Aki a legkisebb köztetek, az a legnagyobb – Bocsák Gábor az apaságról és a zenéről

Nézőpont – 2021. július 11., vasárnap | 19:57

Szent József évében az apaság különféle arcait mutatjuk meg. A Bocsák családban nyolc gyermek nevelkedik, a kilencedik kisbabaként négy éve váratlanul meghalt. A hit, a zene és az egymásra figyelés meghatározza a családi légkört. Az édesapa a MÁV Szimfonikus Zenekarban hegedül, a Szent István Király Zeneművészeti Szakgimnáziumban tanít. Feleségével, Benyus Annával középiskolásként ismerkedtek meg.

– Este fellépése lesz a Müpában. A felesége népes családja is zenészekből áll. Az Ön felmenői között is voltak zenészek?

– Édesapám mérnök, de tanult zenét, édesanyám családjában pedig a balett volt meghatározó. Másodikos koromban kezdtem zeneiskolába járni. Feleségemmel, Ancsával két évig voltunk osztálytársak a Bartók-konzervatóriumban, de csak az érettségi előtt két héttel, az utolsó pillanatban jöttünk össze. Ez fordulópont volt az életemben, de nemcsak Ancsa miatt, hanem azért is, mert ekkor tértem meg.

Nagy élményt jelentett számomra, hogy belecsöppentem a családjukba: Ancsáék tízen vannak testvérek, mi ketten. 

– Nagy családra vágytak? 

– Fiatalon nem gondoltam volna, hogy ennyi gyerekem lesz, bár nagyon tetszett a feleségem családja. Eleinte mindig nyitottak voltunk egy újabb gyermek érkezésére. A harmadik születése után Ancsa elkezdett foglalkozni a természetes családtervezéssel. Petinél, a hatodik gyermekünknél a feleségem terhességi toxémiát kapott. Komolyan megpróbálta a hitünket ez az időszak. Sokan felelőtlennek tartottak minket a gyermekvállalás miatt. Négy évre rá megszületett Ambrus, öt évvel később Bálint. Újabb három év elteltével, amikor már senki nem számított rá, Ancsa negyvenhat évesen életet adott a legkisebb fiunknak. Az utolsó terhességek egyre nehezebbek voltak, szorongással jártak, de aki érkezett hozzánk, azt elfogadtuk.

– Hogyan élte meg, hogy apa lett?

– Ahogy egymás után születtek a gyermekeink, egyre jobban tudtam kapcsolatot teremteni a babáinkkal, főleg féléves koruk után, amikor már kezdett kibontakozni a személyiségük. Utólag felismertem, hogy huszonöt évesen még nem voltam érett az apaságra, pedig sokat készültem rá, könyveket olvastam. Világos elképzelés élt bennem arról, hogyan kellene szülőnek lenni.

Az élet később megmutatta, hogy az apaság nem egészen arról szól, mint hittem.

– Milyen apai mintát hozott magával? 

– Gyerekként ritkán éltem meg a teljes elfogadást, azt, hogy sikerek és teljesítmények nélkül is jó vagyok. Később tudatosult bennem: nem kell produkálnom ahhoz, hogy mások elfogadjanak, és értékesnek éljem meg magam. Elhatároztam, hogy a gyerekeimet inkább így szeretném nevelni, nem akarom teljesítményre kényszeríteni őket. Olvastam valahol, hogy egy apa azzal teheti a legtöbbet a gyerekeiért, ha szereti a feleségét. Mindig törekedtem arra, hogy ezt megéljem.

A feleségemmel a kapcsolatunk olyan, mint a növényeknek a napfény: a gyerekeim növekedni tudnak ebben a légkörben. 

– Miért hálás a szüleinek?

– Anyagi szempontból mindent megkaptam tőlük. Amit fontosnak tartottak, azt önzetlenül megadták, szép élményekkel ajándékoztak meg. Eljutottunk például Amerikába, ami 1981-ben nagy szó volt. Ez a ház is az ő segítségükkel lett a miénk, nem a tanári és a zenekari fizetésből. Emlékszem, édesapám sokat foglalkozott és játszott velünk, általában fociztunk, sakkoztunk. 

– Van olyan tulajdonság, amit önkéntelenül átvett az édesapjától? 

– Hirtelen haragú vagyok, mint ő. Nemrég történt egy ilyen eset. Reggelente el szoktuk olvasni az aznapi evangéliumot. Bálintka iskolába menet az autóban épp a mennyországról kérdezgetett, hogy milyen lehet, hol van, amikor majdnem belém jött valaki az úton. A sofőr kiabált, még neki állt feljebb. Aztán meg nekem. Utólag nagyon szégyelltem magam. Amikor négy kicsi gyerekünk volt, gyakran kiabáltam, idegeskedtem, ezt állandó kudarcélményként éltem meg. A nagyobb gyerekeimmel könnyebb nekem, őket nem kell minden este két órán át fürdetni, etetni, altatni.

A nagylányom most huszonhat éves, a legkisebb fiam, Bálint nyolc, és Kisfecó négy lenne…

– Hogyan vesztették el a kisfiukat?

