Az életszentség nem lehetetlen küldetés – Fejérdy András a családok világtalálkozójáról

(…)

– Mi volt az összbenyomásotok, mivel érkeztetek haza?

– Az egyik az volt, hogy milyen gazdag, színes az Egyház és az Egyházban a családoknak a valósága, és hogy ezen színesség, gazdagság és sokszínűség ellenére, mellett és ezzel együtt is mennyire egy. Ugyanazt a tapasztalatot, társadalmi közeget, problémahalmot éli mindenki, függetlenül attól, hogy Indonéziáról, az Egyesült Államokról, Latin-Amerikáról vagy Európáról van szó. A másik, ami nekem tetszett, hogy ugyan nem titok senki számára – és egy-egy előadásban egy-egy utalás, reflexió történt is rá –, hogy a családot, mint intézményt sokoldalú támadás éri, ezzel együtt az egész programnak, az előadásoknak, a tapasztalatoknak a lényege nem valamivel való vitatkozás vagy valami ellen való küzdelem volt, sokkal inkább a házasság szentségének, a keresztény család értékeinek, szépségének a pozitív bemutatása.

– Ezek szerint ez a program elsősorban a keresztény családok megerősítését szolgálta?

– Igen, de talán még annyit kell hozzátenni, ami a sajátossága és szerintem pozitívuma volt az egész találkozónak, hogy egy régebbi típusú családpasztorációs szemlélethez képest olyan frissebb szemléletet képviselt, amiben a családok nem pusztán tárgyai a lelkipásztori munkának, amit igazából csupán a papok végeznek, hanem az alanyai is.

Gyakorlatilag az egész arról szólt, hogy a családok milyen mértékben szerves részei az Egyháznak, és ezáltal a családok milyen mértékben szerves, felelős aktorai a lelkipásztori munkának.

Az egyik első előadás rögtön a családegyházról szólt, amiben a családok hétköznapi tevékenységeit, szokásait, rítusait, időtöltéseit a keresztségből fakadó hármas keresztény hivatásnak – a papi, prófétai, királyi hivatásnak – feleltették meg. Bemutatták, hogy ez hogyan valósul meg a családban, és hogy mindez a szolgálati papság komplementer valósága. Nagyon szépen leszűrődött ebből az előadásból és a tapasztalatokból is, hogy a hierarchikus Egyház és a családok hogyan tudják egymást kiegészítve, egymást erősítve megvalósítani a lelkipásztori feladatokat, az evangelizációt.

A központi téma a család mint a szentté válás útja volt. Abban is meghaladtak egy korábbi, 50-100 évvel ezelőtti szemléletet – ahol a tökéletesség állapota a szerzetesség, a papság, és a családok a „futottak még” kategóriához tartoznak –, hogy itt a házasságot teljesen egyenértékű hivatásként mutatták be. Az egész program védőszentje a Beltrami-Quattrocchi házaspár volt, akiket II. János Pál elsőként avatott együtt boldoggá, nem mint egy család több tagját külön-külön a saját jogán, hanem mint házaspárt együtt.

A fő üzenet az volt, hogy mindannyian az életszentségre vagyunk hivatottak, és ez az életszentség a családban nagyon is megvalósítható.

Az is kiderült azonban, hogy az életszentség nem tökéletességet jelent. Egyáltalán nem csak a mintacsaládok osztották meg tapasztalataikat; hallottuk válással, hűtlenséggel, egyéb problémákkal megküzdő házaspárok történeteit is. Napirenden voltak olyan élethelyzetek, amivel ma a családok találkoznak: a családon belüli erőszak, az újraházasodottak, elváltak helyzete, a fiatalok elkalandozásai és a hit átadásának nehézségei. Tehát nyilvánvaló volt, hogy ez korántsem a tökéletesek társasága.

(…)

A keresztény értékrend szerinti családeszményt is így kell tekintenünk: nem szabad leadni belőle, de ez nem jelenti azt, hogy a mai családokban ne tapasztalnánk számos sebet, fájdalmat, küzdelmet, akár önhibájukból, akár önhibájukon kívül.

– Milyen lépések állnak szerinted a magyar családpasztoráció előtt az elhangzottak alapján? Milyen új utakról, ötletekről hallottatok?

– Több előadás megerősített minket, hogy jaj de jó, ez valamilyen formában nálunk is létezik, egyik-másik közösség, lelkiségi mozgalom, plébánia csinálja. Ha mondhatok egy területet, ami szerintem Magyarországon különböző formákban, de azért elég jól működik, akkor a jegyesoktatást, a házasságra való felkészítést emelném ki. Van már egy olyan rendszere ennek, ami nem csupán a házasságra, hanem a házassággal együtt a hitre való meghívásnak a terepe is. Ebben egyébként lehetne továbbhaladni. Valaki meg is fogalmazta közülünk, hogy

a házasságra való egyházi felkészítésnek katekumenális szerepe kellene, hogy legyen. Úgy lehetne igazán stabil házasságra felkészíteni az embereket, ha a középpontban a hit és a keresztény élet iránti vágy felébresztése állna.

Tehát ne az egyházi szabályokkal bombázzuk őket, hogy „a keresztény házasság így néz ki, és ennek kell megfelelni”, hanem a középpontban a hit felébresztésének kellene állnia, és a házasságot is ennek keretében lenne jó bemutatni.

Ezzel együtt úgy látom, hogy a házasságra való felkészítésnek, a fiatalok keresztény értékrend szerinti szexuális életre nevelésének megvannak bizonyos programjai, amik elérhetők. Amivel viszont kevésbé találkoztam, az az idősebbek kísérése, pasztorációja. Mintha egy bizonyos életkor után azt feltételezné az Egyház, hogy már megy magától minden előre, mert eléggé érettek. Ez a terület azért is különösen fontos, mert az előadások során az is többször előjött, hogy a generációk közötti kapcsolatoknak mekkora szerepe, jelentősége van.

Illetve egy másik fontos dolog, amire tudom, hogy vannak már kísérletek, de egyelőre nagyon kevés, és Rómában hangsúlyosan szerepelt: az az elváltak, egyedülállók kísérése. Több példát is hallottunk, hogy hogyan próbálnak egyes helyeken ezzel a valósággal is szembenézni. Még hogyha szentségileg az újraházasodottak speciális helyzetben vannak is, segíteni kell őket olyan közösséget találni, amiben az Egyház élő tagja tudnak lenni, nem érzik magukat kirekesztve, megbélyegezve.

Nagyon nagy hangsúlyt kapott, hogy bármilyen kihívás a családi élet és a nevelés területén csak közösségben kezelhető. A problémák akkor válnak megoldhatatlanná, ha nem áll a házaspár mellett egy támogató közösség, amely bizonyos nehézségeket már kívülről észrevesz, és megpróbálhat preventív módon segíteni.

Amikor családokról és közösségről beszélünk, akkor legtöbbször családcsoportokra gondolunk. Újdonságként hatott a gondolat, hogy nem kifejezetten csak családcsoportokra kell gondolnunk ilyenkor, hanem az Egyház egész közösségének az együttesére. Tehát amiben idősek, fiatalok, különböző életállapotok, szerzetesek, papok is benne vannak, mert a családok maguk között lehet, hogy a „vak vezet világtalant” állapotába kerülnek. Élni kell azzal, amit az Egyház gazdagsága, sokszínűsége ad.

(…)

A teljes interjú ITT olvasható.

Forrás és fotó: Új Város

Magyar Kurír