Az Eucharisztia Jézusára figyelve megtaláljuk önmagunkat – Interjú Erdő Péter bíborossal Rómában

Nézőpont – 2021. szeptember 29., szerda | 18:49

Vértesaljai László SJ, a Vatikáni Rádió magyar szerkesztőségének vezetője készített interjút Erdő Péter bíborossal, prímással szeptember 25-én, Rómában.

– Szeptember 25-én, szombaton készítem ezt az interjút a római Szent István Zarándokházban, az épület felszentelése előtt. Mindenekelőtt e jeles napnak délelőtti eseményére kérdeznék rá, hiszen a Vatikánban a Szentatya fogadta Önt. Mit oszt meg velünk erről a találkozásról?

– Először is azért jöttem, hogy megköszönjem Ferenc pápának a budapesti látogatását, mert a Statio Orbis szentmise százezrek számára ott a helyszínen nagy lelki élmény volt, és azóta is sokan abból élnek, sokan arra hivatkoznak. Én azt hiszem, hogy valóban az irgalmasság cselekedete volt, hogy a pápa eljött. Én ezt mondtam neki korábban is, hogy „faccia un atto di misericordia”, tegyen egy irgalmasság-gesztust. Azt látta, hogy mindenki tényleg őszinte szeretettel fogadja, tehát nem mesterkélt ujjongással, hanem szívből jövő derűs atmoszférát talált, ahol az emberek valóban Jézus Krisztusért jöttek össze, nem más miatt, hogy Ő áll a hitünk és életünk középpontjában. Ez az egész Egyház jövője szempontjából egy biztató jel, mert hiszen nem felejtettük el az évszázadok során, hogy tulajdonképpen kik vagyunk és miért vagyunk. Ezt ő, Ferenc pápa, azt hiszem, megérezte, hogy ennek közege van, hogy sokan éreznek és gondolkodnak így. Ezt ő megerősítette, nagyon pozitívan reagálta le. Háromszor is beszélt azóta ilyen témákról, beszélt Európáról is, hogy az igazi gyökereihez kell visszatalálnia, beszélt arról, hogy a hitünknek konkrét középpontját és központi igazságait, Jézus Krisztust kell erősen megtalálnunk és középpontba állítanunk személyesen is. Nem a lényegtelen formaságokat, ami esetleg rárakódott, de ezzel, azt hiszem, irányt mutatott.

A nagyszámú résztvevő azt hiszem, örömet okozott a Szentatyának is, mert két év óta a járvány miatt nem jöhettek össze az emberek, féltek is, meg korlátozások is voltak, meg sokan elszoktak egy kicsit attól, hogy eljöjjenek a misére, és ez Európa sok egyházában félelmet okozott, hogy tudjuk-e újraindítani például a templomi életet. Nálunk az volt a tapasztalat, hogy hála Istennek az emberek örömmel jönnek újra, és fiatal családok is sokan voltak jelen. Szombaton délután, de már délelőtt is, megtelt a Margit-sziget, és azok a családok jelentős részben átjöttek a Kossuth térre vagy csatlakoztak az eucharisztikus körmenethez.

Volt az egésznek egy nagyon békés, nagyon családias atmoszférája, és mindenki azt érezte, hogy ez nemcsak a mi igyekezetünk, és nemcsak annak az összege, amit ki-ki megél vagy eltervezett, hanem hogy a Szentlélek különleges módon itt működik velünk és közöttünk.

– A pápai záró szentmisétől eltekintve, Önnek, Bíboros úr, melyik esemény volt a legmélyebb élménye?

