Az egyházi rend szerepe a 18. századi országgyűlésben – Forgó András tartott előadást a Pázmányon

Nézőpont – 2018. március 27., kedd | 16:34

A Szent István Társulat havonta megtartott rendezvénysorozatának keretében március 26-án este Forgó András történész tartott előadást „A Katolikus Egyház politikai szerepvállalása a 18. századi Magyarországon” címmel a Pázmány Péter Katolikus Egyetem jogi karán.

KÉPGALÉRIA – Klikk a képre!

Előadásában Forgó András azt elemezte, hogyan alakult az 1711-es szatmári béke és a II. József halála utáni politikai konszolidáció lezárulása (1790) közötti időszakban a klérus és az országos politika viszonya. Rámutatott: a magyar történetírásban már elfogadott tétel, hogy a II. Rákóczi Ferenc mozgalmát lezáró szatmári megegyezés új korszakot nyitott a magyarországi rendi politika történetében. Szemben az 1848/49-es forradalom és szabadságharc leverésével, itt nem jogtiprás történt, hanem letették a széles kompromisszum alapjait.

A szatmári kompromisszum több évtizedre, egészen Mária Terézia 1765-től kezdődő, felvilágosult abszolutistának nevezett kormányzásáig kijelölte a Habsburg–magyar viszony kereteit, sőt lényegében csak II. József kísérelte meg felrúgni ezt a megállapodást. Az ő törekvéseit azonban nagyrészt semmissé tették az 1790–1791. évi országgyűlés határozatai. Így a szatmári megegyezés egészen a rendi politizálás megszűnéséig, vagyis 1848-ig megrajzolta a hazai közélet kereteit, új fejezetet nyitott a bécsi udvar és a magyar rendiség viszonyában. 1711 után hosszú időre békét kötött egymással a Habsburg-kormányzat és a magyar politikai elit. Az összeurópai viszonylatban is ritkaságszámba menő széles rendi jogok garantálásáért cserébe a „rebellis” magyarok elfogadták a Habsburg család férfi és női ágából származó uralkodókat örökös királyuknak, sőt sokáig Bécs magyarországi reformjait is támogatták, vagy legalábbis nem gátolták érdemben azok bevezetését.

Forgó András megemlítette, hogy az utóbbi évtizedben megélénkült 18. századi diétakutatás bebizonyította, hogy az országgyűlés a vizsgált korszakban sem veszített jelentőségéből. Bár lényegesen ritkábban hívták össze, mint az előző évszázadokban, a pozsonyi rendi gyűlések kiváló „pillanatfelvételt” adnak a magyarországi rendi politika alakulásáról.

Az országgyűlés kéttáblás volt, és mindkettőben kiemelt szerepük volt az egyháziaknak. A felsőtábla tagjai voltak a katolikus főpapok, míg az alsótábláé az egyházi középréteghez tartozók. A főpapoknak nemcsak a hétköznapi vitákban volt kiemelkedő szerepük, hanem a király koronázásában is – ismertette a történész. – A hatályos jogszabályok szerint nem lehetett valaki törvényes császár római katolikus szertartás nélkül, amit püspök mutatott be. Ez nemcsak a Habsburg-, de a német-római császárra is vonatkozott. A 18. század elején az egyházi rendnek a vallási küzdelem élére állva komoly befolyása volt az országgyűlésben. Ezekből a csatározásokból az alsótáblán elsősorban a káptalani követek vették ki részüket. Itt az ő vezetésükkel kísérelte meg a többség a katolikus felekezet kizárólagosságának biztosítását és ezzel párhuzamosan a protestantizmus lehető legnagyobb mértékű visszaszorítását. Az 1715-től megindult változás eredményeképpen azonban a vallási kérdés uralkodói nyomásra teljesen eltűnt az országgyűlés tárgyalási témái közül, és beköszöntött az alkotmányos rendiségnek nevezett időszak, amelyben a magyar rendek felekezeti különbségekre való tekintet nélkül védelmezték előjogaikat az udvar reformjaival szemben. Az egyháziak azonban nem voltak olyan egységesek, mint azt a szakirodalom néha sugallja: a főpapok között is voltak olyan személyiségek, akik kezdettől fogva kitartottak az udvar mellett, és az alsótáblai klérus soraiból is akadtak, akik támogatták a bécsi törekvéseket.

Az előadó arra is kitért, hogy a jozefinista évtizedet követő években, mindenekelőtt az 1790–1791. évi országgyűlésen a vallási témák újbóli felbukkanása véget vetett a klérus és a világi rendiség látszólagos összhangjának. Az egyháziak ismét a század eleji pozíciót vették fel a katolikus államvallás védelmében, a rendiség többsége azonban ekkor már nem támogatta ezeket a törekvéseket.

Forgó András ismertette néhány kiemelkedő egyházi főméltóság – többek között Keresztély Ágost (1666–1725) szász herceg, bíboros, győri püspök, hercegprímás, Kollonich Lipót (1631–1707) horvát-osztrák származású magyar gróf, bíboros, esztergomi érsek, Csáky Imre (1672–1732) kalocsai érsek, Esterházy Imre (1663–1745) esztergomi érsek – életútját is.

Keresztély Ágost komoly közéleti, diplomáciai tevékenységet végzett a Habsburg-uralkodóház érdekében. Kollonich Lipóttal kapcsolatban a történész megállapította: szemben a róla kialakult közvélekedéssel, alapvetően nem volt magyarellenes. A protestánsok ellen brutálisan lépett fel, de elévülhetetlen érdemei vannak a 18. századi magyar modernizáció elterjedésében.

Csáky Imre különlegesen érdekes személyiség, már csak azért is, mert míg családja többi tagja kiállt Rákóczi Ferenc mellett, ő mindvégig kitartott a Habsburgok oldalán. Aktívan támogatta a Pragmatica Sanctio 1723-as elfogadását, ami kimondta a Habsburg-ház nőágának trónöröklési jogát. A vallási türelem jegyében pedig engedélyezte, hogy protestáns istentiszteletet is lehessen tartani az országgyűlésben. A pálos szerzetesből esztergomi érsekké emelkedett Esterházy Imre az egyik legaktívabb és legrokonszenvesebb 18. századi főpapunk volt, korának egyik legnagyobb mecénása, alapítványok létrehozója, aki egyházi főméltóságként is visszahúzódó, szerzetesi életet élt.

Forgó András előadása befejező részében emlékeztetett rá: a Katolikus Egyház 18. századi egyházpolitikai szerepvállalásában az 1790-es években következett be igazi változás. A magyarországi jozefinizmus kora a 19. század közepéig tartott. Olyan mértékű pozícióvesztést szenvedett el a Katolikus Egyház – részben a protestantizmus emancipációjával, részben az ortodox főpapok politikai szerepvállalásának növekedésével –, amely a katolikus államvallási státusz végérvényes elvesztésével járt. II. József uralkodása csak kezdete volt egy olyan útnak, amelynek a vége az 1848/49-es időszak lett, amikor is a Katolikus Egyház végleg elvesztette a rendi Magyarországon korábban betöltött fontos központi pozícióját.

Fotó: Lambert Attila

Bodnár Dániel/Magyar Kurír 

Kapcsolódó fotógaléria