A világítótorony magasságából nézni az eseményeket – Interjú Lukács Lászlóval a Vigiliáról

Nézőpont – 2020. január 19., vasárnap | 20:30

Lukács László piarista szerzetes, pap, teológus, író, tanár 1984-től kezdődően harmincöt éven át volt főszerkesztője a katolikus értelmiség folyóiratának, a Vigiliának. Idén novemberben lemondott tisztségéről. Az elmúlt évtizedekről, a Vigilia küldetéséről, a keresztény értelmiség felelősségéről, az egyházi kommunikációról kérdeztük Lukács atyát.

– Milyen szakaszokra osztaná fel a Vigilia élén eltöltött 35 esztendőt? Mi volt az alapkoncepció, és menyiben változott ez a rendszerváltozás után?

– Talán meglepő, de a Vigilia 1935-ös megalapítása óta az alapkoncepció lényegében nem változott. A lap élete történelmi viharok közepette zajlott, de az az irányvonal, amit annak idején elterveztek az alapító atyák, Aradi Zsolt, Balla Borisz és Possonyi László, a mai napig érvényes. Nem harcos misszionáló lapot akartak csinálni, hanem – főleg a francia katolikus megújulás nyomán – szintézist teremteni az irodalom és a keresztény spiritualitás között. A világháború idején szünetelt a lap, de az újrainduláskor, 1946-ban az alapkoncepciót folytatta Sík Sándor, majd a halála után Mihelics Vid és Rónay György. Ebből a szempontból a mai napig meghatározó példakép számomra Sík Sándor és Rónay György. Mindkettőjük életében, életművében szorosan összekapcsolódik teológia és irodalom, kultúra és spiritualitás. Amikor 1984-ben átvettem a lapot, ezt a hagyományt próbáltam őrizni, felnőni hozzájuk valamilyen formában. A puhuló diktatúra időszaka volt ez, engem már nem értek olyan zaklatások, mint amik megtörténtek Rónay Györgyék idejében, amikor minden lapszámot be kellett vinni előzetes cenzúrára az Állami Egyházügyi Hivatalba. A kéziratoknak néha a felét is kidobták, azok az írások nem jelenhettek meg. Az én időmben már nem érték ilyen retorziók a lapot. Néhány évvel a kinevezésem után lezajlott a rendszerváltozás, megjelenhettek polgári folyóiratok, egyházi lapok is. A Vigilia ebben a korszakban is megőrizte azt a vonalat, amelyet addig is folytatott. Az egyházi újságok többsége inkább belterjes, népszerűsítő vagy éppen magazin formát öltött, indultak teológiai szaklapok is, az  irodalmi folyóiratok pedig többségükben megmaradtak a szépirodalom területén. A Vigilia viszont továbbra is az említett szintézis szolgálatában állt, a keresztény értelmiség olvasótáborára számítva.

– Hogyan sikerült elérnie, hogy az anyagi, lelki, szellemi értelemben is szétszabdalt magyar társadalomban a Vigilia a párbeszéd orgánuma lett, s olyanok is együtt szerepeltek, szerepelnek benne, akik egyébként nem nagyon állnának szóba egymással a hétköznapokban?

– Az előbb említett szintézisnek, hídszerepnek nagyon fontos eszköze a párbeszéd. Ezzel már két korábbi főszerkesztő, Rónay György és Hegyi Béla is próbálkozott, de a rendszerváltozás után új lehetőség nyílt számunkra, minden vonalon. A II. vatikáni zsinat szellemében párbeszéd kezdődött egyrészt a Katolikus Egyházon belül, másrészt ökumenikus tágasságban. Soha nem néztük azt, hogy katolikus vagy protestáns szerző-e, akitől írást kérünk. Harmadrészt lényegesnek tartottuk a párbeszédet a nem hívőkkel, a másként gondolkodókkal, más vallások tagjaival is. Ennek egyik látványos megnyilvánulása a lapban a nagyon népszerű Beszélgetés című rovatunk, amelyben a legkülönbözőbb világnézetű emberekkel, magyarokkal és külföldiekkel folytattunk beszélgetéseket. Ez valóban elevenné teszi a párbeszédet.

– Egy erősen átpolitizált közéletben a Vigiliának sikerült elkerülnie a direkt politizálást is.

– A Vigilia a legnehezebb időkben is arra törekedett, több-kevesebb sikerrel, hogy egyfajta távolságból szemlélje a dolgokat, az árbóc tetején álló matrózfiú távolságából, aki nemcsak a vizet kémleli, hanem a csillagokhoz is igazodik. Hozzájárult ehhez az is, hogy nem voltam már rákényszerítve arra, hogy a hatalom által megkövetelt írásokat megjelentessünk. Ez a távolságtartás a politizálástól a mai napig nagyon fontos szempont számunkra. Ez persze azt is jelenti, hogy nem tudunk mindent olyan nyíltan megírni, ahogyan szeretnénk. A napjainkban eluralkodó harsány hang pedig végképp távol áll tőlünk. Gondolok itt olyan közelmúltbeli eseményre, mint az Amazonas-szinódus, vagy például a korrupció problémája. Vannak, akik azzal vádolják Babitsot, hogy elefántcsonttoronyban élt, de ez a fajta magasság inkább világítótorony, ahol fölülről nézzük az eseményeket. Mégis, ahogyan annak idején Balassa Péter mondta, arról kell írnunk, ami társadalmilag és spirituálisan is aktuális.