– Nagyon sok minden volt, mások is ki szokták emelni, nekem is nagy élmény volt csütörtökön este a szentségimádás a Szent István-bazilikában. Különféle lelkiségi mozgalmak a saját elmélkedéseikkel és zenéjükkel járultak ehhez hozzá. Azt gondoltuk, hogy biztosan lesz egy stabil közönség, akár néhány ezer ember is. Ehelyett este fél tíz után, amikor odamentem, nemcsak zsúfolásig telve volt a bazilika, hanem előtte a tér is. A kivetítőknek bizony igencsak működniük kellett, mert együtt akart imádkozni a sok résztvevő Jézus Krisztushoz, aki az Eucharisztiában jelen van köztünk. És másnap a Papp László arénában ugyanez megismétlődött a tizenötezer fiatallal, akik az Ákos-koncert után ott maradtak a Forráspontra, ahol tanúságtételek voltak, elmélkedések, énekek, csöndes adoráció az Oltáriszentség körül, ami eltartott késő éjszakáig. Ez egy többéves folyamatnak volt a csúcspontja, mert elkezdték a Forráspontokat ezer résztvevővel, aztán később nagyobb országos méretekben voltak háromezren is, és ahogy ez így fokozódott, most a végére gyönyörűen beteljesedett. Ez nem azt jelenti, hogy mindig ennyien lesznek, de hogy ezt a közösségi szentségimádást a fiatalok számára nem szabad abbahagyni, az világos. Tehát itt egyrészt püspökkari szinten, másrészt egyházmegyei szinten a pasztorális elképzeléseinket újra kell gondolni és nagyon sok mindenre figyelmet és erőt kell fordítani. Ilyen például a plébániatemplomokban a szentségimádás. Ott, ahol bevezették az örökimádást, napközben hosszabb időre, ott jó tapasztalatok vannak, meg lehet tartani később is. Aztán ott van a gyóntatás. Az úgynevezett „kápolna” a Hungexpón az egy ötszáz személyes kis terem volt. Ott volt kitéve az Oltáriszentség, és az őröknek ott kellett állniuk a bejáratnál, mert olyan sor volt a belépéskor, hogy csak akkor lehetett bemenni, ha valaki kijött, hiszen tele volt a terem állandóan. Az előtérben pedig, ami szintén egy nagy terem volt, ott volt 30-40-50 pap, aki állandóan gyóntatott. Volt olyan alkalom, amikor százhúsz pap gyóntatott egyszerre. Maguknak a papoknak is nagy élmény volt, hogy a szolgálatukra ilyen nagy szükség van. Ez is egy olyan kérdés, amit a plébániai életben meg kell szervezni, esperesi kerületenként, hogy mikor van mise, mikor van áldoztatás és gyóntatás. Ezeket össze kell hangolni, hogy a hívek megfelelő időben találhassanak alkalmat. Ebben azt hiszem, komoly feladataink lesznek. Aztán a világiaknak a nagyfokú bekapcsolódása. A tanúságtevők és katekézist vezetők között nemcsak bíborosok meg püspökök voltak, hanem voltak világiak, mégpedig Angliából, Amerikából és Németországból, a legkülönbözőbb helyekről, így például Brazíliából is, akik lelkiségi mozgalmat alapítottak vagy vezetnek, és akik beszámoltak a saját tapasztalatukról. Ebben is nagy erő volt, és azt hiszem, hogy amelyek e mozgalmak közül jelen vannak Magyarországon, most kaptak egy új indíttatást. Erre is figyelni kell, ezt is tiszteletben kell tartani vagy támogatni kell.

– Mit tapasztalt az eucharisztikus kongresszus külföldi visszhangjáról?

– A sajtóosztályunk mindjárt az elején jelezte, hogy teljesen szokatlan jelenség, hatszáz külföldi újságíró regisztrált, és el is jöttek. Akkora szektort kellett nekik fönntartani, ami a Hősök tere átrendezését kívánta meg. Úgy tűnik, hogy a legtöbb helyen pozitív volt a visszhang. Volt egy-két fanyalgó hang, aki előre megírta, hogy valami politikai témát hoz ki belőle, de nagyjából és egészében rendkívül pozitív volt a kép. Olvastam német nyelvű sajtóban olyat, hogy azt csodálta az újságíró az egész hét rendezvényei során, hogy itt mindenféle irányzatú katolikus találkozott, és szeretetben, türelmesen, egymást elfogadva tudták megélni a hitüket. Az áldoztatás kapcsán volt, aki letérdelt, volt, aki állt, volt, aki ünneplőruhában jött, volt, aki miniszoknyában, de komolyan vették egymást, és nem volt ebben semmi feszültség.

