Amit száddal énekelsz, azt szíveddel higgyed – Beszélgetés a csíksomlyói pápai szentmise kántorával

Nézőpont – 2019. június 7., péntek | 17:17

Geréd István szolgált előénekesként és orgonán a csíksomlyói pápai szentmisén június 1-jén. Serbán Mária e jeles esemény előtt készített vele interjút, melyet a Romkat.ro erdélyi magyar katolikus portál nyomán szerkesztve közlünk.

– Milyen egy muzsikáló családba utolsó előttinek beleszületni?

– Szüleim 1977-ben költöztek Székelyföldről Kolozsvárra, ugyanis édesapámat felkérték a Szent Mihály-templom kántor-karnagyi szolgálatára. Három nővérem még otthon született, Imre öcsém és jómagam már itthon, Kolozsváron. Erzsébet nővérem zongorát-orgonát, Jolán fuvolát, Cecília éneket, Imre csellót tanult, s ha nem hallatszott nálunk valamilyen zeneszó, valószínűleg senki sem volt otthon. Ilyen hangulatba születtem bele Isten kegyelméből 1987-ben. Nálunk mindig sokan voltak a házban. A nyolcvanas-kilencvenes években nem volt annyi közösségi tér, mint ma, és volt, hogy a városban tanuló fiatalok nálunk találkoztak. Szatmáriak, partiumiak, székelyföldiek, bánságiak, csángók, sőt még afrikai egyetemisták is. Rendszerint mindenkinek jutott zsíros kenyér és tea. Ez a barátságos viszonyulás számomra ma is természetes. Később hetente kétszer a templom Szent Cecília kamarakórusa is gyakran a lakásunk nagyszobájában próbált, (...) a katolikusok mellett reformátusok és unitáriusok is jártak. Kisgyerekként füleltem, hogy milyen szépen tudnak ezek a felnőttek énekelni. Sejtettem, hogy majd amikor nagy leszek, én is zenével fogok foglalkozni. (...)

– Hány éves korodtól ülsz a hangszer mellett? És melyik volt az első?

– Első emlékeim, hogy óvodából hazaérve egy-két ujjal pötyögtettem a zongorán az egyházi énekek dallamát. Hagyták, nem zavart senkit, ha elakadtam, segítettek. Soha nem beszéltünk arról, hogy milyen hangszert választanék, aztán amikor odáig cseperedtem, bevittek a zeneiskolába, s mindenkinek – engem is beleértve – természetes volt: egyenesen a zongoraterembe.

Az éneklés körülbelül akkor kezdődött, amikor megtanultam beszélni. Nagyon szerettem énekelni, mindig úgy éreztem, hogy ez annyira magától jön, mint a beszéd. Már óvodáskoromtól vittek roráté szentmisékre is, jóval kezdés előtt bementünk, és együtt énekeltük az adventi énekeket, misekezdésig. Akkor nehéz volt felkelni, de így visszatekintve a legszebb emlékeim között vannak ezek a hajnali misék. Hét-nyolc éves lehettem, amikor Dobszay László tanár úr megkérdezte édesapámtól: „Vilmos, tudnak ezek a gyerekek már énekelni?” Édesapám odahívott, hogy „fújjuk meg” a Csordapásztorokat, én pedig visszakérdeztem, hogy az egyszerűt vagy az erdélyi változatot. Felejthetetlenek a szkólaéneklések is. Kolozsváron ketten, az öcsémmel együtt, Gyulafehérváron pedig már többen végeztük ezt a szép szolgálatot. (...)

– Lassan tizenkét éve vagy a kolozsvári piarista templom kántora. Magyar, román és olasz nyelven ünnepeltek itt szentmisét. Mondhatni, három közösségnek is tagja vagy...

– Amikor 2007-ben Kovács Sándor személyében új plébánosa lett egyházközségünknek, Potyó István kántor-karnagy látta el a Szent Mihály- és a piarista templom kántori teendőit. A főesperes egy augusztusi napon hívott, és megkérdezte, hogy a piarista templom kántori teendőit szívesen végezném-e. Boldogan vállaltam, és szeptemberben már kezdtem is. Addig is helyettesítettem, volt kevéske gyakorlatom, de úgy alkalmazott, hogy a következő kántorvizsgán megszerzem a diplomát. 2011-ben aztán elkészült a Donát úti Szent István-templom, amely szintén az egyházközséghez tartozik. Ott Márton Szabolcs kollégám szolgál, és már három kántor van a három templomban.

– Mi a különbség számodra liturgia és liturgia között? – gondolok itt arra, amikor nem az anyanyelveden énekelsz.

