A zene és a pápa nyelve is egyetemes – Egy kórustag a pápalátogatás szentmiséjéről

– Mennyire volt egyértelmű számodra, hogy a pápalátogatás szentmiséjén énekelj, hiszen hivatásodból fakadóan újságíróként is jelen lehettél volna, vagy egyszerű hívőként is részt vehettél volna rajta a családod körében?

– Valamilyen szolgálatra mindenképpen vágytam, mégpedig olyanra, amivel a magam részéről a legtöbbet tudom hozzátenni az ünnephez. Amikor megtudtam, hogy tényleg jön a pápa – bár az egészségügyi állapota miatt ebben nem lehetett teljesen biztos senki péntek reggelig, amíg fel nem szállt a gép Rómában –, akkor elkezdtem tájékozódni a lehetőségek közt, és kaptam is egy levelet a kórusba hívásról. Az összes opciót felmértem, átbeszéltem a feleségemmel a terheket, és ő bólintott, hogy énekeljek.

– Milyen megterhelést jelentett ez?

– Összesen két előzetes próbával összeállt a másfél-két órásra várt szertartás zenei háttérszolgálata. Mindehhez azonban hozzájárult az, hogy ugyanaz volt a báziskórus a mostani pápalátogatás alkalmával, mint a Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszuson: a Kodály Zoltán Magyar Kórusiskola (KZMK) kötelékeihez tartozó énekművészekre, énekesekre alapuló kórus. Hozzájuk már gond nélkül tudtak kapcsolódni az egyházmegyék kiváló énekkaraiból jövő énekesek, akiket Varga László atya, az Országos Magyar Cecília Egyesület igazgatója szervezett össze.

– Mit kell tudni erről a kórusiskolai kórusról, amelynek te is a tagja voltál?

– Messzire nyúlik vissza a történet. A bölcsője a ma már nem létező Kosciuszkó Tádé utcai zenei tagozatos általános iskola volt az I. kerületben, amelyhez a mi családunk is kötődött lakhelyünk szerint. Néhány évvel azután, hogy az ottani énektanár, ifjabb Sapszon Ferenc megalapította a Jubilate leánykart serkent a gondolat, hogy szükség lenne egy olyan iskolára, amelynek az egészére kiterjed a zenei szellem, a Kodály-módszer. Ennek mentén 1988-ban kísérleti évfolyamokkal elindult a Kórusiskola Újpalotán, melynek a nulladik pillanatától kezdve egyértelmű volt, hogy egy nagy család született meg, a diákok kvázi testvérekként nőttek föl a rengeteg hétközbeni és hétvégi, javarészt kórusos programnak hála. Ez a sokak esetében több évtizedes összeszokottság mélységet ad az azóta felnőtté vált emberek zenei és emberi közösségének, és mivel az iskola szellemiségét megtartotta ez a ma már csak alkalmanként összejövő kórus, a közös zenei munka nagyon egyszerűvé, egyértelművé és felemelővé vált. Egy háromórás próba a látogatást megelőző hetekben, illetve a látogatás előtti csütörtökön egy összpróba ténylegesen elégnek mutatkozott, hiszen a máshonnan becsatlakozók is önállóan felkészültek, akár a profik.

– A második próba már a helyszínen folyt?

– Nem, az már a harmadik, de már csak beálló próba volt, amelyen ki tudtuk próbálni, hogy ki, hol üljön, álljon, mikor mennyi időt vesz igénybe a vonulás, a fölállás, leülés, és „lement” a szertartás próbája „pápa nélkül”. Semmi gond nem volt, ahogy az Operaház zenekarával is könnyedén együtt tudtunk muzsikálni, ők is nagyon felkészültek voltak, pedig a légmozgás komoly nehézség volt a Kossuth téri szélcsatornában. A főként egykori és jelenlegi kórusiskolásokból álló báziskórust pedig zeneileg művelt emberek alkotják, és bár nem profi énekkar, az összeszokottság, az odaadás és Feri bácsi „misztériuma” – úgy tűnik – ezt kiváltja.

– Azért – gondolom – ebben nagy szerepe volt annak, hogy az eucharisztikus kongresszuson egy – ráadásul bővebb, kétezer fős – csapat már együtt énekelt.

– Sapszon Ferenc hangsúlyozta, hogy a Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszuson szerzett, pozitív és negatív tapasztalatokat is leszűrve készült fel a rábízott feladatra. A zenei felelősök végül úgy döntöttek, hogy egy korábbinál sokkal kisebb létszámú kórussal oldják meg a pápai szentmise zenei hátterét. Bárki beláthatja laikusként is, hogy egy nagyságrendekkel nagyobb kórust sokkal nehezebb kordában tartani, vele minőséget előállítani, a beintések, a leintések, az egységes hangzás sokkal jobban megvalósítható egy pár száz fős kórussal.

Nem mennék el még szó nélkül Harmath Dénes orgonajátéka mellett sem, aki közösségi oldalán nyilvánossá tette a zenei szolgálat teljes anyagát. Dénes szintén a KZMK neveltje, sokoldalú művész, emellett az egyik legalázatosabb ember, akit ismerek. Első szóra, nagy lelkesedéssel vállalta a segítséget, amikor orgonálni kértem az esküvőnkön.

– Miként élted meg a szentmisét így, hogy közreműködtél, mennyire tudtál magára a liturgiára figyelni, és a zenéből mi fogott meg?

