A teológus Ratzinger: XVI. Benedek pápa portréjához – Szabó Ferenc SJ sorozata (6. rész)

„Habemus papam!”

2005. április 19-én este felé fehér füst szállt fel a Sixtus-kápolna kéményéből. „Annuntio vobis gaudium magnum! Habemus papam!” – hangzott fel a bazilika erkélyéről Medina Estévez bíboros örömhírt közlő hangja, majd a Szent Péter téren várakozó népsereg meglepetésére közölte a megválasztott pápa nevét: „Josephum cardinalem Ratzinger.”

Az 1927-ben született neves teológus, akit 1981-ben II. János Pál a Hittani Kongregáció élére állított, szerepelt ugyan a „papabilisek” között, de voltak nála népszerűbbeknek tűnő jelöltek is, például a jezsuita biblikus, Milánó érseke, Carlo Maria Martini. A nemzetközi sajtó egy része különböző címekkel illette a megválasztott német pápát: „páncélos kardinális”, „nagy inkvizítor” – utalva arra, hogy a Hittani Kongregációt, amelynek II. János Pál alatt két évtizedig prefektusa volt, hajdan római Inkvizíciónak, majd Szent Officiumnak hívták…

Mások, akik ismerték a német teológus pályafutását, és közelebbről kapcsolatba kerültek vele, szelíd, kedves, nagy műveltségű főpapnak tekintették. Alkalmasnak találták a péteri szolgálatra, minthogy húsz évig II. János Pál közeli munkatársa volt, és így a római Kúriában megismerhette a világegyház problémáit. Azt is kiemelték, hogy 948 éve nem volt német származású pápa. Megválasztásakor Joseph Ratzinger már 78 éves volt, tehát túljutott a nyugdíjas korhatáron, de II. János Pál nem mentette fel hivatalából. Karol Wojtyla bíboros húsz évvel fiatalabb, 58 éves volt, amikor pápa lett. XXIII. János viszont 77, csak egy évvel fiatalabb Ratzingernél, és milyen változásokat hozott az Egyház történelmében a II. Vatikáni Zsinat meghirdetésével!

Ratzinger/Benedek pápa a Szent Péter-bazilika erkélyéről barátságos mosollyal hirdette a világnak: „Én az Úr szőlőjének egyszerű munkása vagyok.” Szolgálatnak tekintette pápai tisztét. A II. Vatikáni Zsinat programjának megvalósítását, benne az ökumenikus párbeszédet és a világvallásokkal folytatott dialógust fő célkitűzésének tartotta. Igyekezett egyensúlyozni a két szélsőséges, a konzervatív (hagyományőrző)[1] és a progresszív (haladó) irány között, ahogy Messori olasz újságírónak egy beszélgetésben kifejtette.

Hans Küng látogatása volt kollégájánál, XVI. Benedeknél

Néhány hónappal megválasztása után, 2005. szeptember 24-én, szombaton váratlan találkozásra került sor a Castel Gandolfo-i pápai nyári rezidenciában XVI. Benedek pápa és volt tübingeni kollégája, Hans Küng professzor között. Ez a hír akkor sokakat olyannyira meglepett, hogy a médiavisszhang szokatlanul erős volt.[2]

K.-J. Kuschel professzor értő kommentárjából idézek:
„Megütközve reagáltak azok, akik Hans Küng és Joseph Ratzinger egyház- és világképét eddig összeegyeztethetetlennek tartották. Nem Küng-e a »római rendszer« leghevesebb bírálója? Nem ő kritizálta-e nyilvánosan évekig a legélesebben ennek a rendszernek a képviselőit, mindenekelőtt a Kúriához tartozó személyeket, élükön Joseph Ratzingert, mint az »inkvizíciós hatóság« akkori főnökét? Ha tehát egy ilyesfajta beszélgetés váratlanul létrejött, akkor az a legjobb, ha bagatellizáljuk. Különben is mindketten – így olvashattuk a kommünikében – már előre abban egyeztek meg, hogy vitatott »tanbeli kérdéseket« beszélgetésükben nem érintenek. Ami Castel Gandolfóban történt, az tehát nem más – mondták egyesek –, mint a szokásos pápai diplomácia megnyilvánulása, melynek keretében a pápa mindenféle embert, még szélsőséges vagy furcsa személyeket is fogad a politika, sport, publicisztika, kultúra területéről. Tehát semmi különös.”

De valójában ennél több történt, amint Kuschel megmagyarázza: „A fenti reakciók egyike sem értette meg a Hans Küng és Joseph Ratzinger közötti találkozás lényegét. Ez az esemény nem volt alkalmas arra, hogy a katolikus egyház belső strukturális reformjára irányuló reményt táplálja, hiszen nem szerepeltek a beszélgetés témái között a Hans Küng által korábban megfogalmazott reformkívánalmak, sőt olyan dogmatikai kérdések sem, mint a pápa primátusának és tévedhetetlenségének (az I. Vatikáni Zsinat két pápai dogmájának) a kérdése. Nem is lehetett az. Mindketten úgy folytatták beszélgetésüket, hogy tudatában voltak a köztük fennálló alapvető és maradandó különbségeknek, különösen az Egyházon belüli strukturális reformok szükségességének értékelésére vonatkozólag. Küng itt eleve nyílt kártyákkal játszott. Az új pápától beszélgetést kérő leveléhez mellékelte a bíborosokhoz címzett korábbi nyílt levelét, amely 2005 áprilisában, még a konklávé előtt megjelent a sajtóban (Der Spiegel és La Stampa). Ebben olyan átfogó konkrét reformprogramot fejtett ki a katolikus egyház számára, amelynél világosabbat nem is lehetne kívánni.”