– Természetesen a magyarul végzett szentmise az, amit igazán magaménak érzek, ezen nőttem fel, ez az anyanyelvem. A beszélt, mindennapi román nyelvet igazából ebben a közösségben szoktam meg, az énekeket itt tanultam meg, és igen kedves számomra ez a közösség. Van egy nagyon lelkes, ragaszkodó kórusunk, keddenként próbálunk, és vasárnaponként végzünk énekszolgálatot a liturgián. Az olasz mise különleges. Ezeken (a jelenlévők nemzetiségétől függően) szokták angolul, franciául, lengyelül vagy spanyolul is olvasni az olvasmányokat. Itt érzékelem azt, hogy mennyire katolikus az én egyházam. (...)

– Egyfelől igazán kiváltságos helyzetben vagy amiatt, hogy mondhatni az anyatejjel szívtad magadba, és édesapádtól mindent megtanulhattál arról, ami az egyházzene elméleti és gyakorlati részét jelenti...

– Édesanyám a templom sekrestyése volt több mint harminc éven át, édesapám a templom másik végében dolgozott: tényleg olyan volt a templom, mint a második otthonunk. Elég volt ott lenni, és hallgatni, mi történik, már abból is tanult valamit az ember. Márpedig én kíváncsian hallgattam, annyira nagynak, fenségesnek tűnt minden, ami a Szent Mihály-templommal kapcsolatos. Aztán 1996-tól a gyulafehérvári székesegyház ugyanezt az érzést váltotta ki belőlem. A Gyulafehérváron megélt húsvéti szent három napok örökre az emlékezetemben maradnak. Ott tapasztaltam meg azt, hogy milyen gazdag a liturgiánk, mennyire teljes. Ma is azok a megélt liturgiák a mérvadóak számomra. Itt a Gróf Majláth Gusztáv Károly Római Katolikus Teológiai Líceumban van 9–12. osztályos fiúk részére kántorképzés, amely a tizenkét osztály elvégzése után kántorvizsgával ér véget. Megfelelő felkészülés után nem ott végzettek is kántorvizsgázhatnak. Ha valaki úgy érzi, hogy ez az ő útja, és továbbképezné magát, akkor például Kolozsváron, Nagyváradon vagy Marosvásárhelyen is folytathatja felsőfokú zenei tanulmányait, zenepedagógia és/vagy hangszer szakon. Alapképzésű egyházzene szak Erdélyben (egyelőre) nincs. Ellenben az a kántorképzés, ami nálunk zajlott, a lelkigyakorlatos továbbképzések, amiket kántorok számára szerveztek, nagyon jól felkészült egyházzenészeket és kántorokat gyümölcsöztek. Példaként említeném, hogy a határon „átcsempészett” Kis Magyar Uzuálist vagy a II. vatikáni zsinat szellemében újragondolt és Magyarországon kiadott Éneklő Egyház népénektárat sokkal hamarabb befogadták Erdélyben, mint Magyarországon. Ezen énekeskönyvnek az erdélyi változatokkal bővített, rendszerezettebb beosztással rendelkező továbbfejlesztése, a Dicsérjétek az Urat az egyházmegye hivatalos énekeskönyve.

– Amikor vasárnaponként szinte zsinórban szolgálsz négy-öt szentmisén, hogyan tudsz odafigyelni a lényegre az utolsón is? Egyáltalán, „mi a lényeg” ebben a szolgálatban számodra?

– Vallom, amit az ősegyházban a pap mondott az énekesek beiktatásakor: „Ügyelj, hogy amit száddal énekelsz, azt szíveddel higgyed, és amit szíveddel hiszel, azt tetteiddel igazold.” Nemrég úgy sikerült egy vasárnap, hogy hét szentmisén kellett szolgálnom. Ilyenkor arra gondolok, hogy bár fizikailag és szellemileg bizonyos idő után elfáradok, de az, aki a hetedik szentmisére jön, annak az az első és utolsó azon a vasárnapon. Ez pedig az esti 7-es, egyetemistáknak celebrált szentmise volt, a teli templomban énekeltek ügyesen, bátran…

– Hogyan fogadtad azt a nem mindennapi felkérést, hogy a csíksomlyói pápai szentmise kántora leszel?

– Számomra ez ajándék. Megtisztelő és felemelő érzés. Nagyon köszönöm a bizalmat! Ad maiorem Dei gloriam!

A beszélgetés teljes szövegét ITT olvashatják.

Forrás és fotó: Romkat.ro

Magyar Kurír

Kapcsolódó fotógaléria