Ahogy a várandós Egyház megszülte karácsony ünneplését – Vértesaljai László SJ írása

A kereszténység, Jézusnak megváltást befogadó népe a húsvétból született. Máig ez lényének a közepe: a krisztusiak szívét Jézus oldalának nagypénteki megnyitása és Jézus sírjának húsvétvasárnapi megnyílása élteti. Ötvenednappal később a pünkösdi Lélek-áradás megnyitja az apostolok szemét is, és rádöbbennek a saját szerepükre: Ők tanúk! Tanúi annak, hogy az Isten föltámasztotta a halálból Jézust, Dávid fiát (vö. ApCsel 2,29–35). Benne azt a Pásztort látják, aki azért jött, hogy belépjenek a kapun át az akolba, hogy ott, az Ecclesiában „életük legyen és bőségben legyen” (Jn 10,10).

Jézus Egyháza, a kereszténység is kicsi magzatként született. Egy darabig még a jeruzsálemi templomból veszi magához az anyatejet, de a Tórah őrei hamar leválasztják e furcsa gyermeket szellemi édesanyja emlőjéről, és nagyon korán a saját lábára kell állnia. Bár kicsi, megvan minden szerve: keze, lába, szíve, esze és legfőképp a lelke. Ahol ered, onnan elküldik, ahová megy, oda nem hívják. És mégis, soha nem tagadja meg zsinagógai őseit, és soha meg nem kerüli a világot, melybe húsvéti Ura elküldte. Tapogatva keresi az útját, és úgy vándorol a Mediterráneum partvidékén, mint egykor Mózes népe a pusztában, mindig egy napra elegendő útravalóval, ám azt a kevés elegendőt mindig megkapja. Nem válogat, útján szóba áll mindenkivel, szabadossal és rabszolgával, tekintélyes férfiakkal és egyszerű asszonyokkal, az agorák filozófusaival és a kikötők írástudatlanjaival, zsidóval, göröggel, szittyával egyaránt. Mindenhez alkalmazkodik, ami emberi, éltető és harmonizál azzal az új élettel, melyet éppen a húsvéti fürdő, a keresztség ad nekik. „Tagjainak nincs igazán hazájuk, de mindenhol otthon vannak, házasodnak és gyermeket nemzenek, mint mindenki, de magzatot el nem hajtanak, közös az asztaluk, de nem az ágyuk” (Levél Diognétoszhoz, V.).

Ez a közösség három századon át homályban jár, ahová az újból és újból ellenük törő üldöztetés miatt menekülnek. E három század alatt, főként a tévutak kivédésére, rátalálnak az igazság helyes ösvényére, és rendszerbe is foglalják. Így köszönt rájuk a szabadság, amikor vaksi szemeikkel meglátják a császári hadijelvények csúcsán a keresztet, amiről a tarzuszi Pál azt írta nekik, hogy „nem akar másról tudni, csak a megfeszített keresztjéről” (1Kor 2,2). Ez a kereszt a győzelem jele. Mesterüktől jól tudják, hogy ő a „békességükre győzte le a világot” (Jn 16,33). Ezzel a kereszttel. 

A kereszttel szerzett megváltás tágasságában rejlő lehetőség az első három század során mindig elég volt arra, hogy tisztázzák az utat a tévtanítások elterelő elhajlásaival szemben. Ez a legfőbb oka annak, hogy nem dolgozták ki az Isten-megérkezés teológiáját, vagyis a születés teológiáját. A II. század második felében összeállt újszövetségi kánoni könyvek, bár nagyon szűkszavú, mégis elégséges eligazítást adtak a Megváltó születéséről. Tömör, tárgyilagos hangjuk elhárítja a mágikus-mitikus megközelítést, ám ez a látszólag kevés mégis komoly hitfeladat elé állítja az alászállás-születés eseményét, miként a sírból felkelés értelmet meghaladó, hitre-kényszerítő mozzanata is. 