Most pedig idézem a több órás beszélgetésről kiadott hivatalos kommunikét: „Küng professzor rámutatott arra, hogy a világétosz-projekt nem egy elvont intellektuális konstrukció, hanem sokkal inkább arról van szó, hogy kimutatjuk azokat az etikus értékeket, amelyek felé a világ nagy vallásai minden különbözőségük ellenére is konvergálnak, és amelyek, mivel értelmesek, ezért meggyőzőek, s így a szekuláris értelmesség számára is érvényes normáknak mutatkozhatnak. A pápa pozitívan értékelte Küng professzor törekvését, mellyel hozzájárult a vallások közötti párbeszéd, valamint a szekuláris értelmességgel való találkozás területén az emberiség lényeges erkölcsi értékeinek újbóli elismeréséhez. A pápa kijelentette: pápai tevékenységének egyik lényeges törekvése arra irányul, hogy az emberi életet hordozó értékek tudata megújuljon. Ugyanúgy a pápa megerősítette egyetértését Küng professzor azon fáradozásaival kapcsolatban, hogy felelevenítse a hit és a természettudomány közötti párbeszédet, és az Isten-kérdés értelmességét és szükségességét a természettudományos gondolkodás számára kimutassa. Küng professzor a maga részéről kifejezte egyetértését a pápa fáradozásával a vallások közötti párbeszéd, valamint a modern világ különböző társadalmi csoportjaival való találkozás érdekében.”

A Hittani Kongregáció bíboros prefektusa Vittorio Messori olasz újságírónak 1985-ben nyilatkozva (Beszélgetés 26–28) arra a kritikára válaszol, mintha a „jobb” oldalnak (Lefebvre érsek követőinek) több engedményt tenne, mint a Küng-féle „bal” oldali, haladó teológusoknak.[3] A bíboros akkor a Lefebvre-féle tradicionalizmusról[4] ezt mondta Messorinak: „Semmi jövője sincs egy olyan álláspontnak, mely alapvetően elutasítja a II. Vatikáni Zsinatot, mert ez önmagában véve logikátlan. Ennek az irányzatnak kiindulópontja kétségkívül a szoros hűség a IX. és X. Piusz tanításához, valamint – még erősebben – az I. Vatikáni Zsinathoz és annak a pápai főségről (primátusról) leszögezett tanításához. De hát a pápák csak XII. Piuszig számítanak, azután már nem? A Szentszék iránti engedelmesség változhat évszámok szerint, vagy annak mértékében, hogy egy bizonyos tanítás mennyire esik közel személyes meggyőződésünkhöz?”

Amikor Ratzinger pápa – elődjéhez hasonlóan – keresi a kiengesztelődést a szakadár tradicionalistákkal, határozottan követeli, hogy ismerjék el a II. Vatikáni Zsinat tanítását. És pápasága kezdetétől több ízben hangsúlyozta, hogy szolgálata vezérfonala a zsinat tanítása. Más kérdés az, hogy a zsinati dokumentumokat ki hogyan értelmezi. Hivatkozva erre a Messorival folytatott beszélgetésre, H. de Lubac bíboros védelmébe vette a Hittani Kongregáció prefektusát (Entretien… 1985, 113kk). Szerencsésnek tartja, hogy a prefektus szakított elődei gyakorlatával. Emlékeztet Frings bíboros zsinati felszólalására (amelyet Ratzinger sugallt vagy írt), aki keményen bírálta Ottaviani bíboros Szent Officiumát. Śeper bíboros alatt már elkezdődött a változás, amelyet Ratzinger folytat. Nem állja meg a helyét az az állítás, hogy a prefektus a zsinattól vissza akar térni a múltba, „restaurálni” akar. Befeketítő kampányt kezdtek ellene, ami gyalázat (imposture), mondja Lubac. A „restaurálni” szónak lehet helyes értelmet adni. (…) Semmi sem annyira hitelesen zsinati, mint az Egyház egységének sürgetése: a mindenünnen összegyűjtött közösség Isten Lelke által, szemben az individualista bomlasztás lázával, amely szétszakítja (Krisztus) varratlan köntösét.”

*

[1] XVI. Benedek pápa 2009. január 21-én visszavonta négy tradicionalista, skizmatikus (szakadár) püspök kiközösítését, akiket a katolikus egyháztól elszakadt Marcel Lefebvre érsek 1988-ban a pápa engedélye nélkül szentelt fel. – Vö. Lukács László: Az igazság munkatársa. Joseph Ratzinger – XVI. Benedek élete és műve. Szent István Társulat, Budapest, 2016, II/3: Lukács igyekszik tisztázni - „a Zsinat védelmében” – a Williamson-ügy kapcsán is Ratzinger álláspontját a Pius Testvériséggel és a zsidósággal kapcsolatban.

[2] Vö. Karl Josef Kuschel: „Merre tart XVI. Benedek?” A tanulmány német eredetijének lelőhelye: Stimmen der Zeit, 224/5 (2006. május) 291–303; magyar fordítása in Távlatok 74 (2006/4) 462.

[3] Lásd Lukács László: Az igazság munkatársa. (2016), II/3: „A zsinat védelmében – Harc a Piusz Testvériséggel.”

[4] Vö. Szabó Ferenc SJ: „A tradicionalizmus előretörése”: in Távlatok 84 (2009), 82 http://www.tavlatok.hu/84/84tavlatok.htm

Forrás: Vatikáni Rádió

Fotó: Vatican News

Magyar Kurír