A szülőknek is jár a jeles bizonyítvány

A napokban a gyermekeimmel a beszélgetésünk egyik főtémája a tanév vége volt. Mi rajzoltunk-e annak idején a táblára, betűnként helyet adtunk-e a nyári szünidő „adventjének”? A vakációra készülő játékos várakozásnak része-e a felkiáltójel? Pontosan mikor kezdjük el …? A kérdést Sára lányom osztályfőnöke döntötte el azzal, hogy elküldte az osztály táblájára felrajzolt felkiáltójel fényképét.

Egy hete, Szentháromság vasárnapján arról próbáltam beszélni a homíliában, hogy az Atya, a Fiú és a Szentlélek közötti kapcsolat misztériumára tekintve azt látjuk: egymással, egymásért és egymásban élnek. Ezen a szentmisén tartottuk a diákok hagyományos tanévzáró Te Deumát is. Egyáltalán nem volt nehéz összehangolni ennek a két alkalomnak az üzenetét. Sokan leírták már, hogy

a Szentháromság egyik legkézzelfoghatóbb földi mintája a család.

És valóban: különösen, ha a mögöttünk hagyott közel három hónapra tekintünk, azt láthatjuk, hogy a sokszor rossznak megítélt külső kényszer bizony jó gyümölcsöket termett, megannyi lehetőséget kínált az egymással, egymásért és egymásban élés megvalósítására. És mivel ennyire még sosem voltunk részesei a tanévnek, érdemes közösen számot vetnünk és hálát adnunk érte.

Először a terített asztal jutott eszembe. Persze nem arról akarok írni, hogy korábban még sosem ültünk le pizsamában reggelizni… A lényeg, hogy a közös étkezések keretet adtak a napoknak. Sohasem tudtunk még ilyen hosszú időn át, ilyen sok alkalommal együtt étkezni, és ez mindannyiunkat gazdagított. Jó volt ráeszmélni arra is, hogy a mobiltelefon és a számítógép a tanulás fontos eszköze lehet. A hétéves fiam és a tizenegy éves lányom a tanulás során annyira kiismerte ezeket az eszközöket, hogy sok új funkciót tanítottak meg nekem is. Azt tapasztaltam, hogy mind a pedagógusok, mind a diákok megannyi új, kreatív és innovatív utat fedeztek fel, amelyek a későbbiekben is kamatoztathatók. Ennek az időszaknak számomra két hangsúlyos ajándéka még: az egyik, hogy testnevelés címszó alatt soha nem bicikliztünk még ennyit együtt, a másik pedig, hogy a munkámban – nekem a home office-ban a konyhában jutott hely – annyi megerősítést kaptam, mint korábban sohasem. A fiam és a lányom ugyanis többször bejött hozzám „a munkahelyemre”, és csak úgy átölelt, megpuszilt. Minden munkával együtt jár a fent és a lent, mondanom sem kell, mennyire jól esett ez a váratlan ajándék. Még úgy is, hogy a helyzet tegnapi kiprédikálása után odajött hozzám a kisfiam, és felfedte a titkot: legtöbbször a házi feladat része volt, hogy „menj oda a szüleidhez és öleld át őket”. Köszönet a figyelmes pedagógiai feladatért és az ölelésért!

Mielőtt még azt a benyomása keletkezne a kedves olvasónak, hogy milyen mintacsalád a miénk, és jómagam is milyen mintaférj és -apa vagyok, gyorsan leszögezem: azért nem minden sikerült tökéletesen. (Ezt a pizsamás reggelinél is próbáltam már jelezni.) Sőt! Egy fontos köszönettel tartozom, ami a feleségemnek, Gabinak szól. Hiszen ő volt, aki leginkább figyelt a gyerekekre, és együtt tanult velük, én pedig a dolgok „könnyebbik” végét megfogva zavartalanul végezhettem a munkámat. Úgy állt helyt ebben a nehéz helyzetben, hogy mellette gimnáziumi angoltanárkét dolgozott, és még a háztartást is vezette. Kedves férfi olvasó barátom! Gondolom, nem vagyok egyedül ezzel a tapasztalattal. Ezért bátran le merem írni, a köszönet jeleként, hogy

az idei bizonyítványosztásnál a szülőket is értékelni kell. A mi esetünkben az érdemjegy leginkább a feleségemet illeti. És a bizonyítványában csupa jelesnek és példásnak kell állnia.

Habár a szülők neve nem szerepel az óriásplakátokon, amelyek a járványidőszak hőseit sorolják fel, szerintem ők is odakívánkoznak. Sőt, úgy gondolom, hogy

akár tudatosítottuk ezt, akár nem, minden (nem várt) nehézség ellenére az elmúlt hónapok együttléte szentháromságos idő is volt, amikor együtt jártunk a mennyei Atya háza felé vezető úton.

Ha legközelebb, akár az étkezések előtt, leülünk és az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében keresztet vetünk, emlékezzünk arra, hogy küldetésünk van egymáshoz és a körülöttünk élő minden emberhez, hogy egymással, egymásért és egymásban éljünk!

Fotó: Lambert Attila

Kuzmányi István/Magyar Kurír