– Ön főszerkesztőként 1992-től írta az első oldalon vezércikkeit, melyekben az idők jeleit vizsgálta a rendszerváltozás utáni magyar társadalom és Egyház életének történéseiben. Párbeszédre, együtt gondolkodásra hívta az olvasót. Ugyanebben az évben, a rendszerváltozás reményteljes hajnalán, emlékeztetett arra, hogy a XX. század nagy vívmánya az emberi jogok deklarálása, ám fölteszi a kérdést: „hová lett az emberi felelősség, a kötelesség, az érték és az erény kodifikálása? Elég-e kivívnunk az ember szabadságát, ha elfelejtettük, hogy mire tudja használni azt? Emberré tudunk-e lenni Isten nélkül?” Ez a kérdés ma talán még aktuálisabb, mint akkor volt, amikor írta.

– A mai korban Magyarország nem független sziget a világban, hanem Európa szerves része. Mi 1990-ben úgy gondoltuk, hogy megőriztük a hitünket, az Egyház iránti hűségünket, ami Nyugaton kezdett szétporladni. Ez azonban nem így volt, Magyarországon éppúgy elindult az a szekularizációs folyamat, ami Nyugat-Európát jellemzi. A hivatalos szlogenek ellenére nem vagyunk keresztény ország, a közvélemény-kutatások ezt látványosan bizonyítják. A kereszténység azonban nem szekta, amely zárt körben maga köré gyűjti a tagjait, távol maradva a világtól. Hiszünk abban, hogy a teljes ember Krisztus, így a kereszténység a teljes embert akarja szolgálni, és amikor az európai kultúrában a teljes személyt akarja megmenteni, akkor szembemegy a divatos koráramlatokkal. Jellemző, hogy itt vagyunk, ebben az épületben (a beszélgetés a Sapientia Szerzetesi Hittudományi Főiskolán készült karácsony előtt – a szerk.), és ha végigmegyünk most, adventben a Váci utcán, a csillogó fényfüzérek elkápráztatják az embert. De ahhoz, hogy ezek ilyen csillogóan ragyogjanak, az kell, hogy sötét legyen. A kereszténység pedig a világosságot hirdeti meg, és akkor ezek az alkalmi fények elhalványulnak. Úgy érzem, hogy a mai ember – Európában és így Magyarországon is – a pillanatnak, az azonnali örömöknek él, nem törődve azzal, hogy mi történik azután. Magyarországon 1990-ben sokan érezték úgy, hogy itt van végre a szabadság, amivel együtt eljön a jólét is. Gyorsan rá kellett ébrednünk arra, hogy a szabadság felelősséget von maga után. Az ENSZ deklarálta 1948-ban az emberi jogok nyilatkozatát, de az ezzel együtt járó kötelességekről szóló dokumentum nem született meg. Ha a szabadság nem jár együtt a felelősségvállalással, és csak a pillanatnyi örömök vagy előnyök vágya vezeti az embereket, az katasztrófához vezet.

– Egy másik vezércikkében figyelmeztet a keresztény értelmiség felelősségére, amely „virrasztó, vigíliázó. Erre a mindig szükséges magatartásra itt és ma mindennél nagyobb szükség van.” Mennyire tölti be a mai magyar keresztény értelmiség ezt a küldetését?

– Ez nagyon nehéz kérdés. Ebből a szempontból (is) a zsinat nyomvonalán jár a Vigilia. A II. vatikáni zsinat kinyitotta az ablakot a világ felé, gondolok a Gaudium et spes (Öröm és reménység) kezdetű konstitúcióra, amely a világiak nagykorúságát és felelősségét hangsúlyozta. Az Egyház nem azonos a klérussal, minden keresztény hívő a tagja. Ezen belül nyilván kiemelt felelőssége van a keresztény értelmiségnek, amely a maga tudományosságával, szakmai felkészültségével rendkívüli módon hozzájárulhat az Egyház küldetéséhez. Ebből a szempontból jellemző például, hogy néhány évvel ezelőtt pályázatot írtunk ki a keresztény értelmiségiek szerepéről, és nagyon érdekes, értékes pályázatok futottak be.

– Az egyik vezércikkében a keresztény reménység hármas csillagának nevezi Roger testvért, Kalkuttai Szent Teréz anyát és Szent II. János Pál pápát.

