Ahogy a holtak feltámadását Aquinói Szent Tamás gyermekkora temploma mozaikján látta

Az ősi mozaik a bazilika egyetlen megmaradt képi üzeneteként máig meggyőzően hirdeti a megváltás gyümölcsét, mely „feloldja a szomorúságunkat, megszünteti a haláltól való félelmet, készségessé tesz a jó cselekvésére és végül visszatart a gonosztól”.

Október elején, napsugaras vasárnap eredtem Szent Tamás (Tommaso d’Aquino) nyomába, mindig csak délnek tartva, ahogy a negyedik században Krisztus előtt Appius Claudius Caecus többszörös konzul és censor kikövezte az utat az akkortájt Rómával szövetséges déli Capuáig. Keletnek indulva ugyanis az Adriai-tenger partján fekvő Ortonába jutottam volna, ahová a másik Tamást, a kételkedő apostolt temették el újra 1258-ban, miután a hódítva terjeszkedő szaracénok elől Chios szigetéről is tovább kellett vinni földi maradványait. A bizonyosság keresésében a föltámadt Úr testét érinteni akaró kételkedő Tamás apostollal szemben a másik Tamás a Doctor Angelicus, az angyali doktor nevet érdemelte ki az utókortól, éppen a bizonyosság jegyében.

Aquinói Szent Tamás hatalmas hitével és páratlan szellemi képességével egyedülálló módon építette meg a teológia rendszerezett székesegyházát, éppen a gótikus katedrálisok korában.

Róma és Nápoly között, alig túl félúton, a Monti Ernici balra húzódó 1000–2000 méter magas nyúlványai lábánál, a Liri folyó kanyargó völgyében húzódik Aquino álmos városkája. Neve méltán híres, mert azzá tette egyik fia, Aquinói Szent Tamás. Rómából azért ereszkedtem alá dél felé a Via Appián, hogy fogódzópontot keressek, vallom őszintén a másik Tamással, mert „tapintani” akartam azt a világot, melyben ő napvilágot látott, ahol felnőtt és ahonnét neve szerint is eredeztette magát.

Először a tornyos óvárosba tartok, ahol a fáma szerint Szent Tamás házát lehet meglátogatni. Kár, hogy ezt a szép gótikus ablakú házat Szent Tamás halála után építették, a 13. század végén... A mi Tamásunk Roccaseccában született, 1225-ben, a d’Aquino grófok hegyekbe fölszökő kanyargós utak mentén épített várában. Oda este jutottam, a lemenő nap sugarai a Tirrén-tenger felől éppen szembesütöttek, amikor a meredek, köves ösvényen zihálva mind följebb másztam. A várból már csak romok maradtak. Itt, tehát itt született Tamás, valószínűleg 1225-ben. Édesapja Landolfo, nevéből is adódóan, longobárd származású aquinói gróf volt, akinek első házasságából három gyermeke született. Megözvegyülve újraházasodott, ezúttal egy normann származású előkelő nápolyi nőt vett feleségül, Teodórát , aki kilenc gyermeket szült a grófnak, négy fiút és öt lányt.

A fiúk közül Tamás volt a legkisebb, éppen ezért őt a kor általános szokása szerint egyházi pályára szánták, ötéves korától fogva. Roccaseccától délre, vagy 30 kilométerre emelkedik Montecassino bencés anyamonostora, ide küldték a kis Tamást, hogy bencés szerzetes legyen. Tehetős apja ismeretsége azonban egészen II. Frigyes német-római császárig, egyúttal szicíliai királyig terjedt, és valójában azt szerette volna, hogy az ő fia legyen idővel a montecassinói apát. A Gondviselés útja azonban másfelé vitte a kicsi Tamást. A Szent Benedek alapította monostorban nem bencés, hanem kolduló rendi hivatás támadt benne, jóllehet ő éppúgy gazdag volt, mint az ifjú Giovanni Bernardone Assisiben, a későbbi Szent Ferenc. Végül Tamás mégis a domonkos rendieket követte. Nem véletlenül.

A lélek és a szellem egymást támogató fölhajtóerejét találta meg Szent Domonkos rendi karizmájában, így lett ő is a prédikátorok rendjének a tagja.

Ami számomra kézzelfogható valóságként maradt meg az ő korából, az a gyönyörű román kori Szűz Mária-templom, melyet a történelem viharai megkíméltek, nem úgy, mint a mintaadó montecassinói apátságot, melyet a II. világháború bombázásai elpusztítottak. Bizonyára ide, Aquinóba, ebbe a családi templomba is járt imádkozni, szentmisére, főként gyermek- és ifjúkorában a fiatal Tamás, és ez a gyermekkori hit búvópatakként mindig megmaradt lelkében, főként a képek lenyomataival. Mert hiszen éppen erről szeretnék szólni most, mindenszentek ünnepe és halottak napja közelében.

