A természet és a lelkiség – Joan Chittister OSB bölcsessége

A természeti környezet finoman formál minket. Megtanít rá, hogyan érdemes élni. Jó, ha vissza-visszatérünk a természetbe, ha a jelen pillanat nem adja meg, amire szükségünk van. A modern világ ugyanis elszakítja az embereket a természettől, az emberi létezés egyik alapvető közegétől. Így hát egyik dologtól a másikhoz rohangálunk, s nem értjük, miért nem nyújt egyik sem nyugalmat, felüdülést és felemelő tapasztalatokat. Már alig gondolunk a természetre. És így a tanárok szerint a városban élő iskolás gyerekek szinte már nem is tudják, honnan jutnak el hozzájuk a zöldségek.

Minél távolabb kerülünk a természettől, annál könnyebben hozunk létre olyan fegyvereket, amelyek el tudják pusztítani – és vele együtt minket és az összes élőlényt is. Ha pedig már nem vagyunk bensőséges kapcsolatban a természettel, az emberi életen kívül már nem is lesz szemünk az élet más formáira. És ezt nem tudja orvosolni, ha évente egyszer elmegyünk az állatkertbe, kiruccanunk a tengerpartra, vagy körbejárunk a nagyszüleink kiskertjében. Korunkban ezért lelki tusa zajlik, s az életszentség azzal az arrogáns magatartással áll szemben, amely azt suttogja a fülünkbe, hogy bármit büntetlenül megtehetünk a Földdel.

De töltsünk csak el havonta egy napot a természetben: üldögéljünk egy kicsit az erdőben, könyvvel a kezünkben telepedjünk le a patakpartra; ültessünk virágot, és viseljük gondját. Aztán figyeljük meg, hogy milyen változások mennek végbe a lelkiségünkben.

A természetet semmi nem tudja helyettesíteni. A segítségével mindig emlékezhetünk arra, hogy kik nem vagyunk.

De annak megértésében is segít, hogy kik vagyunk, s ezért mit kell tennünk a megvédése érdekében.

Forrás és fotó: a Vigilia Szerkesztőség Facebook-oldala

Magyar Kurír