Túl a tartalmi szemponton, van egy formai ok is. Az első három század pogány hitvilága zajosan ünnepelte istenei születését. A keresztények éppen ezért tartózkodtak Jézus születésének megünneplésétől. Órigenész alexandriai egyházatya a III. század második felében csak a vasárnapokat és a péntekeket, magát a húsvétot és a pünkösdöt említi meg saját ünnepeikként (Kelszosz ellen – Contra Celsum 8,22). Értelmes és természetes kíváncsiság hatotta át az őskereszténységet Jézus születésnapja iránt, de nem a liturgikus ünneplés céljával. Ellenben Krisztus eredeti, a születésével adott istenségét tagadó arianizmusban olyan szellemi kihívással találkozott, melynek kivédéséhez szükségképpen Jézus eredetét kellett tisztázni. Másfelől pedig a Keletről érkezett Napisten-kultusz, főként Rómában, olyan kápráztató módon ünnepelte december 25-én a Sol Invictust (Győzhetetlen Napisten), hogy erre is válaszolni kellett. A feleletet a római egyház adta meg. Az időt is pontosan behatárolhatjuk, mikor született meg karácsony liturgikus ünnepe, válaszként az említett kihívásokra. I. Damáz pápa (366–384) Filocalus nevű tehetséges szépíró titkára 354-ben szerkesztett egy olyan kalendáriumot (Chronicon), mely 336-tól indulva felsorolja a római liturgikus ünnepeket, köztük a Nativitas Dominit, az Úr születésnapját. Ez az első, máig létező említés karácsony liturgikus ünnepéről. Van egy másik adat is, mégpedig a 325-ben a keleti Niceában (Nikaia) tartott egyetemes zsinaté, mely szintén felsorolja az Egyház akkori ünnepeit. Minthogy a karácsony említése hiányzik a többi ünnep közül, ez azt jelzi, hogy ekkor még nem ülték meg. Ebből adódik, hogy a Nativitas Domininak, az Úr születésünnepének kialakulása 325 és 336 közé tehető. Tizenegy év! Mi történt Rómában, hogy e tizenegy év alatt megszületett a karácsony ünnepe? 

A kereszténységet fölszabadító 313-as milánói ediktum utáni esztendőben új püspököt választottak Róma nagy tekintélyű Péter-utód-székébe: I. Szilveszter pápát (314–335). Neki kellett bevezetnie az Egyházat az immár nyilvános, sőt császári támogatást élvező új liturgikus istentiszteleti rendbe, melynek minta- és mértékadó formájához a Lateranusok nemzetségének egykori palotája és testőrségi kaszárnyája helyén emelt episzkopális bazilika, a lateráni székesegyház adott otthont. Szilveszter az a pápa, aki fölszenteli Péter apostol vatikáni vértanúságának helyén a tiszteletére emelt martiriális bazilikát, valamint a tengerparti Ostia kikővárosba vezető út mentén épült első és szerényebb méretű templomot a népek apostola tiszteletére. Ő a konstantini béke korszakának pápája, de egyúttal ő a karácsony pápája is. Uralkodása alatt vetődött fel, hogy külön rangos ünneppel kell emlékezni Jézus, Isten Fia születésére. Már korábban is létezett a Krisztus-születés liturgikus ünnepe, amit január 6-án, epifánia (vízkereszt) napján, az Úr megjelenése ünnepén tartottak. Összevont, kollektív tartalmú ünnep volt ez, amely Keleten máig megmaradt ebben a formájában, egyszerre emlékeztetve a napkeleti bölcsek látogatására, a kánai menyegző borcsodájára és Jézus keresztségére az alapmozzanat, az üdvözítő születésének ünneplése mellett. 

