Afrika útjain Hardi Richárd Kongóban szolgáló szemorvossal

Micsoda kaland volt Kabindába jönni, megint eszembe jutott: ilyesmiért mások fizetnek! Karácsony előtt is, de főleg most, húsvétra terveztünk szemészeti missziót Kabindába.

Fontos elem az indulás. Egy ilyen missziót már napokkal előbb szervezzük, összepakolni a felszerelést, a gyógyszereket, a szemüvegeket, ez legalább egynapos munka. Ezeket mind a kocsira szakszerűen felpakolni, elrendezni, leponyvázni sem kis feladat. Ezért van, hogy az indulás időpontja általában csak elméleti.

Itt, az Egyenlítő alatt, amennyiben utazni akarsz, akkor általában kora reggel érdemes indulni. Az általános forgatókönyv: reggel ragyog a nap, 11 tájt egyre több felhő képződik, majd egyre borultabb, és délután megdörren az ég – elered az eső. Persze ez a forgatókönyv az esős évszakra érvényes, azon belül is november, december, március és április a legcsapadékosabb hónapok. Ha lehet, kerüld el ezeket a hónapokat. No, persze, ünnepeink ilyen szempontból pont rosszkor vannak. December és március…

Vegyük csak 2021 húsvétját. Elhatároztam, hogy Kabindában a nagyhét előtti héten kezdjük a rendelést, és a sebészcsapat virágvasárnapra érkezhetne, hogy a műtétes programot még húsvétvasárnap előtt „lezavarva” legyen egy kis ünneplés és pihenés is. Így esett, hogy szombaton indultunk.

Reggel 8-kor indulás! – adtam ki a parancsot pénteken, tudva, hogy ez csak a teória. A praktika az itt mindig más. Hát, fél 10-re sikerült is elindulni. Az út eleje kimondottan kellemes: kb. 5 km egész jó aszfalt. Persze, az ilyen aszfaltot Európában már cserélik vagy ráhúznak még egy réteget, de itt az egész megyében ez a legjobb útszakasz. Lehet rajta száguldani 70-80 km/h sebességgel! Elképzelhető, milyen rövid ideig tart ez a jó érzés: haladunk! Hát igen, kérem, ez az 1-es számú főút egy szakasza, ami Kinshasát köti össze Lubumbashival. 5 kilométer után kell letérni róla, mert belőle indul a 2-es számú főút, ami határozottan kelet felé fordulva megy Kabindába, és onnan a keleti határra, Bukavu-Goma városokba. A leágazás után aszfalt vége, rendesen ledöngölt kavicsos épített úton haladunk. Itt már csak 40-50-el lehet menni, vagyis nem is érdemes gyorsabban. Veszélyes is, mert csapkodjuk a kavicsokat, sok a gyalogos és a motoros, és hatalmas port kavarva száguldunk. „Előre, sohase hátra…”

Közben egyre több felhő csodálatos freskót állít elénk. Egyre színesebb az ég, a világoskék alapszín imitt-amott átcsap sötétkékbe, majd feketés színbe. Ilyenkor aggódva figyeled: Merre fekete az ég alja? Mi vajon arrafelé megyünk? Fordul az út, és pár percig reménykedsz: a fekete jobbra van, hátha elkerül minket. Itt azt kell tudni, hogy a Mbuji Mayit Kabindával összekötő 150 km utolsó 45 kilométere tiszta földút. Ráadásul hegyes-völgyes, és így állandóan le-, majd felfelé megyünk. Ezek a nagy lemenetek két esetben hídhoz vezetnek. Itt a talaj olyan vörös agyag, ami ha megázik, olyan síkos, hogy járni nem lehet rajta.

Mikor félúton vagyunk, Katanda városkában, még él a remény bennem: egyrészt fél egy van, ilyen korán nem szokott esni…

Másrészt úgy látszik, mintha pont elkerülnénk azt a bizonyos fekete részt. Ilyenkor a buzgó hívő ember még imádkozni is elkezd, „Uram, fordítsd valahogy jobbra vagy balra azt a feketeséget, mert kezd komolyodni a helyzet.”

Az én tapasztalatom, hogyha imádkozni kell, már régen rossz, és általában látszólag inkább csak egyre rosszabb lesz… És valahogy, mintha az Úr szeretné kipróbálni a mi kis mákszemnyi hitünket… Vagy ez az egész csak egy nagy edzés része lenne?

Persze az is biztos, hogy Mbuji Mayi és Katanda között kb. 200 méter szintkülönbség van, és egyre csak kaptat az ember, érezve, hogy itt egy más meteorológiai zónába érkezünk. Hűvösebb van és valószínűleg több a csapadék is.

Hát kérem, Katandát elhagyva, még 40 km aránylag normális út van, majd hirtelen, éles vonallal megszűnik a kiépített kavicsos burkolat!

Az meg hogy lehet? – kérdezhetitek. Hát, egyszerűen elfogyott a pénz!

A helyzet pedig egyre rosszabb. Megérkezünk Vunay faluba, Kabindától 45 km-re. Előttünk az ég fekete, de nem mindenütt, még lehet csoda, a felhő is fordul, mi is, hátha! Már az ima is elszállt, mi pedig megyünk rendületlenül… most már csak 10 km/h-val. Aki itt gyorsabban próbál menni, az kinyírja a kocsit, a lökésgátlót és az utasok gerincét. Közben az egyre nagyobb pocsolyák mutatják, errefelé rendesen esik, ilyenkor nincs idő rá, hogy felszáradjon az út. Sikerül kb. 10 kilométert egész szépen lehúzni. Ekkor ered el az eső. Nem nagyon, és nem is sokáig.

