elvei szerint bírálható. Az a kérdés, hogy mely érzékeny pontot éri a bírálat, kifejezésmódjában indokolatlanul bántó-e, nem érint-e olyanokat is, akik az eredeti vitában nem léptek a nyilvánosság elé.

– A címlappal kapcsolatos ítélethez Handó Tünde alkotmánybíró különvéleményt fogalmazott meg. Ebben arra hivatkozik, hogy „az Alaptörvény IX. cikk (5) bekezdése úgy értelmezendő, hogy az korlátot állít a véleménynyilvánítás elé, ha az a vallási közösség hitelvi lényegéhez tartozó gondolatok, jelképek, liturgiai elemek gyalázásaként azonosítható, vagy ilyen jelképek és liturgiai elemek öncélú és megalázó felhasználásaként azonosítható”. Lehet esetleg egy ilyen jellegű közlésnek kettős célja? Nem értelmezhető úgy, hogy a címlap a közszereplők bírálata mellett sérti a keresztényeket?

– Valóban, ez a döntés nem volt egyhangú, voltak alkotmánybírák, akik szerint ez egy kereszténységhez kapcsolódó jelkép súlyos megsértése. Kétségtelen, hogy egy ilyen eset megítélésében szerepet kapnak szubjektív szempontok is. A bíróság feladata eldönteni, hogy a közlés öncélú, megalázó, gyalázkodó volt-e. Ha igen, akkor már nem terjed ki rá a szólásszabadság védelme. Egy közösség nem csak akkor érezheti magát sértve, ha ő van a célkeresztben. A vallási jelképek bírálatának kérdéskörét a Charlie Hebdo szerkesztősége ellen elkövetett 2015-ös párizsi terrortámadás hozta a felszínre. Fontos leszögezni, hogy az erőszakos fellépés mindig elfogadhatatlan, az elkövetőket semmilyen módon és indokkal nem lehet felmenteni. A másik ember vallásának megsértését ugyanakkor egy kultúrembernek kerülnie kell,

nem helyes, ha valaki üzenetének hordozó elemeként vallási jelképeket, tartalmakat használ. Figyelembe kell venni, hogy mi az, amivel már megsérthetem a másik ember – és akár egy egész közösség – méltóságát.

– Mennyire korfüggő ennek a megítélése?

– A nemzedékek között is tapasztalhatunk különbségeket. Érdekes megfigyelni ebből a szempontból a káromkodásokat. Amikor a nyolcvanas években sorkatona voltam, a katonák az indulat kifejezésére még klasszikus értelemben vett káromkodásokat használtak, vagyis elsősorban Isten és a szent dolgok kerültek elő. Manapság inkább trágársággal találkozunk, aminek már nincs köze a régi típusú káromkodáshoz. Persze kérdés, hogy ez a változás – ha így áll – valóban jó-e, vagy inkább a társadalom elvallástalanodásának a jele.

– Ez a gondolatmenet jelenik meg az ítélethez fűzött párhuzamos indoklásában?

– Ahhoz, hogy egy világi jellegű lap a karácsonyi számában egy keresztény ábrázolást vegyen elő, az is kell, hogy érdemesnek tartsa ezt a jelképet az átértelmezésre. Azért teheti ezt meg, mert biztos abban, hogy az üzenetét érteni fogja a közvélemény, azért, mert tudja, mi az a betlehem. Pár éve Strasbourgban jártam, ahol a téren a karácsonyfa alatt kerti törpék álldogáltak. Ez esetben az eredeti, keresztény jelentés teljesen elveszett, valami cukiságot tettek oda, ami nem sért senkit, ami nyomokban sem tartalmaz vallásosságot.

Ha néha bántó módon érintenek is keresztény tartalmakat, az azt is jelenti, hogy ez a tartalom még releváns, érdemes még szembeszállni vele. 

Mindenkinek máshol van az ingerküszöbe, ahogy említettem, ebben lehetnek szubjektív elemek. A jog ezt igyekszik objektív, külső mérce szerint megítélni, ám önmagában nem baj, ha egy közlésnek van szakrális eleme, vagyis nem szabad a kereszténységet vagy általában a vallási vonatkozású képeket, tartalmakat tabusítani.

– A performanszt viszont másként ítélte meg a testület. Mi állt ennek a hátterében?

– Az abortuszvitának a lengyel püspöki konferencia mint közszereplő volt a résztvevője, ám az ezzel összefüggésben bemutatott performansz esetében úgy látta a bíróság, hogy nemcsak az adott vita résztvevőit támadták, hanem a katolikus közösség többi tagját is. A katolikus hívők által szentnek, legszentebbnek tartott eseményt, tartalmat sértették. Az áldozás szertartásának semmi köze nincs az adott vitához. Az Egyház vezetőinek sok esetben kötelességük állást foglalni valamely társadalmi kérdésben, az általuk képviselt álláspontot pedig lehet vitatni. Ám nem mindegy, hogy miként teszi ezt valaki. A túlzás lehet legitim megnyilvánulási forma, hiszen minden vélemény képviselője szeretné az üzenetét hatékonyan eljuttatni az érintettekhez. De ennek során nem sérthetek meg olyanokat, akik nem vesznek részt az adott vitában. Extrém példával élve: ha valaki nem ért egyet egy püspök közéleti vitában megfogalmazott álláspontjával, a véleményét nem fejezheti ki olyan módon, hogy meggyalázza a templom előtt álló Szűz Mária-szobrot. Nemcsak arról van szó, hogy a vita maga nem érinti a vallási tisztelet tárgyát, hanem arról is, hogy a szobor vagy mondjuk egy út menti feszület bepiszkítása olyanokat is sért, akik az adott közéleti vitában egyáltalán nem vettek részt. A vallási tisztelet tárgyának meggyalázása egyébként a templomban történő botrányokozáshoz hasonlóan szabálysértés, az adott ügyekben azonban ez a kérdés nem merült fel.

– A performansz esetében az Alkotmánybíróság nem arról foglalt állást, hogy „az ügyben az indítványozók által kifogásolt konkrét cselekmény súlyosan sértette-e, vagy indokolatlanul bántotta-e a katolikus vallási közösséget, és ezen keresztül az indítványozók emberi méltóságát”. Akkor tulajdonképpen mire vonatkozott a döntés?

– Ez az Alkotmánybíróság sajátos eljárásrendje miatt alakult így. Konkrét ügyekben az általános hatáskörű bíróságok döntenek. Az Alkotmánybíróság csak azt vizsgálja, hogy a bíróság mérlegelésében megjelentek-e a megfelelő szempontok, és az ítélet az Alaptörvény keretei között maradt-e. A performansz esetében az Alkotmánybíróság arra jutott, hogy mindez nem áll fenn. Ugyanakkor a bírói gyakorlat számára világossá vált, hogy a véleménynyilvánítás szabadsága nem ad menlevelet a vallási közösségek tagjainak hitét és ezzel méltóságát, a hívő ember személyiségének lényegét súlyosan sértő, kifejezésmódjában indokolatlanul bántó megnyilvánulásokra a nagy nyilvánosság előtt.

Fotó (archív): Merényi Zita

Baranyai Béla/Magyar Kurír

Az interjú nyomtatott változata az Új Ember 2021. március 7-i számában jelent meg.