Aztán az ökumenikus vonatkozás. Ezt még a Szentatya is megemlítette. Földrajzi és társadalmi helyzetünknél fogva az a nagy lehetőségünk, hogy Kelet és Nyugat egyházaival, de a protestáns világgal is és a zsidósággal is különleges párbeszédet folytassunk. Ebben azért a magyar egyház részéről évtizedek munkája van.

– És a pátriárka jelenléte…?

– A konstantinápolyi ökumenikus pátriárka beszédet mondott a Parlament előtt százezer hívőnek a szombat esti mise előtt, és megtapsolták. Természetes, hiszen

ő volt az, aki huszonegy évvel ezelőtt Szent István királyt az ortodox világ számára is szentté avatta.

Ezzel az aktussal a közös örökségre és a múltbeli egység erős tényére hívta fel a figyelmet. Az a vágy, hogy a keresztények együtt tegyenek tanúságot, hogy legalább az Eucharisztia körül találkozzanak, kézzelfogható volt. De persze voltak mások is, így a hét elején ott volt Hilarion metropolita a Moszkvai Patriarkátus képviseletében, és gyönyörű előadást tartott az ortodoxok Eucharisztiában való hitéről. Aztán itt voltak a közel-keleti egyházak képviselői, ott is a legmagasabb szinteken. A katolikus keleti pátriárkák gyakorlatilag mind jelen voltak. Külön délutánt szenteltünk az egyik templomban a közel-keleti és az üldözött keresztényeknek. Egy másik délután volt az Afrika-nap, amikor afrikai püspökök és világiak voltak jelen, olyan hívők, orvosok és szakemberek, akik Afrikában dolgoznak, őket segítik, ez is egy csodálatos alkalom volt.

– Mit jelent az eucharisztikus kongresszus nagy eseménye a magyar katolikus identitás szempontjából?

– Azt hiszem, hogy amit mindig is tudtunk, azt most élményszerűen megtapasztaltuk. Tehát azt, hogy ha Jézus Krisztusra figyelünk, ha az Eucharisztiában jelen lévő Jézus Krisztusra figyelünk, akkor megtaláljuk önmagunkat, hogy nekünk ebben örömünk telik. Nekünk ebből fakad a reményünk is, és ezt szívesen megosztjuk a környezetünkkel. Nem demonstráció volt a szombat esti körmenet, hanem meghívó, szelíd rendezvény. Nem voltak itt egyenruhába öltözött szervezett csoportok, tűzoltóság, pénzügyőrség kirendelve, mint egykor 1938-ban, hanem eljöttek a családok, eljöttek a hívő emberek, mindazok, akik ott lelkileg jól érezték magukat, és ennek volt egy meghívó ereje. A járda szélén sem cinikus vagy rosszalló arcokat láttunk, hanem csodálkozó vagy hívő, de nem „kívülálló” embereket.

Jelentős mozzanat, hogy

mindez nem a társadalom többi részével szemben, hanem velük és értük valósult meg, és ezt lehetett érezni. Ez óriási dolog. Ez azt jelenti, hogy egyfajta nyitott szívű és nyitott szellemű hazafiságot valósít meg.

Nagyon fontos volt a missziós kereszt útja, hetvenezer kilométert tett meg. Ezek az állomások mindenütt jelen voltak a Kárpát-medencében, olyan közösségekben is, ahol nem magyarok vannak, mint a szentek és vértanúk, akiknek az ereklyéit a keresztbe belefoglaltuk. Azok sem voltak mindnyájan magyarok, de hát ki nem mondhatjuk, hogy nincs ott helyük, amikor például Vaszil Hopkónak, a vértanú görögkatolikus püspöknek az ölében lehelte ki a lelkét Esterházy János a börtönben. Hogyan mondhatnánk, hogy nem voltak „magyarok” azok a görögkatolikus román püspökök – lehet, hogy nem is beszéltek magyarul –, akik Erdélyben haltak vértanúhalált a Katolikus Egyházhoz való hűségükért! Kértünk az ereklyéikből, akié megmaradt, kaptunk is, és belefoglaltuk a keresztbe. Tudva és akarva, ismerve az élettörténetüket, azt hiszem, hogy ezek gyönyörű pillanatok voltak.