A Szűz Mária-templom a régi Aquino városkapuja közelében épült. Máig áll Marcus Antoniusnak, Julius Caesar hadvezérének diadalíve, sajnos egy most is működő kisebb papírgyár miatt megközelíthetetlenül, mindenesetre azt mutatja, hogy a Krisztus előtti negyedik századtól fogva itt egy virágzó kisváros állt, ahogy egy 18. századi metszet is megörökítette. Ennek egykori köveiből emelték egy korábbi pogány templom alapjaira a Rómába vezető Via Latina bazaltút mentén a templomot a 11. században – montecassinói minta alapján, annak kisebb másaként –, és Szűz Mária tiszteletére szentelték. Minthogy a cassinói ősminta elpusztult, ez az úgymond „másolat” segít annak megértésében, hogy milyen is lehetett az eredeti bencés főmonostor. Azt tudjuk, hogy a Salernóban székelő Szent VII. Gergely pápa egyházreformját a leglelkesebben és leghatékonyabban Desiderius montecassinói apát, a későbbi Boldog III. Viktor pápa támogatta. Konstantinápolyból hívott görög mestereket, hogy a gót és longobárd uralom alatt kihalt és elsorvadt régi művészeteket felvirágoztassa. Az egyik legfőbb újdonság a bronz, elefántcsont, arany és ezüst tárgyak megmunkálása mellett a mozaikkészítés újbóli beiskolázása volt. A feljegyzések szerint éppen ennek lett nagyszerű példája a montecassinói monostortemplom, de a hatás délen is jelentősnek bizonyult, ahogy azt Salerno, Amalfi és Ravello székesegyházai máig tanúsítják, főként csodálatos mozaikdíszítésű szószékeikkel.

Erről az aquinói Szűz Mária-templom is bizonyságot tesz, hiszen annak egyetlen képies dísze a háromhajós, háromapszisos bazilika főbejárata fölötti félköríves lunetta fülke mozaikdísze. A templom a 11. század második felében épült, ez a mozaikdísz később került oda. A maga nemében, főként a templombejárat fő üzeneteként, szinte páratlan a kép.

Középütt a templom titulusát ábrázoló, trónon ülő Isteszülőt lehet látni, aki ölében tartja a Gyermekét, a bíborszín ruhába öltözött kicsi Megváltót. A feje körül kereszttel ékített glória utal megváltói küldetésére és művére. A keleti ikonok stílusát idézi a Szűzanya kék glóriája mellett futó görög felirat, mely a Métér Theu, Isten Anyja szavak kezdő és záróbetűjét tartalmazza. Jézus a leeresztett baljában írástekercset tart a kinyilatkoztatás jeleként, aminek tartalma éppen ő maga, jobbjával pedig áldást ad a templomba belépőre.

Tőlük jobbra és balra két hullámvonalas kőszarkofág látható, melynek fedőlapja éppen félrecsúszik. A mozaikkészítő mester így ragadta meg a feltámadás kezdeti pillanatát. A kőkoporsóban két női alak fekszik, de felemelik a fejüket és éppen kinyitják a szemüket. Csendben szenderegnek és várják a beteljesedést, testük feltámadását. A feltámadáskor majd az Urat látják, az Anyjával együtt. Pál apostol a damaszkuszi úton való megtérését, vagyis a hit által életre támadását, feltámadását az új életre így értelmezi: „Láttam az Urat”. A halottak napi liturgia szépen idézi az istenfélő Jób szavát, aki éppen teste fölébredéséről-föltámadásáról beszél: „Tudom jól, él ügyem szószólója (a Megváltóm), ő lép majd föl utoljára a földön. Hogyha fölébredek (feltámadok), maga mellé állít, és meglátom még testemből az Istent. Látni fogom, s ő a pártomon (üdvösségemen) lesz, kit szemem lát” (Jób 19,23–27)