– Más irányban még vállaltam egy pici szolgálatot a pápai szentmisével kapcsolatban, amihez egy okostelefon volt szükséges, emiatt féltem attól, hogy nem tudok egészen odafigyelni akár a Szentatya beszédére vagy a szertartás más elemeire, ami a teljes önátadást segíti. Végül ezek a félelmeim nem igazolódtak be, és az elejétől kezdve lélekben teljesen ott tudtam lenni, még úgy is, hogy a szertartás közben jó néhányszor „pötyögtem”. A pápa szerintem mindenkinek a várakozását felülmúlta a jelenlétével, az apró gesztusaival, a megnyilvánulásaival, a szeretetteli meleg szavaival, amelyekben semmi színjáték, az államközi diplomáciára oly jellemző manír nem volt. Ezáltal nagyon jól sikerült nekem is ráhangolódnom erre a másfél órára, Ferenc pápával kapcsolatban pedig megerősödött bennem, amit tíz éve, megválasztásakor a Szent Péter téren, Rómában átéltem és le is írtam:

ő az én pápám.

Ami a zenét illeti, személyesen nem vagyok nagy rajongója Liszt Tu es Petrus című, számomra túl harsány művének, amelyet a szentmise kezdetén énekeltünk, de valamiért ennél a zenei momentumnál szembesültem azzal, hogy tényleg Krisztus helytartójával van dolgunk, s ahogy ő a mi lelkünkre hat, úgy próbáljuk ezt a szolgálatot ellátni az ő lelkére visszahatva.

A zene nyelve ilyen szempontból olyan, mint Ferenc pápa nyelve: a legmesszebbmenőkig egyetemes, a lelkek velejéig hatoló nyelv, ezért is választják sokan az Egyházban ellátható szolgálatok közül a zenei formát, mert ugyanannyira egyetemes, mint magának az Egyháznak az üzenete.

– A Szentatya is beszélt róla a május 3-i általános kihallgatáson a Vatikánban, hogy milyen színvonalas zenék hangzottak fel a látogatása alatt. Talán készült is rá, hogy Kodály országában erre azért számíthat...

– Ez a pozitív visszajelzés a non plus ultrája annak, hogy az ember nem hiába szánja rá erre ezeket az órákat, és nem hiába vesz részt ilyen zenei alkotóközösségben, akár a kórusiskolában, akár más zenei „műhelyekben”. Hogy a pápának ízlett az a gyümölcs, amit mind egyénileg, mind ezekben a közösségekben érleltünk, és elhelyeztünk az asztalán, az szerintem sokunk számára megfogalmazhatatlan érzés.

– Több testvéred is énekelt a kórusban, nektek családilag mit jelentett, hogy közösen énekelhettetek a pápának?

– A kórusiskola „abroncsa” az azt alkotó számos sokgyermekes család; mi is mind az öten oda jártunk, a nővérem és a húgom ott is érettségizett, ők voltak azok, akik a pápai mise kórusában szintén énekeltek. A Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszuson is együtt énekeltünk, ez felnőttként is fontos összekötő kapocs az életünkben. Sokszor muzsikáltunk együtt kisgyerekekként is otthon egyébként, én leginkább hobbizeneszerzőként működtem a családban, amint megtanultam kottát írni.

– A feleséged, a gyermekeid mit érzékeltek a szolgálatodból, hogyan kapcsolódtak a pápalátogatáshoz?

– Nagy örömömre a feleségem is részt tudott venni a pápai szentmisén a testvérével és a sógorával, a két gyermeket egy nagymama vállalta eközben. Mint mondtam, támogatólag állt hozzá, hogy a család szempontjából kibújok a kötelezettségek alól azzal, hogy énekelni megyek. Ugyanakkor mindez egyfajta egyensúly része nálunk, hiszen ő szintén zenél, mégpedig a Medikus Zenekarban, amikor kicsit „több a levegő” a családban, és akkor én segítek neki jobban. Egyébként is összetart minket a zene jó régóta, a közösségi profilképem is tanúsítja ezt, nincs jobb, amire le kellene cserélni…

– A környezetedben élő nem hívők miként fogadták a pápalátogatást?

– A munkahelyemen nem igazán jellemző a vallásosság, de amikor arról beszélgettünk a kollégákkal, hogy hétvégén mit fogunk csinálni, s én mondtam, hogy „pápamisepróbára” megyek, tapasztaltam, hogy nagyon masszív érdeklődés van ez iránt az Egyháztól távolabb élő emberek részéről is. Ezek a beszélgetések lehetőséget nyújtanak arra, hogy az ember hétköznapi módon, mások számára befogadható nyelvezettel – az olykor vicces-gúnyos reakcióikat is jól értve és kezelve – beszélhessen akár a zenei szolgálatról, akár a hitéről, hogy az érdeklődés netalántán hosszú távon is megmaradjon a „vallásos cuccok” irányt.

Ez kicsit egyébként érinti a közbeszéd világát is; a közlekedési lezárások, akárcsak egy futóverseny vagy a Lánchíd estében sokakat irritálnak, de szerintem az ezeket a helyzeteket övező polémia kulcsa, hogy hogyan viszonyulunk a másik ember sérelméhez. Megértjük? Vagy lesöpörjük az asztalról? Szerintem a pápalátogatással kapcsolatban is

jó lehetőség volt, hogy a vallásos ember megkeressen egy olyan nyelvet, amelyen szólni tud azokhoz, akik egyáltalán nem vallásosak – és viszont –, így ez az esemény egy újabb kapcsolódási pont lehet az emberek között.

Szerző: Agonás Szonja

Fotó: Merényi Zita (kiemelt kép), Csapó József

Magyar Kurír