Ez még semmi, csak lokális kis zápor, mondom magamban. A társaságra baljós csend telepszik, mindenki tudja, mit jelent a felázott talaj az előttünk húzódó kritikus helyeken. Érkezésünk esélyeit nagyban befolyásolja, még az is lehet, hogy a kocsiban alszunk. Ilyenre huszonöt év alatt vagy ötször volt példa engem illetően. Beérünk egy faluba, az eső már csak csepereg. A falu után jön az egyes számú nagy megpróbáltatás. Kb. 500 méter hosszan, meredeken le, majd át egy kis hídon, és utána meredeken felfelé, visszamászni a szemben levő hegyre. A faluban feltűnik, hogy öt-hat fiatal lapátokkal szalad az út mellett.

Itt valami van előttünk, valaki elakadhatott, és őt akarják kimenteni – gondolom. Megérkezünk a nagy lejtőre. Sofőrünk mindent bevet: 4x4-es meghajtás és felező, motorfék és fék…, de mi csak szép lassan csúszunk lefelé a vörös agyagban. Szerencsére jó emberek köveket raktak a kerékvájatba, és ezek megfognak. Pont jókor! Látjuk, hogy előttünk valami van: nicsak, egy autó, az oldalára dőlve, kerekei még szinte forognak, az utasok az ablakon próbálnak kimászni. Jobban megnézem, hát a kabindai klarissza nővérek kocsija! Gyorsan odaszaladnék, de inkább korcsolyázunk, a talaj olyan síkos, hogy nem lehet rajta járni. Szerencsére senki nem sérült meg komolyabban, mindenkit sikerül kihúzni épségben, szegények, tiszta traumás állapotban vannak. A baleset egy szűk helyen történt, kétméteres falak között. Az út totál lezárva. Egyik oldalon van egy kis variáns, ott el lehet menni, de kicsit dolgozni kell, hogy a kocsi fel tudjon kaptatni. A mentési terv is megszületik bennem, amennyiben feljutunk, onnan jó szögben lehet megpróbálni a csörlővel a bajba jutott kocsit visszaállítani. Közben ők kipakolnak belőle és ásnak a falból elvéve, hogy vissza lehessen billenteni a kocsit. Mi sikeresen felkaptatunk a variánsra, ahol van egy kis mélyedés, ebbe mehet az első kerék, még plusz egy jó nagy kővel kitámasztjuk, nehogy a csörlővel saját magunkat borítsuk be az árokba… Sikerül mindent beállítani és elkezdjük húzni, búg a csörlő, kocsink kicsit csúszik, de a nagy kő megfogja, a kötél megfeszül, a többiek kézzel rásegítenek, és a kocsi szépet huppanva visszaáll négy kerékre! Kérem, mint a profi autómentőnél. Persze az, hogy egy kocsi vagy kamion itt lefekszik, nem is olyan ritka. A kongóiak tudják, hogy ilyenkor mit kell csinálni, mit nem szabad csinálni, hogyan lehet újra indítani a motort, stb… (Itt szinte csak dízel van.)

Van nagy öröm, sikerült a mentés, közben három autó is érkezik mögénk… Lehet továbbmenni. Szépen leérünk a kis hídhoz, és onnan jön a mi kálváriánk. Fel kell mászni a szemben levő hegyre! Annyira csúszik az út, hogy nincs mese, a kamionok vájta mély kerékvágásban kell maradni. Mindenkit kiparancsolok a kocsiból, hogy attól is könnyebb legyen, és elindulunk gyalog fölfelé. Küzdünk rendesen a csúszós agyagon. Hát még a kocsi, sajnos eléggé rosszak a gumijaink, vagyis nem igazán terepre valók és csak pörögnek a kerekek, mint a veszedelem. Sofőrünk megpróbál bravúroskodni, megy is neki, és így szépen centiről centire kaptat felfelé. Ide kell ám az erő, és ilyenkor mindig csodálom ezeket a kocsikat, a motor fantasztikus tartalékokkal bír. De hiába, a kamionok által kimélyített kerékvájat miatt középen meg-megakad az alváz. Jean Pierre próbálja kivinni a vájatból, mire egyszer csak totál keresztbefordul az úton. Na, most mi van? Innen hogyan tovább! Pedig a jelszó most is: „előre, sohase hátra!”

Csakhogy a kocsi eleje már lefelé áll! Megint a csörlő ment meg minket, valahogy sikerül visszafordítani az orrát és végre kb. félórás erőfeszítés után felérni a tetőre. Közben kicsit már szárazabb az egész, itt nagyon gyorsan szárad az út, és az egy óra, amit itt töltöttünk, máris érezteti hatását! No, de mi lesz itt még, hiszen előttünk egy iszonyatos kaptató, (az a neve, hogy „nyolcvannapos rész”), majd egy másik le- és felmenet a Mutunduyi hídhoz, ezek mind rettegett helyek.

Sebaj, csak előre! – megyünk tovább, és 2-3 km után, szinte varázsütésszerűen száraz lesz az út. Elképedve bámulunk, a kocsi meglódul, lehet száguldani (20-szal), és innen faljuk a kilométereket, minden probléma nélkül. Úgy látszik, az imám megelőzött bennünket és erre a szakaszra csapott ki, sebaj, megint tapasztaltunk új dolgokat, és biztos, hogy amikor emlegetjük ezt az utat, a korcsolyás rész első helyen lesz!

2021. március

Fr. Richárd

Hardi Richárd afrikai missziójáról Hajdú D. András filmet készített, amely tavaly jelent meg.

Forrás és fotó: Richárd Testvér Kongói Betegekért Alapítvány

Magyar Kurír