A Szentatya a szívből fakadó cselekedetet kéri számon – Beszélgetés Hölvényi György EP-képviselővel

– Ferenc pápa harmadik enciklikájában is feltűnő számomra, hogy a Szentatyát nem hagyja nyugodni az a kérdés, hogyan lehet korunkban az evangélium szellemében élni. Lehetséges ez globális szinten, vagy csupán egyes elszigetelt közösségekben megvalósítható?

– Elöljáróban megjegyzem, hogy politikusként számomra nagy kihívás interjút adni egy katolikus hírportálnak. A politikus a cselekedeteiről ismerszik meg, semmi egyébről. Szerintem egyetlen történelmi korszakban sem volt egyszerű a Jézust követőknek. Ma, a globalizáció idején is elképesztő kihívások között élünk. Az interneten keresztül Tűzföldtől Kamcsatkáig egy pillanat alatt kapcsolódni tudunk egymáshoz. Ez óriási lehetőség, de ugyanekkora kihívás is. A kapcsolódás által rádöbbenhetünk arra, hogy kivétel nélkül valóban mindenki Isten teremtménye. Aki viszont egyeduralkodó akar lenni gondolati, politikai és kulturális szinten, az más lehetőségeket lát a globalizációban. A választás bősége zavarba ejtő, de a sok szín és zaj között a lényegi kérdés ugyanaz, mint más korokban. Hívőként ez: Milyen terve van velem Istennek? Ki vagyok én ebben a világban, és kik a valódi társaim? Az erre adható válasz keresésében kell kitartónak lennünk.

– A Szentatya az enciklikában úgy fogalmaz, hogy bár a globalizáció révén látszólag közel kerültek egymáshoz az emberek, csak szomszédok lettek, nem testvérek.

– Az enciklika nagyon izgalmas olvasmány, remélem hamarosan magyarul is megjelenik, hogy szélesebb körben is beszélgetni lehessen róla. Az biztos, hogy sok vitát fog kiváltani. A dokumentumban az európai kultúrán bizonyos mértékben kívül álló, szenvedélyes pápa fogalmazza meg a gondolatait. Nem szégyelli, hogy egyes kérdésekre maga sem tudja a válaszokat, de elszántan, a krisztusi szeretetre és az ember teremtettségére alapozva keresi azokat. Emellett nem riad vissza az olyan átpolitizált kifejezések használatától sem, mint a nacionalizmus, a nemzet vagy a populizmus. Vitára késztet, ám ettől én nem félek. Sőt, számomra pont ez a leglényegesebb. A pápa ezzel segíti a 21. századi keresztény embert a hite megerősítésében és bizonyos kérdések újrafogalmazásában, igazodva a kor kihívásaihoz. A globalizációt tényként kell elfogadnunk. Az, hogy mennyire lehetünk valóban mindnyájan testvérek, hogy mekkorát tudunk ebben előre lépni, számomra is óriási kérdés. Egyvalamiben biztos vagyok, és ezt tapasztalatból mondom: nem lehet a lépcsőfokokat átugrani. Az ember nem teheti meg, hogy a mellette állót – a családtagját, a barátját vagy a munkatársát – elhanyagolva a nagy egységen dolgozik. A testvériségnek megvannak a fokozatai. A felebaráti szeretet a mellettem lévő személy szeretetével kezdődik. Eljuthatok odáig, hogy testvérként tekintek a világon élő valamennyi emberre, de ehhez rengeteg próbatételen és kihíváson keresztül vezet az út. Ez nem lehet az első lépés, ahogyan hosszan tartó edzés nélkül nem lehet megugrani a vágyott magasságot sem.

– Az enciklikában a Szentatya kiemelten ír arról, hogy nem törődünk a világunkban egyre nagyobb számban jelen lévő sérült, perifériára szorult emberekkel. Ez sajnos mindennapi tapasztalat: vannak gyönyörű kezdeményezések, de globális szinten mintha maradékelven működne ez a kérdés.

– A Szentatya egyik karizmája a társadalom perifériájára sodródott emberek iránti érzékenység. Ez nemcsak a szegényeket jelenti, hanem a még meg nem születettektől az idősekig sok mindenkit, akit veszélyeztet a lecserélhetőség kultúrája. Ferenc pápa erre nagyon pontosan rámutat az enciklikában. A jóléti társadalmak amellett, hogy nagyon sokat tesznek a szegénység és a kiszolgáltatottság felszámolásáért, újra is termelik a perifériára szoruló réteget. Ennek egyrészt életviteli, másrészt gazdasági okai vannak. A jóléti társadalmakban az individualizmus olyan szintre jutott, hogy nincs terepe a különböző generációk és társadalmi rétegek közötti párbeszédnek. Részben azért, mert kevésbé vagyunk rászorulva egymásra. Ám ha az idős embereknek nincs valódi helyük egy családban, egy közösségben, akkor az anyagi körülményeiktől teljesen függetlenül a perifériára szorulnak. A fejlett területek azonban közönyössé váltak ezzel, illetve az Európán kívüli égbekiáltó gazdasági egyenlőtlenséggel szemben. Ez számomra mint Afrikával, illetve az Európán kívüli fejlesztéspolitikával foglalkozó politikus számára is megdöbbentő. A jóléti társadalmak a fejlettségük ellenére vagy éppen amiatt érzéketlenné váltak. A pápa erre hívja fel a figyelmet ebben az enciklikában. A szív odaadását, a szívből fakadó cselekedetet kéri számon rajtunk. Reménykeltő, hogy úgy látom, a fiatalok számára a globális felelősségvállalás már jóval természetesebb, mint az idősebb generációknak.

