A tanulás a felemelkedés útja – Beszélgetés Lakatos Péter országos cigánypasztorációs referenssel

– Mátészalkán született, mélyszegénységben élő roma szülők első gyermekeként. Hogyan emlékszik vissza a gyerekkorára? 

– Két dolog jut eszembe: elsősorban a borzasztó mélyszegénység, másodsorban az óriási összetartás. Egészen másfajta közösségi életet éltünk, mint amit a mai individualizált világban tapasztalunk. Sokkal összetartóbbak voltunk. Visszagondolva rengeteg gyereket látok magam körül. Hatalmas volt bennünk az istenhit, de az Egyházzal való kapcsolatunk – a vallás gyakorlása, a templomba járás – nem volt rendszeres. Ez csak a '80-as évek közepén változott meg, amikor Zolcsák István atya került a községünkbe, Kántorjánosiba. Nyitott felénk, ő tette meg az első lépést. Ha valaki a nem roma közösségből való, és közeledik a cigánysághoz, az azt jelenti, hogy el is fogadja a cigányokat. Mi ezt hatalmas megtiszteltetésnek vettük. Tudtuk, naponta tapasztaltuk: az, hogy romák vagyunk, negatív képzeteket kelt a többségi társadalom tagjaiban, alacsonyabb rendű embereknek tartanak bennünket. Az, hogy egy pap, aki nem cigány, szeretettel közelített felénk és elfogadott bennünket, azzal járt, hogy mi is nyitottunk felé. Olyannyira, hogy István atya vezetésével létrejött egy közösség. Először házaknál jöttünk össze, imádkoztunk, és ő megtanított minket a hit legalapvetőbb dolgaitól kezdve az egészen bonyolult dogmatikai tételeken át nagyon sok mindenre. A '90-es évek elején a magyar görögkatolikus templom mellett felépítettük a cigány templomot is, ahol a saját nyelvünkön, a romaninak a cerhári dialektusában végeztük és végezzük ma is Aranyszájú Szent János Isteni Liturgiáját, amit a szomszédban lévő Hodászon évtizedekig szolgáló, ugyancsak magyar származású Sója Miklós atya fordított le.

Zolcsák István atya szolgálatának köszönhetően az emberek úgy érezték, az Egyház, illetve Isten útja az, ami kiemelheti őket a mélyszegénységből, és segíthet megváltoztatni a romákról kialakult negatív képet.

– A szülei mivel foglalkoztak? 

– Édesapám tizenhat, édesanyám tizenöt éves volt, amikor megszülettem. Ez teljesen normális volt a mi világunkban. A közösségünk szerint, ha egy lány biológiailag éretté válik, az a dolga, hogy férjhez menjen, és továbbadja az életet. Van egy húgom, tíz évvel fiatalabb nálam. A szüleim is nagyon szegény családból származtak. Édesanyám apukája harminckilenc évesen meghalt, a nagymamám ott maradt egyedül öt gyerekkel. Nyolc általánost végeztek mindketten, az egész életüket végigdolgozták. Édesapám építkezéseken dolgozott, jelenleg közmunkás a faluban. Édesanyám takarítónő volt a mátészalkai kórházban, később képezte magát, szociális ápoló-gondozói végzettsége van, több mint tíz éve házi gondozóként dolgozik a faluban. Tizennyolc éves koromig nem tudtam, mi az a folyóvíz vagy az angol vécé. Édesanyámmal a szomszédos Vaja községbe jártunk dolgozni, a csigagyárba. Szabolcs-Szatmár-Bereg megyéből szállítottak éti csigát Franciaországba. Apukámmal pedig napszámba mentünk, építkezéseken dolgoztunk. Így sikerült bevezetni a lakásunkba a gázt, így lett nálunk folyóvíz. 

– Az, hogy gyermekként az átlagosnál jobban érdeklődött a világ dolgai iránt, hamar kiderült? 

– Nem voltam kimagaslóan jó tanuló, de nagyon szorgalmas. A humán tantárgyakat kezdettől fogva szerettem, sokat olvastam, jól tudtam fogalmazni, verset mondani, magyarból, történelemből egészen jó jegyeim voltak. Az általános iskolában versmondó és olvasási versenyeket nyertem, a sportban is ügyes voltam. Az osztályfőnököm, Pócsi Bertalanné Zsóka tanár néni többször felolvasta a fogalmazásaimat az osztály előtt, bevitte a füzetemet a tanáriba, hogy nézzétek meg, milyen kiváló ez a dolgozat. Ezek a sikerek motiváltak. Otthon egyébként nem volt külön szobám, nyolcan éltünk néhány négyzetméteren, ilyen körülmények között kellett tanulnom. A szűkös lehetőségeimet viszont igyekeztem maximálisan kihasználni. Miközben a humán tantárgyakból mindig jeles voltam, az egyik félévben megbuktam matematikából. Ám ez nem tört le, elkezdtem különórákra járni, és év végére javítottam, hármas lettem matekból. Soha nem adtam fel.