A bukaresti érsek urat szeretettel meghívtuk, tartott román misét a Szent Anna-templomban szerda este, és hozott magával egy negyvenfős zarándokcsoportot, a bukaresti Bărăția (Barátok-temploma) plébánia híveit. Nagyon sok ilyen szép gesztus és esemény fűződik ehhez. A prágai érsek, Duka bíboros evangelizációja is egy olyan testvéri tanúságtétel volt, ami mögött persze egy történet áll. A cseh zászlók ugyanis nem véletlenül voltak ott a körmenetben, Prágában pedig magyar személyi plébániát alapított, és most annak a közössége is itt volt.

A lengyelek! Hiába is, hogy Wyszyński bíboros boldoggá avatása ugyancsak szeptember 12-én, vasárnap volt, de a hét folyamán a lengyel püspöki kar elnökének vezetésével tizenkét lengyel püspök azért itt volt velünk. A lengyel nyelvű misét szerdán nem volt elég a lengyel plébánia templomában tartani, mert az túl kicsi volt, hanem a Bosnyák téri Szent Antal-templomban tartottuk meg, mert oda több mint ezren elférnek, és az is felejthetetlen volt.

A kongresszusra születtek zenei és művészi alkotások. Erre az alkalomra írtak két misét. Az egyik a cigány mise, ami bizonyos szempontból világpremier, a lovári nyelvű ordinárium miatt is. A másik pedig a Budapest Klezmer Mise, aminek a bemutatója a Rózsák terei (Szent Erzsébet-) plébánián volt szintén szerdán délután, a főcelebráns pedig Jérôme Beau, Bourges érseke volt, aki valamikor Lustiger párizsi bíboros úrnak volt a segédpüspöke, én még abból az időben ismertem meg. Gyönyörű ünnep volt az is.

– Ma, szeptember 25-én este ünnepélyesen felavatják a felújított és átalakított Szent István zarándokházat. Mit vár Bíboros úr ettől az ünnepi eseménytől és a Ház jövőjétől?

– Ettől is ugyanazt, mint az eucharisztikus kongresszustól. Ez a helyzet, ami most kialakult, a magyarság, a katolikus magyarság egységének és nyitottságának a jelképe. Amikor ezt a házat alapították, az emigráns magyarság azért hozta létre, mert a Via Giuliáról (ahol jelenleg a Magyar Akadémia és a Pápai Magyar Intézet székel) a ’64-es megállapodás értelmében ki kellett költözniük, ezzel azonban lehetőséget kaptak a magyarországi papok is végre, hogy Rómában tanulhassanak. Nekik azonban máshol kellett létrehozni egy központot, és bizony a két ház között volt egyfajta bizalmatlanság, távolságtartás. Jelenleg, hogy a püspöki kar megvásárolta az épületet, ezt az állam is segítette jelentős mértékben, ugyanaz lett a Szent István Alapítvány elnöke, mint aki a Via Giulián a Pápai Magyar Intézetnek a rektora, Németh Norbert atya. Ezzel megvalósult itt is az egység. Tehát a magyarországi katolikus egyház és a világszórvány egy ilyen helyen, Rómában, amit nem véletlenül hívnak „mindenki hazájának”, patria di tutti, itt is megmutathatjuk azt a nem magyaroknak is, hogy van egy világraszóló magyar katolikus közösség, mely mindenkit szeretettel vár.

Forrás: Vatikáni Rádió

Fotó: Bókay László; Vatican News

Magyar Kurír

Kapcsolódó fotógaléria

Fotó: Bókay LászlóFotó: Bókay LászlóFotó: Vatican News