Szilveszter pápát immár nem fenyegette külső, politikai veszély, ám az Egyházon belül annál keserűbb küzdelmet kellett folytatni az igaz hit tisztaságáért. Krisztus isteni és emberi mivoltának összehangolása rendre termett mellékvágányokat is, melyek időnként népszerűvé váltak, és könnyebben elfogadhatónak látszottak, mint a kinyilatkoztatás összes szempontját figyelembe vevő ortodox tanítás. Ilyen volt az alexandriai presbiter, Arius nézete is, miszerint Jézus Mária és József természetes gyermeke, akit Isten a Jordán menti keresztség alkalmával fogad örökbe, és tesz Istenné. Ráadásul Arius versbe szedte tanítását, és ez a dallamosan énekelhető új tan sokakat meggyőzött, így a nézet gyorsan terjedt birodalomszerte. Ezt a tévtanítást verte vissza Szilveszter pápa új ünnepe, amely a 325-ös niceia tanítás jegyében vallotta a teljes Szentháromságot, és azt, hogy benne a Fiú (Filius) megtestesült (incarnatus est). Ő „Isten az Istentől”, „az Atyával egylényegű”, tehát nincs neki alárendelve. Ez a hitigazság, miként minden komoly dogma, kereste a maga liturgikus kifejeződését, hogy a megvallott hit imával megünnepelt mélységet kapjon.

Szilveszter pápa egyszerűen „megkeresztelte” a Győzhetetlen Napisten születésünnepét: december 25-e a megváltó Jézus Krisztus születése, aki a júdeai Betlehemben Istenként született meg Szűz Máriától. Az ünnep Rómában lassan kezdett teret hódítani, miközben észtvétlenül létrejött egy csere. A december 25-i ünnep később elvándorolt Jeruzsálembe is, ahol a január 6-i epifániaünnep helyébe lépett, és onnét visszatérve hozott magával valami nagyszerűt: az éjféli misét. Amikor megszületett, senki nem gondolta volna, hogy több mint másfél évezreden átível majd ez a liturgikus szokás, és természetes része lesz az európai december végi sötét, hideg estének. Nem önmagában alakult ki, hanem a már kész húsvéti ünneplés utánzásának vágya szülte. Ahogy a húsvéti vigíliavirrasztás a megváltásesemény helyszínén jött létre a Krisztus sírjára épült Anasztaszísz-bazilika (Feltámadás-bazilika) liturgiájában, éppúgy a Krisztus-születésnek virrasztással várása és éjféli megünneplése a születés helyszínén, a betlehemi istállóbarlang fölé emelt, ugyancsak konstantini bazilika liturgiájában született meg. A két hely és a két virrasztás csodálatos módon összekapcsolódott. 

Források híján nem is tudnánk erről, ha maga a gondviselés nem adta volna a kezünkbe azt az útinaplót, amit 390 és 395 között egy Aetheria (Egeria) nevű hispániai zarándoknő jegyzett fel szentföldi tartózkodása során, és amit 1887-ben Arezzóban találtak meg egy XI. századi kódexben. A születés ünnepe előtti napon a Jeruzsálembe érkezett zarándokok végeláthatatlan nagy sora – ahogy a zarándoknő látta – délután kivonult a Szent Városból, és lefelé tartott, délnek, miközben a lenyugvó nap sugarai bearanyozták a domboldalra épült Betlehem fehérre meszelt házait és a városka szélén emelt óriási bazilikát. Aetheria nem győzi részletezni azt a pompát, melyet „Constantinus császár édesanyja jelenlétében díszített fel arannyal, színes mozaikokkal, drága márványoszlopokkal”. A Születés-bazilika helyét az a barlangistálló adta, melyben Szűz Mária világra hozta Egyszülöttjét, és amit a későbbi korok gondos emlékezetőrizete megtartott. Legértékesebb kincse nyilvánvalóan az Úr jászola (praesepe Domini) volt. Amikor Aetheria leért a barlang szűk nyílásán át az Úr születésének helyére, megpillantotta a mennyezetről lelógó, éjjel-nappal világító ezüstlámpásokat. Ennek a barlangnak a bejáratánál olvasta fel a jeruzsálemi pátriárka az örömhírt, ahogy azt Szent Lukács könyvéből máig tesszük karácsonykor: „Mária megszülte elsőszülött fiát, bepólyálta és jászolba fektette, mert nem jutott nekik hely a szálláson.” (Lk 2,7) A hívek megrendülten hallgatták az angyalnak a pásztorokhoz intézett szavát: „Nolite timere: ecce enim evangelizo vobis gaudium magnum quod erit omni populo, quia natus est hodie Salvator, qui est Christus Dominus in civitate David.” „Ne féljetek! Íme, nagy örömet adok tudtul nektek, és az lesz majd az egész népnek. Ma megszületett a Megváltó nektek, Krisztus, az Úr, Dávid városában.” (Lk 2,10–11) Az evangélium szavaira a zarándokok hangos örömujjongásban törtek ki, mert az evangélium nemcsak múltat idézett, hanem valóságot teremtett. A szentmise előtt az egész sokaság elvonult a jászol előtt, csókolgatták és kezükkel simogatták azt a helyet, ahol az Üdvözítő megszületett. Az éjféli mise után sorba álltak, és a zarándokok égő lámpásokkal a kezükben visszaindultak Jeruzsálembe. „Áldott, aki az Úr nevében jő, az Úr a mi Istenünk, és ő fényeskedik nekünk” – énekelték a zsoltárt, s mire fölértek a Szent Városba, valóban derengeni kezdett, kivilágosodott, és így vonultak a falakon kívüli Anasztaszísz-templomba, ahol immár az Üdvözítő újjászületésének titkát szemlélhették. Ezután rövid pihenőre tértek a szálláshelyükön, majd Jézus születésének ünnepi szentmiséjére gyűltek össze Jeruzsálem főtemplomában. Itt a János-evangélium bevezető sorainak, a híres Prológusnak a szavait hallgatták meg a Betlehemben egyszer megszületett Mária Fiának örök születéséről, aki kezdettől fogva az Atya kebelén nyugodott. János evangélista, a szeretett tanítvány, az említett előszóban összekapcsolja az Ige örök eredését a földi születésével: „Az Ige megtestesült és közöttünk lakott.” (Jn 1,14)                  