Gyermekkoromtól kezdve bennem volt a „cigányságérzés”, az, hogy két lépéssel hátrébb a helyed. Az egyházi befogadás és az iskolai jó élmények sarkalltak arra, hogy továbbmenjek, középiskolába, aztán még tovább, ameddig csak lehet.

Amióta az eszemet tudom, bennem volt, hogy fontos a tanulás, mert ez az, ami a leginkább segíthet bennünket abban, hogy kiemelkedjünk a nyomorúságból, amiben élünk. 

– A környezete, a gyerekkori barátai, társai hogyan viszonyultak ahhoz, hogy másmilyen volt, mint ők? Nem irigykedtek, nem gúnyolták? 

– Minden emberben ott él a vágy a felemelkedésre, de ahonnan én jöttem, ott a korai házasodási szokások teljesen meghatározták a roma fiatalok jövőjét. Nem voltam klasszisokkal jobb helyzetben, mint a társaim, a Jóisten sem adott sokkal több talentumot nekem, egyszerűen a szorgalom volt az, ami vitt előre. Minden élethelyzetben ez van egyébként. Az ember saját felelőssége, hogy egy bizonyos helyzetben hogyan dönt. Az akarásnak óriási a szerepe. Döntő, hogy igazán akarom-e, amit szeretnék, és hajlandó vagyok-e tenni is érte. Valóban akarok-e továbblépni? A kérdésére visszatérve, a társaim számára, akikkel együtt nőttem fel, már az is különös volt, hogy középiskolába mentem. Ez nem volt szokás abban a világban. Furcsán néztek rám. Voltak pozitív és negatív megjegyzések is, egyesek azt mondták, hogy én most már magyarnak teszem magam, már nem is tartozom a cigánysághoz. Még az is elhangzott: nem lesz belőled más, csak pap. Sokat voltam István atya mellett a templomban, rengeteget tanultam tőle. Azt is furcsállották, hogy nekik már gyerekük van, én meg reggel hatkor iskolába indulok, hazaérek négyre-ötre, otthon is tanulok, és ez megy négy éven keresztül. Egyébként ez a legszűkebb családomnak is új volt és szokatlan. Nyilván látták, hogy értelmes és tanulás kérdésében akarnok ember vagyok, de furcsállták, mert nemhogy érettségije vagy diplomája, de még szakmája sem volt küzülünk senkinek ezer évre visszamenően. A szüleim azt az életet szánták nekem, mint ott mindenkinek: tizenöt-tizenhat éves koromban megnősülök, gyerekeim lesznek, aztán majd lesz valahogy, megyek apámmal dolgozni. Hátráltatni viszont soha nem hátráltattak a szüleim, a támogatásukat minden szempontból, anyagilag és erkölcsileg is megkaptam tőlük.

– Mikor érezte úgy, hogy Isten szólítja? 

– Már gyermekként, csak hát ez hosszú ideig is forrhat az emberben. Az érettségi környékén fogalmaztam meg ezt nyíltan, amikor el kellett döntenem, hogy milyen pályára szeretnék menni. Zolcsák István atya, aki az egész életemet végigkísérte, konkrétan rákérdezett, nem akarok-e pap lenni. Ez egyértelmű visszaigazolása volt a vágyamnak, amit lehet, hogy magamtól soha nem mertem volna kimondani, pedig folyamatosan bennem élt. Olyan ez, mint az elültetett mag, az ember nézi a növekedését, hogy mi lesz belőle.

– A családja hogyan fogadta a döntését? 

– Óriási megdöbbenéssel. Ha annyira akarsz, menj egyetemre, tanulj bármit, csak pap ne legyél – mondták. Szinte könyörögtek. Összeegyeztethetetlennek gondolták azt, hogy valaki pap és cigány. Végül odáig jutott a dolog, hogy közöltem velük: ha kitagadnak, én akkor is pap leszek. Hál’ Istennek nem tagadtak ki. Utólag látom már, hogy mitől féltettek. Hét évet tanultam szemináriumban. A cigány világból az ember bemegy egy zárdaszerű intézménybe – ez nagyon kemény, megrostálja az ember lelkét. Hatalmas tervekkel indultam el a papi pályán. Volt bennem valami Martin Luther King-i elképzelés arról, hogy Isten és az Egyház segítségével élére állok a cigányságnak, jobbá teszem a sorsát. Aztán Isten időnként tudatta velem, hogy nem mindig az történik az életben, amit mi kitalálunk. Visszagondolva, gyerekes elképzeléseim voltak. A fiam születésekor nőttem fel igazán. (Lakatos Péter csaknem tizenöt éve házas. Feleségével, Henriettával két gyermekük született, Péter és Ráchel – B. D.) A kisfiam súlyos betegséggel, CHARGE-szindrómával született. Ettől a megrendítő pofontól váltam igazán felnőtté.

Szülőként döbbentem rá arra, hogy az élet sokszor nem olyan, amilyennek elképzeljük. Isten időnként megenged az életünkben bizonyos dolgokat azért, hogy valami más, jobb születhessen, mint amit mi eredetileg terveztünk.

Az ilyen történések arra ösztökélnek bennünket, hogy elgondolkodjunk: lehet, hogy más úton kell haladnunk, máshogyan küzdenünk egy célért, mint ahogyan azt korábban elképzeltük? Sokáig felfelé ívelt az életem, és aztán Isten megengedte, hogy nehézségekkel nézzek szembe, amik ráébresztettek: az ő tervei, gondolatai egészen másként működnek, mint a mi emberi elképzeléseink. Ez nem azt jelenti, hogy végül nem azt a célt érjük el, amit szerettünk volna, csak más úton jutunk odáig, esetleg kitérőkkel. Ma már csak azt akarom, amit Isten kíván tőlem. Igazából Isten öntözi azt, amit az ember megművel. A szívemben változatlanul ott él az isteni meghívás, hogy tegyek a cigányság sorsának javítása érdekében, de ma már tudom: nem feltétlenül úgy lesz ez, ahogyan én akarom, mert ez Isten műve. Van, amikor azt mondja, most állj meg, máskor viszont erőteljesen működik. Amikor például úgy éreztem, hogy a cigánysággal kapcsolatban már nincs semmilyen teendőm, tavaly decemberben érkezett ez a felkérés.

– Eddigi életútján végigtekintve, úgy gondolom, egyértelműen megmutatkozik benne az isteni gondviselés: beleszületik a mélyszegénységbe, ahonnan kiemelkedik, görögkatolikus pap lesz és kutató a Nyelvtudományi Kutatóközpontban. Doktori fokozatot szerez az ELTE Bölcsészettudományi Karán, témája a romani-magyar kétnyelvűségből eredő iskolai hátrányok okai és megoldási lehetőségei. Most pedig országos cigánypasztorációs referens. Milyen elképzelései, tervei vannak? 

– Hála Istennek, a romák körében végzett missziónak már nagy múltja van itthon, nem kell a nulláról indulnunk. Elődömnek, Dúl Géza atyának húsz évvel ezelőtt az volt a feladata, hogy elősegítse a cigányság lelkigondozását. Az elmúlt két-három évtizedben rengeteg konferenciára, országos cigánypasztorációs találkozóra, lelkinapra került sor a tudományos rendezvényektől egészen a könnyedebb, testvéri együttlétekig, és a rengeteg eseményen keresztül sikerült bekapcsolódni a cigánypasztoráció hazai és a nemzetközi vérkeringésbe is. Géza atya és segítői olyan alapot vetettek, amin folytatni tudjuk a megkezdett építkezést.    

Az országos rendezvényeken a roma közösségek találkozhatnak, együtt imádkozhatnak, beszélgethetnek. Terveink között szerepel, hogy a tudományos világgal is szorosabb kapcsolatot építsünk ki, elsősorban a nyelvtudományok területén. Óriási dolog, hogy a cigányság az ezer évi vándorlás során is megőrizte a nyelvét, saját állam nélkül is. A tudomány és a hit együttműködésére van itt szükség, őrizni kell a cigány nyelvet, és építeni a katolikus hitet. Fejleszteni szeretnénk a romák és a nem romák közötti kapcsolatot is, hogy együtt haladhassunk a kereszténység útján. Kiemelkedő szerepük lehet ebben a püspök atyáknak azáltal, ha ösztönözik papjaikat, hogy forduljanak a romák felé is, akik ugyanolyan bárányai az Egyháznak, mint a nem romák. Mindemellett ki kell aknáznunk minden olyan lehetőséget, ami segítheti a hit továbbadását, hiszen Krisztus, az ő evangéliuma a legfontosabb. Az országos cigánypasztorációs referensi önálló státuszt szeretnénk hozzákapcsolni a Boldog Ceferino Intézethez. Úgy tervezzük, annak vezetőjével, Bángi-Magyar Annával az eddigieknél szorosabban együttműködünk majd lelkileg és szakmailag is, hogy minél több ember bekapcsolódhasson, segíthesse ezt az ügyet, természetesen Székely János püspök atya, a püspöki konferencia cigánypasztorációval megbízott főpásztora vezetésével.