– Az enciklikában Ferenc pápa egyértelműen fogalmaz: vagy a rablók vagy a sérültek oldalára állunk, a semlegesség lehetetlen a mai korban. Miként vélekedik erről?

– Szerintem ez lehet az enciklika egyik leginkább vitát indító pontja. Ez a megnyilatkozás a pápa elkötelezettségéből és a vérmérsékletéből adódik. Az átlagember sem nem rabló, sem nem sérült, ezért nem kényszerül ilyen döntésre. Az emberek nagy része a saját mikrokörnyezetében, a családjában éli a világát, azért érez felelősséget. Az elvégzett munkája az életműve. A nagy többség nincs kitéve létfilozófiai kihívásoknak, az viszont tény: a világnak az ember úgy is lehet a rablója, hogy észre sem veszi. Erre sok példát látni a gazdaságban, a környezetvédelemben és az oktatásban is. Tudunk bűnt elkövetni gondolattal, szóval, cselekedettel, ez idáig követhető. A mulasztás azonban csak ritkán érhető tetten. Amikor megtehetnénk valamit, mégsem tesszük. Szerintem a Szentatya arra hívja fel a figyelmet, hogy a mulasztással az ember a rablók oldalára állhat, anélkül, hogy tudna róla.

– Mint oly sokszor, az enciklikában is kiemelten beszél a Szentatya a migráció jelenségéről. Megérti, hogy sokakban ősi félelmeket hívnak elő a hazájukat elhagyni kényszerülők, de mint mondja, nem engedhetjük, hogy a félelmeink miatt képtelenek legyünk meglátni azoknak a nyomorúságát, akiktől olyannyira félünk.

– A Szentatyának pápaként ebben természetesen igaza van. Ahhoz, hogy ez a helyzet megváltozzon, Európának elsősorban a saját ügyeit kell rendbe tennie a migráció terén. Először is ketté kell választani a migrációt és a menekültügyet. Nem szabad azt mondani, hogy aki jobban szeretne élni, idejöhet, miközben a legnagyobb nyomorban és életveszélyben élők százezreinek sosem adatik meg a lehetőség, hogy elinduljanak Európa felé. Igen, látni kell a problémákat, de helyben kell megoldani azokat, partnerként kezelve a rászoruló országokat. Meg kell találni a segítségnyújtás hatékony módját. Az első lépés a biztonság megteremtése. Ha ez megvan, akkor lehet minőségi oktatás, lehetnek munkahelyek. A pápa által felvázolt ideális állapothoz különböző lépcsőfokokon keresztül vezet az út.

– A közelmúltban a Hungary Helps Program egy workshoppal egybekötött kerekasztal-beszélgetést szervezett az egyházaknak a fejlesztéspolitikában betöltött szerepéről. Melyek voltak a főbb témák a tanácskozáson?

– Nagy lehetőség, de egyúttal komoly felelősség is számomra, hogy európai parlamenti képviselőként foglalkozhatok az egyházak és a keresztények világban betöltött szerepével, helyzetével. Az Európai Unió ma a világ egyik legszekulárisabb szervezete. Ám a vallási semlegesség sokszor már ellenségességbe csap át. Ez azért is különös, mert az Európai Unió az Egyház szociális tanítása alapján, keresztény elvekre épülve jött létre. Ha egy szervezet ilyen szinten eltávolodik a gyökereitől, az nem vezet jóra. Nem gondolom, hogy ez a folyamat visszafordíthatatlan, de még sokat kell dolgozni ezért. Ma Európa a világ egyik legnagyobb fejlesztési támogatója. A fejlődő országokban a legnagyobb és legjobban működő struktúrák az egyházi rendszerek. A szubszaharai térségben az oktatás negyven százaléka egyházi kézben van, és jelentős szerepet tölt be az Egyház az egészségügyi ellátásban is. Ezeket a szervezeteket az Európai Unió támogatási rendszere mégis szinte teljesen figyelmen kívül hagyja. Ennek a közönynek tragikus következményei vannak Irakban, Szíriában, Kongóban, Csádban, Ghánában és sok más országban. Részben ezt felismerve jött létre Magyarországon az Üldözött Keresztények Megsegítéséért és a Hungary Helps Program Megvalósításáért felelős államtitkárság, amire minden magyar büszke lehet. Az említett konferenciának is pontosan az volt a lényege, hogy keressük annak a módját, miként tudnánk európai szinten, hatékony magyar részvétellel segíteni a fejlődő országokat, figyelembe véve az egyházak társadalomformáló erejét.

Fotó: Fábián Attila

Bodnár Dániel/Magyar Kurír

Az interjú nyomtatott változatat az Új Ember 2020. december 13-i  számában jelent meg.