– Kisfecó 2017. február 4-én halt meg, három hónapos korában. Előző este koncertem volt, későn értem haza. Mindenki lefeküdt már. Arra ébredtem, hogy Ancsa felsikolt. Amint megláttam a kisfiunk arcát, azonnal éreztem, hogy meghalt. Kocsival rohantunk a közeli mentőállomásra, hátha lehet még segíteni. De nem lehetett. Bent tartottak minket. A lakásunkra kiment a rendőrség, megvizsgálták, hogy természetes volt-e a haláleset, és lezárták a szobát. A mentőállomásra megérkezett a halottkém, mi fel sem fogtuk, mi történt. Mondták, hogy most már ne nézzük meg a babát, de mindenképpen látni akartuk őt még egyszer, utoljára. Kis keresztet rajzoltunk a homlokára, megsimogattuk. Máig emlékszem arra az érzésre… Jó, hogy ezt megtettük, mert addigra kisimult a kis arca, és olyan volt, mint annak előtte.

Még a mentőállomáson voltunk, amikor az jutott eszembe, ennek a tragédiának csak az lehet az üzenete, hogy szeressük jobban egymást.

Az értelmetlenség érzése ugyanakkor gyakran ráült a szívünkre. Minek volt ez az egész? Hiszen nehéz volt a terhesség is. Mire volt jó ez a három hónap? Miért történt ez? Most már nem gyötörnek ezek a gondolatok, nem érezzük, hogy értelmetlen lett volna Kisfecó rövid földi élete, hiszen az örök boldogságban él Istennel. Ha erre gondoltunk a gyászunkban, ez megnyugtatott minket.

Épp aznap este jött volna hozzánk lakásszentelésre Marton Zsolt atya, aki most már váci megyéspüspök. Sokáig beszélgettünk, rengeteget segített nekünk. Másnap este az egész család velünk volt. A sógorom görögkatolikus pap, misét is mondott. Egy hétig a gyerekeimmel mindannyian a nappaliban aludtunk szivacsokon, esténként rózsafüzért mondtunk. Azt éltük át, hogy most már nem tudunk mi vigyázni Kisfecóra, ezért a Szűzanyára bízzuk. Ancsának ez még sokkal nehezebb volt, mint nekünk, hiszen ő kötődött hozzá a legjobban.

Szombaton halt meg Kisfecó. Ez volt a pénteki olvasmány a Zsidókhoz írt levélből:

Ne hanyagoljátok el a vendégszeretetet, mert ezáltal némelyek tudtukon kívül angyalokat láttak vendégül!”

Ő már egy kis angyal… Az is nehéz volt, hogy éppen Kinga huszadik születésnapján történt mindez. Ez nem lehet kiszúrás – gondoltam –, a Jóisten nem akar elrontani egy ünnepet. Kinga születésnapja most már Kisfecó égi születésnapja is.

– Később biztosan sokszor erőt vett mindannyiukon a keserűség. Hogyan tudták feldolgozni a gyászt?

– Olyan volt, mintha a vízen járnánk, mint Péter: amíg Jézust nézte, a felszínen maradt, de ha elfordította róla a tekintetét, süllyedni kezdett.

Amikor próbáltuk Isten szeretetében, rá tekintve látni ezt a halálesetet, nem süllyedtünk el.

De amint túlságosan elborítottak bennünket a fájdalmas gondolatok, hogy meghalt a gyermekünk, és ez mennyire értelmetlen, milyen szörnyű, akkor nagyon mélyen voltunk. Nem akartuk gyorsan elfelejteni Kisfecót, hanem fel akartuk dolgozni az elvesztését, és tudtuk, hogy a gyerekeinknek is meg kell tenniük ezt.

– A gyerekek hogyan élték meg a kistestvérük elvesztését? 

– Sokat beszélgettünk róla és arról, hogy bár Kisfecó köztünk a legkisebb, most mégis ő a legnagyobb. Ő volt a legutolsó, és most ő a legelső: a családunk egy lábbal már a mennyországban van. Az az érzésem, a gyerekeket nagyon segíti a hitükben az, hogy Kisfecó volt és van. Szembesültek azzal, hogy ez az élet nem a végállomás, nem a végcél. Azóta is előfordulnak gondok, problémák, de nagyobb lett köztünk a szeretet. Rendszeresen levelet írunk Kisfecónak a születésnapján és a halála évfordulóján. Évente többször kimegyünk hozzá a temetőbe, és az esti imákban mindig megemlítjük.

Amikor köszöntünk valakit, felsoroljuk a védőszenteket, és mellettük a kicsi babánkat is.

– Hogyan lehet ilyen gyászban dolgozni?

– Az első héten senki nem ment iskolába, együtt voltunk itthon vagy kirándultunk. Sok kérdés előjött, így volt idő megbeszélni ezeket. A munkába állás nem volt nehéz, bár sokszor el kellett mondanom, mi történt, és nem mindenki értette meg, hogy a babánk már a Jóistennél van. 

– Milyen értékeket szeretne mindenképpen továbbadni a gyerekeinek? 