– Bár az elmúlt húsz évben sok minden történt a cigányság felemelése érdekében, változatlanul rengetegen élnek mélyszegénységben. Hogyan lehetne jól érzékelhető, látható változásokat elérni e téren? Szociális, hitbeli, nevelési kérdés ez? Vagy mindhárom együtt? 

– A szociális és az anyagi nehézségek megoldásában sajnos nincs lehetőségünk arra, hogy látványos változásokat tudjunk kieszközölni.

Azonban a saját, megélt tapasztalatom is azt mondatja velem, hogy a mélyszegénységben élők számára a tanulás a felemelkedés egyetlen útja, és ez nem csak a cigányságra igaz.

Otthon, a falumban sok nem cigány származású ember is közmunkán tengődik, mélyszegénységben élnek családok több generáció óta. Én annak idején négy évig busszal jártam a falumból Mátészalkára, a középiskolába. Egy évtizede már a faluban is van esti gimnázium, buszozni sem kell, de úgy érzem, nem elegen használják ki ezt a lehetőséget. Kell egyfajta akarat, belátás, hogy a körülményeimen csak én tudok változtatni, az életem a saját kezemben van, már abban az életkorban is, amikor el kell döntenem, hogy merre tovább. Bármit választok, a semminél minden jobb, egy jó szakma is remek döntés. Kell, hogy az ember higgyen magában. Hinni kell abban is, hogy Isten jelen van az életemben, és ha valamit nagyon akarok, és megküzdök érte, akkor megsegít. Az én életemben is mindig voltak emberek, akik segítettek. Nem igaz, hogy egyedül vagyok a világban. Néha elég volt egy jó szó, egy dicséret. Ha valaki hisz Istenben és önmagában, akkor van kitörési lehetősége. Nem szabad belenyugodni abba, ami van. Az életünk során számtalanszor kerülünk olyan helyzetbe, amikor nyalogathatnánk a sebeinket. Én is reggeltől estig sorolhatnám, hogy negyvenéves koromra átestem egy szívműtéten, a fiam beteg, tragikus események egymásutánja az életem. De az embernek mindig van választása. Az elfogadás is választás.

A mai világban, amikor egy kattintással minden elérhető, a tudás is csak választás kérdése. Ehhez azonban hit kell, hit saját magamban és az Istenben.

Ma már vannak ösztöndíjak, egy hármas bizonyítvány is elég ahhoz, hogy a továbbtanuló diák tíz-tizenötezer forint ösztöndíjat kapjon. Vannak kollégiumok, olyan szervezetek, amelyek segítik a szegény, de továbbtanulni vágyó diákokat. Ott vannak a roma szakkollégiumok, ahol teljes ellátásban részesülnek a tanulók. Ha egy gyerek lelkében megfogalmazódik, hogy mi szeretne lenni, és ott áll mellette a falusi plébános, az Egyház vagy egy tanár – mint az én életemben Zolcsák István atya és az egykori osztályfőnököm –, akkor hiszem, hogy elérheti, amire vágyik. Feltéve, ha van benne akarat, elszántság, kitartás, tanulni vágyás. Nagyon fontos a szülők meggyőzése is, hogy belássák: ha nem akarják, hogy a gyerekeiknek is olyan mostoha sorsuk legyen, mint nekik, akkor támogatniuk kell a tanulásukat. Tudás, szakma, végzettség nélkül ma senki nem tud érvényesülni. Ehhez áldozatra, akaratra, belátásra van szükség. A többi néphez, nemzethez hasonlóan a cigányság számára is egyetlen út vezet a felemelkedéshez: a tanulás.

Szerző: Bodnár Dániel

Fotó: Merényi Zita

Magyar Kurír

Az interjú nyomtatott változata az Új Ember 2022. május 1-jei számában jelent meg.