Az Eucharisztia ünneplése 68.

Születvén társul, együtt étkezvén eledelben adta önmagát; meghalván önmagát váltságul, uralkodván önmagát adja jutalmul.

A Verbum supernum kezdetű himnusz negyedik versszakában Aquinói Szent Tamás lezárja a Jézus élete és az Eucharisztia közötti kapcsolat hittételeinek verses összefoglalását. Az Eucharisztia misztériuma magában foglalja a születvén (se nascens), meghalván (se moriens), uralkodván (se regnans) kifejezések mögötti eseményeket, viszont ide tartozik az étkezvén (convescens) fogalom is. Az Eucharisztia ezáltal a születés, az utolsó vacsora, a kereszthalál és a megdicsőülés (a feltámadás és a mennybemenetel) eseményeinek hordozójaként egy valóságos történeti személy jelenlétének szentségi misztériuma. Ugyanakkor a múlt eseményei – dedit – kapcsolódnak a jelenhez – dat –, s ennyiben az Eucharisztia a jelenben hordozója Jézus Krisztus történetiségének mindazok számára, akiknek ma szentségi táplálékként adja önmagát mint társ, mint eledel, mint Megváltó és önmaga mint jutalom.

Szent Tamás tanítása szerint (STh IIIq36aa1–3) Jézus Krisztus születése nem volt minden ember számára nyilvánvaló esemény: „Ezt senki sem ismerte fel ennek a világnak a fejedelmei közül, mert ha felismerték volna, sohasem feszítették volna keresztre a dicsőség Urát” (1Kor 2,8). Az Angyali Doktor szerint a Megváltó születésének egyetemes megnyilvánulása emellett csökkentette volna a hit érdemeit, amely „hit pedig alapja annak, amit remélünk, bizonyítéka annak, amit nem látunk” (Zsid 11,1). Ennél fogva, ahogyan az Úr feltámadása sem volt mindenki számára nyilvánvaló, úgy születésének eseménye is csak a kiválasztottak számára vált azzá: „De Isten harmadnapon feltámasztotta, s megadta neki, hogy megjelenjen, nem az egész népnek, hanem Isten által előre kijelölt tanúknak, minekünk, akik ettünk és ittunk vele, miután a halálból feltámadt” (ApCsel 10,40–41). