A teológus Ratzinger: XVI. Benedek pápa portréjához – Szabó Ferenc SJ sorozata (5. rész)

A Hittani Kongregáció prefektusa sokat foglalkozott a latin-amerikai felszabadítás teológiájával. [1] Az ezredfordulóra már elcsendesedtek a viták: egyrészt mivel a zsinat után kialakult keresztény–marxista párbeszéd, ami e földrészen a kérdéses teológiában és az általa gyakorolt politikai elkötelezettségben nyilvánult meg, a bolsevizmus bukása után okafogyottá vált. A Kelet-Európában megvalósult kommunista rendszer igazi arcát csak akkor kezdték megismerni, amikor Szolzsenyicin és mások leleplezték a GULAG-szigetvilágot, majd amikor szovjet tankok eltiporták 1956-ban a magyar forradalmat, 1968-ban pedig elfojtották a prágai tavaszt. Sajnos, miként egyes nyugati baloldali értelmiségiek, a latin-amerikai felszabadítási teológia egyes szélsőséges képviselői is akadtak, akik még 1989 után sem látták be, hogy a marxista ideológia, ha következetes, diktatúrához vezet. (Ezt hangoztatja napjainkban Ferenc pápa, amikor óv a totalitarizmusba torkolló ideológiáktól.)

A másik oka a felszabadításteológiák körüli viták elcsitulásának – a baloldali ideológiákból való kiábrándulás mellett – az, hogy az Egyházon belüli teológiai párbeszéd kiegyensúlyozottabb lett. Igaz, részben még továbbra is fennáll a társadalmi helyzet, amely létrehozta ezt a teológiát: a szegények kiáltása az igazságosságért. Ferenc pápa is visszhangozta ezt a kiáltást, amikor dél-amerikai útján a felszabadító Krisztus üzenetét hirdette és tovább hirdeti a globalizálódó világnak, megbélyegezve az új kapitalizmus igazságtalanságait. („A gazdagság öl!”)

Szakemberek a felszabadítás teológiáját (főleg krisztológiáját) a krisztológia 20. századi megújulási „mozgalmához” sorolják, amely visszahajolt a Bibliához, a történeti Jézus üzenetéhez, keresztjéhez és feltámadásához. Ez a tendencia az úgynevezett „alulról kiinduló” krisztológia, amely továbbgondolja a khalkédoni dogmát, és a hangsúlyt Jézus igaz emberségére helyezi.

Az alulról kiinduló krisztológiát manapság kontextuális krisztológiának is nevezik, és ide sorolják a felszabadítási teológia képviselőit is. (Vö. K.-H. Menke tanulmányát in Mérleg 2001/3., 267–268.) Általában minden kontextuális krisztológia abból a tényből indul ki, hogy Isten önközlését a befogadók különféle gondolkodási horizontja és kategóriája közvetíti, amikor a Krisztus-esemény megértéséről van szó. „Ebből a nézőpontból szemlélve más vallások olyan kincseknek számítanak, melyek Krisztusról olyasmit mondanak el nekünk, amit nélkülük soha nem tudtunk volna meg róla. Analóg módon érvényes ez Ázsia, Afrika vagy Latin-Amerika kereszténység előtti kultúrájára. Dél-Amerikában a felszabadítás teológiája olyan krisztológia körvonalait vázolja fel, amely Jézus megváltó jelentőségét nemcsak elméleti síkon akarja igazolni, hanem azt különösen a »szotériopraxis« szemszögéből tekinti, vagyis az üdvösséget a megszabadítás gyakorlatába ágyazva az embertelen politikai és szociális struktúráktól való megmentésben látja.” (Menke, Mérleg, 2001/3., 268.)

A teológiai vita az ezredforduló után is tovább folyt az „alulról kiinduló” felszabadítási teológusok egyes műveiről. 2006. november 26-án kelt, de csak 2007. március 15-én hozták nyilvánosságra a Hittani Kongregáció közleményét (notificazione), amely a salvadori felszabadítási teológus, Jon Sobrino jezsuita két könyvét bírálja: Krisztus, a felszabadító (1991); A Jézus Krisztusba vetett hit (1999). A közlemény az El Salvadorban működő baszk jezsuita krisztológiáját öt ponton kérdőjelezi meg:
1. Jézus istensége;
2. Isten Fia megtestesülése;
3. Jézus és Isten országa viszonya;
4. Jézus emberi öntudata;
5. Jézus halálának üdvhozó értéke.

Látjuk, hogy a khalkédoni dogma újraértelmezéséről van szó. Megjegyzem: Róma nem tiltotta el P. Sobrinót a teológia tanításától. [2]

A felszabadítás teológiájának művelői joggal hivatkozhattak a zsinat Ad gentes kezdetű „missziós” dokumentumának felszólítására: „Minden egyes nagyobb úgynevezett szociokulturális területen szorgalmazni kell a teológiai elemzést, amely az egyetemes Egyház hagyományainak fényénél újravizsgálja az Istentől kinyilatkoztatott, a Szentírásban följegyzett s az egyházatyák és a Tanítóhivatal által magyarázott szavakat és tetteket. Így könnyebben felfogható lesz, hogy a népek bölcsességét és bölcseletét felhasználva milyen utakon keresheti a hit megértését, s hogy miképpen lehet összeegyezteti a szokásokat, az életfelfogást és a társadalmi rendszert az isteni kinyilatkoztatásban föltárt erkölcsi követelményekkel.” (AG 22)

A gyorsan változó, globalizálódó világ új evangelizálásának távlatait és feladatait keresve a teológiának tisztáznia kellett/kell világviszonylatban a latin-amerikai felszabadítási teológusok által felvetett problémákat: a szegényeknek hirdetni a felszabadító örömhírt, ehhez kapcsolódik az inkulturáció kérdése, valamint a ma vitatott nehéz probléma, a kereszténység és a világvallások viszonya Isten egyetemes üdvözítő terve távlatában. Tehát hogy a názáreti Jézus az egyetemes üdvözítő.

Ezt a feladatot sürgeti a Latin-Amerikából jött Ferenc pápa, amint Evangelii gaudium kezdetű programot kijelölő buzdítása és számtalan megnyilatkozása jelzi.

Végül még egy érdekes tényt említek: Müller bíboros és Gutiérrez együttműködését. 2013-ban jelent meg olaszul Gustavo Gutiérrez és Gerhard Ludwig Müller bíboros, a Hittani Kongregáció új prefektusa közös könyve: Szegényen a szegényekért. Az egyház küldetése. A könyvre azért figyelt fel a sajtó, mivel Joseph Ratzinger bíboros utódja a Hittani Kongregáció élén Gerhard Ludwig Müller bíboros lett, aki a felszabadításteológia egyik ismert – és Ratzinger bíboros által bírált – képviselőjével együtt írt könyvet. Müller Gutiérrez tanítványa és csodálója. Amikor XVI. Benedek 2012-ben Gerhard Ludwig Müller bíborost kinevezte a kongregáció élére, egyesek meglepődtek, hiszen a pápa ismerhette a két szerző barátságát mint a volt bíboros prefektus, aki 1984-ben és 1986-ban két instrukcióban is keményen bírálta a felszabadítás teológiája elhajlásait.

„Dominus Jesus”

A felszabadítás teológiája kérdése mellett Wojtyła pápa hamarosan ráruházta a hit őrére, Ratzingerre azt a feladatot is, hogy folytassa a tárgyalásokat az elpártolt Marcel Lefebre érsekkel. Ez a francia, aki elutasította a II. Vatikáni Zsinat reformját, 1970-ben megalapította a X. Szent Piusz Papi Testvérületet, és több ezer követőt vonzott maga köré. 1976-ban saját szakállára papokat szentelt, akik meg akarták tartani a Katolikus Egyház hagyományos rítusát. Minden megegyezési kísérlet, amellyel idáig próbálkoztak, meghiúsult. Minket most a teológiai kérdések érdekelnek.

Seewald a Millennium című 56. fejezetben (II, 81k) röviden szól az 1999. október 31-re aláírásra elkészített ökumenikus Nyilatkozatról: Katolikus–lutheránus megegyezés a megigazulásról. Utána bővebben (II, 87–91) az erős vitát kiváltó Dominus Jesus kezdetű dokumentumról, amelyet 2000. augusztus 6-án tettek közzé. [3]

A Domius Jesus nyilatkozat beilleszkedett a millenniumi emlékezésekbe. De a dokumentum nem máról holnapra született, magyarázza Seewald: mielőtt a szövegét egyhangúlag megszavazták, át kellett futnia a Hittani Kongregáció hosszadalmas belső tanácskozásain, a Vallásközi Párbeszéd és a Keresztény Egység Tanácsával tartott számtalan munkaülésen is. Tartalmilag arról a veszélyről volt szó, amely a relativizáló elméletek felől fenyegeti az Egyházat. A teológiai vitákon a hitigazságokat túlhaladottnak vagy csak viszonylagos értékűnek mondták, magát Krisztust pedig többnyire csak különleges, de korlátozott történelmi személynek tekintették.

Ezekkel szemben a Dominus Jesus azt hangsúlyozta, hogy a katolikusoknak „szilárdan hinniük kell”, hogy Jézus Krisztusban valóban az istenség egész teljessége lakozik. Az Egyház meghatározásához a dokumentum a Lumen gentium konstitúcióból (8. pont) idézte, hogy Krisztus Egyháza a kereszténységen belüli sok szakadás ellenére továbbra is csak a Katolikus Egyházban áll fenn /létezik: „subsistit in” (Seewald, II, 88)

A protestánsok főleg e kitétel, valójában a II. Vatikáni Zsinattól átvett egyháztani kijelentés miatt (LG 8) bírálták a nyilatkozatot; de számtalan más oldalról – főleg katolikus és nem katolikus teológusok – kemény kritikákat fogalmaztak meg a Hittani Kongregáció, sőt Ratzinger bíboros prefektus személye ellen, mert őt tartották a nyilatkozat egyedüli szerzőjének. Helytelenül, ezt magára Retzingerre hivatkozva kimutatja Seewald, aki – szerintem – túlságosan is részletezi azokat a kritikákat, támadásokat, amelyek a német média oldaláról érték a Hittani Kongregáció prefektusát.

Ratzinger bíboros két évtizedig II. János Pál pápa „szolgálatában” dolgozott. Valójában még ha a végső felelősség reá hárult is, még a Kongregáció dokumentumainak sem ő volt az egyetlen szerzője, mert a lengyel pápa a Kúria konzervatív teológusait is bevonta az előkészítésbe.

*

[1] https://www.magyarkurir.hu/nezopont/a-felszabaditas-teologiaja-az-ezredfordulo-utan
A Hittani Kongregáció két dokumentuma 1984-ben, majd 1986-ban rámutatott, hogy az igazságosság és a szeretet valóban kötelezi az embert, hogy küzdjön a szegények és elnyomottak jogaiért, de arra is, hogy a társadalmi struktúra megváltoztatása önmagában még nem valósítja meg az „új embert”.

[2] Vö. Nemeshegyi Péter SJ: „Jon Sobrino és a felszabadítás teológiája”, in Távlatok, 76 /216.

[3] https://regi.katolikus.hu/konyvtar.php?h=149

Forrás: Vatikáni Rádió

Fotó: Vatican News

Magyar Kurír