– A feleségemmel az istenkapcsolatot tettük az első helyre. Az esküvői meghívónkon ez állt: „Keressétek elsősorban Isten országát, és a többit megkapjátok hozzá.” Ez volt a vezérfonal az életünkben. Az esti imákat kiskoruktól együtt mondtuk a gyerekekkel. A karanténidőszak alatt a feleségem családjának online csoportjával együtt imádkoztuk a rózsafüzért.

Mindig az esti ima volt a legfontosabb a napban, ez soha nem maradhatott el.  

 

– Mit szeretne még közvetíteni a gyerekeinek?

– Fontosnak tartom, hogy kapcsolatban maradjak a gyerekekkel, hogy ráhangolódjak arra, ami bennük van, ami mozgatja őket. Szeretném, hogy érezzék, nekem is fontos az, ami nekik, megértem őket, lélekben közel vagyok hozzájuk. Szeretném, hogy szívesen elmondják, ami foglalkoztatja őket, és hogy átéljék, jó megnyílni. A felnőttek gyakran megmondják a gyereküknek, mi a jó neki. Én inkább azt tartom lényegesnek, hogy rácsodálkozzak arra, milyen ő igazából, és ne a saját elképzelésemet akarjam megvalósítani benne. Hagyjam, hogy azt érezze, amit érez. Az bontakozzon ki benne, amit a Jóisten beletett.

 

Bízni akarok a gyerekeimben, hinni abban, hogy a Jóisten őket is vezeti, és nem fognak ostobaságot csinálni. 

– Mennyire volt nehéz kamaszkoruk a lányoknak és a fiúknak?

– A nagyobbik lányom kiskorától lázadó alkat, ő intenzívebben élte meg a kamaszkorát, a másik lányom meg szinte nem is volt kamasz. Az egyik fiam nem lázadt ugyan, de voltak váratlan húzásai. Kisfecó halála után egy évvel egyszer komolyabban összevitatkoztunk, és másnap reggel nem találtuk az ágyában. Nagyon megijedtünk, senki nem tudta, hol van. Aztán megtaláltuk a kertben, ott aludt. Minden gyerekünk más, és máshogyan élte vagy éli meg a kamaszkorát is, de a konfliktusok feloldódtak.   

– Láttam olyan képeket a családról, amelyeken együtt zenélnek.

– Mindenki tanult zenét, de a nagylányom nyolcadikos korában abbahagyta a zeneiskolát. Nem erőltettük, hogy folytassa, pedig nehéz volt, hogy csak ő maradt hangszer nélkül. Együtt énekelnünk könnyebb, a családi zenekarunkat végül nem tudtuk létrehozni. Az iskolából kóruskottákat hoztak haza a gyerekek, néger spirituálékat és olyan modernebb műveket, amik nekik is tetszettek. Kialakult egy jó kis repertoárunk, amit bármikor elő tudunk adni. A négy nagy magánéneket is tanul, ami a saját ötletük volt. 

– Egy zenész sokszor utazik a zenekarral, esti fellépéseken szerepel. Hogyan maradt ideje a családjára?

– Egy évig az Operaházban dolgoztam egész állásban. Este, hétvégén vagy ünnepnapon is koncerteztünk, ez tarthatatlan volt. Most a MÁV Szimfonikus Zenekarban vagyok félállásban, emellett négy délután hegedűt tanítok a Szent István konzervatóriumban és a zeneiskolában. Ennyi belefér, így jelen tudok lenni a család életében. Két gyerekem is jár zenei tárgyakra a konzervatóriumba, ügyesek. Országos versenyen Peti kétszer is második lett.

– A Szent Család szobra itt van Kisfecó fényképe mellett a családi oltáron. Mit jelent Önnek Szent József?

– Amikor már öt éve együtt jártunk Ancsával, szerettünk volna összeházasodni, de nem tudtunk hova költözni. Nem akartunk a szülőknél élni. Az anyósom biztatására Szent József-kilencedet imádkoztunk. Ahogy vége lett a kilencednek, telefonált egy atya, hogy van egy lakása, ahová beköltözhetünk. Elég rossz állapotban lévő önkormányzati lakás volt, de örültünk neki. Mire eljött volna a költözés ideje, az önkormányzat felújítandónak minősítette az ingatlant, és cserébe kaptunk egy kisebb, de szebb lakást. Szent Józsefhez azóta is szoktunk imádkozni.

Az alakja számomra különösen érdekes.

Hozzá szólt a Jóisten, és nem Máriához, ő kapta az álmokat. Isten rá bízta a fiát és Máriát, ő volt a családfő.

Vállalta mások előtt, hogy Mária gyermeke az Istentől van. Barlangban szülni, az ismeretlenbe menekülni – ezek nem mindennapi nehézségek, és ő mindeközben biztonságot adott a családjának. Jézus tőle tanulta meg, mit jelent férfinak lenni, dolgozni. Isten Fiának az életében elengedhetetlen volt, hogy legyen egy földi apja, mert emberként így lett egészséges személyiség. 

Szerző: Vámossy Erzsébet 

Fotó: Merényi Zita

Az interjú nyomtatott változata az Új Ember 2021. július 11-i számában jelent meg.

Kapcsolódó fotógaléria