A két elhunyt és feltámadt lélek nevét is jelzi a mozaik a kőkoporsó felett: Ottilina és Maria. Ők az aquinói grófi család két tagja, valójában Szent Tamás dédnagynénjei. Ők alapították a templomot és a mellé épített női Benedek-rendi kolostort. Vélhetőleg az ő tiszteletüket rögzítették éppen a bejárat fölött látható mozaikképpel a hálás utódok. Ez a jelenet nem más, mint a Credo, a Hiszekegy utolsó tételeinek egyike. Az apostoli hitvallás szerint: „credo carnis resurrectionem et vitam aeternam”, vagysi „hiszem a test feltámadását és az örök életet”, míg a nicea-konstantinápolyi hitvallás vallja: „Credo resurrectionem mortuorum”, vagyis „hiszem a holtak feltámadását”. A kép háttere arany mező, Isten örökkévalósága, melyben két viruló zöld pálmafa tárja lombos ágait az ég felé. Örökzöld mivoltuk utal az örökkévalóságra, és mert pontosan a két kőkoporsó mögött állnak, szinte abból nőnek ki, egészen pontosan Ottilina és Maria porladó testének humuszából, jelzik az itt eltemetett két nőtestvérünk leendő sorsát: „Virul az igaz, mint a pálma, az Úr házában vannak elültetve, ott virulnak Istenünk udvarain” (Zsolt 92,13–14). Hármas águk egyúttal a Szentháromságra utal: ahogy a keresztségünkben Isten nevére születünk bele istengyermekségünkbe és leszünk így egymásnak is testvérei; a feltámadáskor is ez a háromságos hitvallásmozzanat visz bennünket bele immár az örök életbe, ahogy az aquinói Szűz Mária-templom mozaikképe is ezt tanúsítja.

Ezt a feltámadás-mozaikot látta a gyermek Tamás, és bizonyára ez a kép rögzült is benne. Amikor élete vége felé – sajnos fiatalon, hiszen 49–50 éves korában halt meg a fossanovai ciszterci kolostorban, útban a Lyonba összehívott, a keresztény egyház újraegyesítését szorgalmazó egyetemes zsinatra – megírja a Summa Theologiae összegző munkáját, akkor abban a feltámadás tételét is világosan kifejti.

A Doctor Angelicus a gyerekkorban látott feltámadást érett teológusként így értelmezi: „A Szentlélek nemcsak a lelket illetően szenteli meg az Egyházat, hanem erejénél fogva feltámad a testünk is. A feltámadás üdvös hatásai: Először megszünteti a szomorúságot, amelyet az elhunytak miatt érzünk. Lehetetlen ugyanis, hogy az ember ne bánkódjék szeretteinek a halála miatt; de az, hogy reméli a feltámadásukat, nagymértékben mérsékli a halál fájdalmát. »Nem akarunk titeket testvérek, tudatlanságban hagyni azokról, akik elaludtak, hogy ne bánkódjatok, mint a többiek, kiknek nincs reménységük« (1Tessz 4,12). Másodszor, megszünteti a haláltól való félelmet. Ha ugyanis az ember nem remélne a halál után egy másik, jobb életet, a halál kétségtelenül rendkívül félelmetes lenne, és inkább kellene az embernek bármilyen rosszat megtennie, mint elfogadni a halált. De mivel hisszük, hogy van másik, jobb élet, amelyhez el fogunk jutni a halál után, nyilvánvaló, hogy senkinek sem kell félnie a haláltól, sem halálfélelemből valamilyen rosszat cselekedni. Harmadszor, készségesekké és törekvőkké tesz a cselekvés iránt. Ha ugyanis az ember élete csak az lenne, amelyben élünk, nem lenne az emberben nagy igyekezet a helyes cselekvésre: mivel bármit tenne, jelentéktelen lenne, hiszen a vágya nem bizonyos, idő által korlátozott jóra irányul, hanem az örökkévalóságra. Ám mivel hisszük, hogy azáltal, amit itt teszünk, a feltámadáskor elnyerjük az örök javakat, ezért igyekszünk jót tenni. »Ha csak ebben az életben reménykedünk Krisztusban, nyomorultabbak vagyunk minden embernél« (1Kor 15,19). Negyedszer, visszatart a gonosztól. Amint ugyanis a jutalom reménye a jó cselekvésre ösztönöz, úgy a büntetéstől való félelem, amit hitünk szerint a rosszaknak tartanak fenn, visszafog a rossztól. »És előjönnek, akik jót cselekedtek, az élet feltámadására, akik pedig gonoszat cselekedtek, az ítélet föltámadására.« (Jn 5,29)”

Szent Tamás utolsó imája, amelyet a halállal szemtől szemben mondott, nagy lelkének szellemét leheli: „Téged fogadlak, lelkem váltságdíja. Irántad való szeretetből tanultam, virrasztottam és fáradoztam. Téged prédikáltalak és tanítottalak. Sohasem szóltam ellened semmit. Nem ragaszkodom makacsul nézetemhez, hanem ha bármit is helytelenül szóltam erről a Szentségről, alávetem magam a Szent Római Egyház ítéletének, és az iránta tanúsított engedelmességben távozom ebből a világból.”

Forrás: Vatikáni Rádió

Fotó: Vatican News, Wikipedia

Magyar Kurír