A II. Vatikáni Zsinat a kegyelem eszközeiben való részesedést tekinti a közeledés eszközének és lehetőségének (vö. UR 8–4.) a különvált keresztények között. Az egy teremtés elvéből következő szeretetegység (közös Atya gyermekei, a megváltás kedvezményezettjei, az ígéretek címzettjei és örökösei) teszi lehetővé az Egyház számára az intézmény legmélyebb értékeként hordozott liturgiára vonatkozó közeledést. Nem feltétlenül valósítható meg a teljes rituális egység, azonban figyelembe véve a tematikus jogfejlődés dinamizmusát, tagadhatatlan a közeledésre vonatkozó egyházi elköteleződés: az 1917-ben kihirdetett Egyházi Törvénykönyv a szentségi közösség teljes tilalma mellett már lehetővé tette a nem tevékeny istentiszteleti jelenlétet különvált testvéreink szertartásain bizonyos feltételekkel (ha nem okoz botrányt vagy „elpártolást”; vö. CIC1917 1258.k. 1–2.§); majd ötven évvel később,
az 1967. május 14-én kihirdetett első ökumenikus direktórium már lelki közösséget (communio in spiritualibus) nyilvánít ki a keresztények között.
Ez a fejlődés nem vezet a fogalmak összemosásához, de megfelelő mértékben képes orvosolni az éppen a liturgia területén kezdődő kezdeti szakadás elmélyült sérüléseit.
A negyven évvel ezelőtt elfogadott Limai nyilatkozat konvergenciatartalma rituális szempontból nem eredményezhet teljes teológiai és fegyelmi egységet az Eucharisztia és az egyházi rend tartalmi vonatkozásaiban, de a liturgia egységére irányuló közös érdeklődés deklarált dokumentumaként megalapozza a további együtt gondolkodás lelki és ideológiai irányát az 1982 utáni új generáció számára. A liturgiaesemény érinthetetlen lényegét semmi nem képes befolyásolni, ezért az Egyház kezdetben egységes, majd regionális változatokban gazdag liturgikus gyakorlatai nem vettek el és nem adtak hozzá semmit ahhoz a katabatikus közléshez, amely megalapozza a dialógust – abban az esetben sem, ha a hitben feltételezhető egyetlenségből következő definíciók alapján bizonyos fogalmakban és jelekben nincs módunk azonosságok kölcsönös kimondására. Ez a katabatikus mozzanat a II. Vatikáni Zsinatot követő egyházi kijelentéslogika alapján elismerten tartalmazza valamennyi keresztény istentiszteleti formában a Szentlélek Egyházra vonatkozó adományait, tehát
a Lélek hívását és az ebből keletkező kegyelmi tulajdonításokat valamennyi keresztény rítusban hatékonynak tekinthetjük.
Ez a közös kincs teszi kikerülhetetlenné az egymástól különvált, de Krisztustól el nem szakadt keresztények közötti testvéri útkeresés liturgikus kommunikációját és az egység megígért lehetőségére vonatkozó közös, engedelmes és értékkereső várakozást.
Szerző: Maróti Gábor
Forrás: hitvallas.hu
Fotó: Istockphoto.com
Magyar Kurír
Kapcsolódó fotógaléria