És Rómában? A jeruzsálemi húsvéti liturgiából a születés ünneplésébe átvett éjféli szertartás ide is megérkezett, és az V. század közepén már érett gyakorlat. A gondviselés olyan püspököt támasztott Péter székében, aki egészen a karácsony embere: Nagy Szent Leó pápa. 440 és 461 között kormányozta Isten rábízott népét. Ekkor már évszázados hagyománya volt karácsony ünneplésének. A liturgikus interferencia, a megszentelt szokások gazdagító kölcsönhatása eredményezte, hogy Leó pápa elődje a betlehemi példa alapján a 430-as években bevezette az éjféli misét a „római Betlehemben”, azaz a Sancta Maria ad Praesepe (Jászolos Szűz Mária), vagyis a Santa Maria Maggiore-bazilikában. A virrasztást a falakon kívüli Szent Péter-bazilikában tartották karácsony vigíliáján, december 24-én, és a hívek éjjel innét vonultak a Jászolos Szűz Mária-templomba, ahol az éjféli mise során Lukács evangéliumából olvasták fel a Gyermek születésének történetét. Másnap, vagyis december 25-én délelőtt Leó pápa a Szent Péter-bazilikában celebrálta a karácsonyi főmisét. Karácsonyi beszédei közül most ízelítőként álljon itt egy fohász abból a homíliából, amit a Szent Péter-bazilika karácsonynapi szentmiséjén mondott a délelőtt 9 órai szentmisén: „Szeretteim! Ma született a mi Üdvözítőnk, örvendezzünk! Nem szabad szomorkodnunk akkor, amikor az élet születését ünnepeljük; annak az életnek a születését, aki kioltotta belőlünk a haláltól való félelmet, és ígéretével az örök élet örömét oltja belénk. Senki sincs ebből az örömből kizárva, egyformán mindannyiunknak megvan a közös okunk arra, hogy örvendezzünk. A mi Urunk ugyanis, mint a bűnnek és a halálnak a legyőzője jött közénk, hogy miként senkit sem talált köztünk bűntelennek, ugyanúgy mindnyájunkat megváltson. Vigadjon a szent, mert közeleg győzelmi pálmája. Örüljön a bűnös, mert megbocsátásra kap meghívást. Örvendezzék a pogány is, mert őt is az életre hívják!”

Vértesaljai László SJ

Fotó: CNS

Magyar Kurír

Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2020. december 20–27-i ünnepi számában jelent meg.