A Szenvedő Szolga útja a mi utunk is – Nagyböjti triduum Martos Levente Balázzsal (2. rész)

Martos Levente Balázs biblikus tanár, a Pápai Biblikus Bizottság tagja, a Központi Papnevelő Intézet (KPI) rektora eredetileg a debreceni Szent Anna-főplébánián tartotta volna meg a triduumot. Mivel ez most nem volt lehetséges, a főplébánia és a Magyar Kurír közreműködésével hírportálunk YouTube-csatornáján adjuk közre elmélkedését három napon keresztül.

A KPI rektora három tanút hívott meg a Szentírásból, hogy együtt beszélgessünk velük, és rajtuk keresztül Istennel. Az első vendég egy különös ószövetségi alak, a prédikátor volt, aki azt üzente, hogy a szívünkben jelen van az örökkévalóság.

Második alkalommal a biblikus tanár a prófétai irodalom különleges szereplőjéről, a Szenvedő Szolgáról beszélt, akit Izajás próféta könyvéből ismerünk. A hozzáértők azt állítják: Izajás vagy egy később élt, névtelen próféta az ő nevében a Kr. e.  6. században vetette papírra azokat a sorokat, amelyeket olvasva egy különleges beszélgetés tanúi lehetünk.

Isten beszélget az ő választott Szolgájával, aki hol neki válaszol, hol másokkal, talán Izraelhez tartozókkal vagy éppen pogányokkal társalog.

A Szenvedő Szolgával Izajás könyvének 42., 49., 50., 52–53. fejezetében találkozunk. Ezekből az énekekből rajzolódik ki az ő története.

Az első énekben (Iz 42,1–7) Isten bemutatja őt mint szeretett gyermekét, akire büszke. A másodikban (Iz 49,1–9a) a Szolga szólal meg, és a küldetéséről, illetve az ezzel kapcsolatos nehézségeiről beszél. A harmadik ének (Iz 50,4–9) a Szolga vallomása arról, milyen lélekkel vállalja a megpróbáltatásokat, amelyek őt a küldetése közben érik. A negyedik, leghosszabb énekben (Iz 52,13–53,12) először Isten szólal meg, aztán egy közösség beszél a Szolgáról, és végül újra

Isten vall az ő Szolgájáról. Ekkor a Szolga már halott, Isten mégis úgy említi, mint aki felmagasztoltatott, dicsőséges lett. Küldetése minden látszat ellenére beteljesedett.

A közösség pedig újra azt állítja, hogy köze van a Szolga küldetéséhez, bűnbánattal tekint vissza arra, ami vele történt, elfogadja, hogy Isten gyermeke érte vállalta a szenvedést és a halált.

Martos Levente Balázs emlékeztetett rá, hogy a negyedik éneket (Iz 52,13–53,12) nagypénteken olvassuk fel a liturgiában. A négy énekben ábrázolt életsors számunkra, keresztények számára Jézus sorsában teljesedik be, hiszen ő az, akit Isten mint szeretett gyermekét bemutatta, a világba bevezette, ő az, akiről el lehetett mondani, hogy „a megroppantott nádszálat nem törte el, a pislákoló mécsbelet nem oltotta ki, szelíd volt és alázatos, és az ő szavára vártak a szigetek”, vagyis az ő szava volt az, ami titokzatos módon az egész emberiségnek szóló üzenet.

Az előadó kifejtette: az első énekben (Iz 42,1–7) felfedezhetjük a teremtésben is részt vevő Fiút, aki ott volt a világ teremtésénél, akiről János evangéliuma azt írja: „Minden általa lett, és nála nélkül semmi sem lett, ami lett.” (Jn 1,3) Jézus a Fiú, Akit Isten büszkén bevezet a világba, akiben ezt a világot és benne minket is megteremtett. A második ének (Iz 49,1–9a) a Szolga egyetemes küldetését hangsúlyozza, sajátosan tanúskodva arról, ahogyan Istenre tekint. Azt mondja: „A tegzébe rejtett engem, kezének árnyékában nevelgetett engem.” Ezt követően a Szolga nagyon őszinte: „Azt hittem, hiába fáradoztam, haszontalanul tékozoltam erőmet.”

Balázs atya rávilágított:

a Szolga útjában mintha ott volna minden ember útja, hiszen sokat kapunk a szüleinktől, visszapillantva tudjuk, mennyi mindent elrendeztek az életünkben előre.

Az életbe vetett bizodalmunkat megalapozza mindazok szeretete, akik gyermekkorunkban szerettek bennünket. Nagy szívvel, reményekkel vágunk neki az életnek, de bekövetkeznek a megtöretések pillanatai is. A harmadik ének (Iz 50,4–9) arról szól, hogy a Szolga minden reggel megnyitja a fülét, hogy Isten tanítsa őt, majd hozzáteszi: ő pedig szikla, kemény arccal áll ellen a rázúduló gyalázatoknak. Ez arról tanúskodik, milyen nehéz megőrizni ezeket az ideálokat a nehéz helyzetekben,

milyen nehéz hűségesnek maradni a szent célokhoz, melyekért valamikor harcba indultunk,

és közben nemcsak sziklakeménynek lenni, hanem érző és nyitott szívűnek maradni, Isten és az emberek felé. Eszünkbe juthat: Jézus nemcsak bátor és radikális volt az igehirdetésben, hanem végtelenül irgalmas és szerető szívű a környezete iránt. A negyedik ének (Iz 52,13–53,12) pedig olyan, mint a vihar utáni csend: a hullámok már elcsitultak,

azt érezzük, hogy a harc már véget ért, de nem volt hiábavaló.

Fáradtak vagyunk, és kábultak, talán tudjuk, hogy mindez értünk történt, valaki értünk szállt harcba, értünk adott oda mindent, és most bánatosan, de mégis reménykedve megköszönjük ezt az áldozatot.

A Szenvedő Szolga négy énekét az Egyház nagyhéten olvassa, és ez segít bennünket abban, hogy az élet körforgásából odalépjünk Jézus mellé. Mondhatjuk azt is: már felismertük, hogy

a Szolga útja a mi utunk is, így ismerjük fel, hogy Jézus mellénk lépett, hogy nemcsak harcosan, nemcsak bátran, hanem egy gyermek őszinteségével, a kiszolgáltatott ember együttérzésével is mellettünk áll, és segíteni kíván a jelenlétével.

A Központi Papnevelő Intézet rektora leszögezte: a nagyhét nemcsak annak az ideje, hogy rácsodálkozzunk, Jézus sorsában Isten akar részvéttel lenni a világ iránt, hanem annak az ideje is, hogy felismerjük: ez a részvét nem távoli, nemcsak az egész világnak szól, hanem nekünk is, akik boldog gyermekként indultunk el a világban, hittünk abban, hogy nagy dolgokra vagyunk hivatva, aztán beletörött a bicskánk, és nem voltunk másra képesek, mint hogy odatartsuk a hátunkat, ahogyan erről a Szolga vall a harmadik énekben. Mégis ez a négy ének Krisztus kereszthalálával együtt azt hirdeti, hogy volt értelme megmaradni az üresség tapasztalata ellenére. Volt értelme kitartani.

Ha a Szenvedő Szolga névtelenségbe is burkolózik, felismerjük benne Jézust, és reméljük, hogy Krisztus is felismer minket, amikor szinte láthatatlanná válunk, mert letévedtünk az élet útjáról.

Isten szeretetterve ott van mindenekfelett és mindenek mögött.

Fotó: Zuggó Zsolt/Angelus Communication

Bodnár Dániel/Magyar Kurír