– Nagyon sok embernek volt meghatározó szerepe az életemben, akiktől sokat tanultam. Ugyanakkor a szívem legmélyebb, legtitkosabb vágya volt, hogy hármójukkal személyesen, szemtől szemben, közelről is találkozhassam. Amikor Teréz anya 1986-ban Magyarországra jött, én kísérhettem végig az útján. Roger testvérrel szintén többször találkozhattam, Magyarországon és Taizében is. A mai napig mintegy spirituális otthonomnak is érzem Taizét. II. János Pál pápánál többször jártam kihallgatáson, rendi egyetemes káptalanok alkalmából, különböző pápai tanácsok konzultoraként, de mindig kerültem, hogy én is  odatülekedjem a közelébe, hogy készüljön vele egy közös szelfi. Ezt nem akartam. Ugyanakkor az első, 1991-es magyarországi látogatásakor testvéri közelségbe kerülhettem vele, hiszen a megérkezésétől kezdve az elutazásáig közvetlen közelből kísérhettem az útját.

– Állandóan visszatérő téma az egyházi kommunikáció. Az, hogy a mai modern korban miként szólíthatjuk meg az embereket, úgy, hogy közben ne sérüljön a krisztusi tanítás lényege. Miként vélekedik erről?

– Két szélsőséget kell elkerülnie a keresztény igehirdetőnek. Az egyik a triumfalizmus: ez egyfajta farizeusi, felsőbbrendű magatartás, annak érzékeltetése, szlogenszerű hangoztatása, hogy mi különbek vagyunk a nem hívőknél, a másként gondolkodóknál, mindig mindenben csak nekünk lehet igazunk. A másik pedig a kisebbrendűségi érzés: mintha szégyellnünk kellene a hitünket, egyházunkat. Fontos, hogy senki fölött nem szabad ítélkeznünk. Meg kell tanulnunk nemcsak becsülni és tisztelni a tőlünk eltérő gondolkodású embereket, hanem igyekezni megérteni a szempontjaikat. Mert valljuk ugyan, hogy Krisztus az út, az igazság és az élet, de „az igazság magvai” máshol is megtalálhatók. Tanulhatunk a nem hívőktől, a muszlimoktól vagy más vallások követőitől is. Nagyon fontos, hogy a nem hívők nyelvén is tudjuk megfogalmazni, mi a kereszténység. Ne csak a magunk kis szókészletével mondjuk el a keresztény tanokat, próbáljuk meg lefordítani a másik ember nyelvére is. A Vigilia könyveket is jelentet meg. Utoljára Gerhard Lohfink Ötven levél a keresztény hitről című kötetét adtuk ki. Egy nem hívő házaspár kilencéves kislánya arra kéri a szüleit, hogy hadd legyen elsőáldozó a barátnőivel. A szülők csodálkoznak, hiszen soha nem beszéltek otthon a hitről. A szerző – neves teológus – ötven levélen keresztül magyarázza el a keresztény hit igazságait a nem hívő, egészen másként gondolkodó embereknek. Ez nagyon fontos feladata az Egyháznak. Beszélünk missziós Egyházról. Alapvető, hogy ez a misszió ne ledorongoló, a másikat térdre kényszerítő szellemi elnyomás legyen, hanem valóban a párbeszéd szellemében folyjon a két fél között. 

– A kívülálló számára úgy tűnt, nagyon tudatosan készült a Vigilia élén a váltásra, hiszen egy éven keresztül az új főszerkesztő, Görföl Tibor volt a helyettese volt a lapnál. Hogyan látja a következő évben 85 esztendős folyóirat jövőjét? 

– Az élet természetes velejárója, hogy eljárnak fölöttünk az évek. Egyértelmű volt, hogy az örökkévalóságig nem szerkeszthetem a lapot. Sokat gondolkoztam azon, hogyan legyen tovább. A lapszerkesztés mindig csapatmunka volt. Görföl Tibor a fiatal teológusnemzedék egyik legértékesebb tagja, akiben a teológia mellett megvan a képzettség és a nyitottság is az irodalomra, a szellemtudományokra. Tanultságánál, műveltségénél fogva alkalmas arra a szintézisre, amiről beszéltem. Az együttmunkálkodás során kiderült az is, hogy közös a gondolkozásunk, gyakran szavak nélkül is megértjük egymást, például azzal kapcsolatban, hogy milyen témákról kellene írni, kit kérjünk föl beszélgetésre. Remélem, hogy úgy lesz minden, ahogy az a stafétafutásnál történik: a váltótag futás közben veszi át a stafétabotot a társától. Nem törés történt a Vigilia élén, hanem folyamatosság van, hiszen az elmúlt években már Görföl Tiborral együtt szerkesztettük a lapot. Amikor beadtam a lemondásomat a püspöki karnak, egyúttal kértem, hogy utódomnak Görföl Tibort nevezzék ki. Ez meg is történt.

Fotó: Merényi Zita

Bodnár Dániel/Magyar Kurír

Az interjú nyomtatott változata az Új Ember 2020. január 19-i számában jelent meg.

Kapcsolódó fotógaléria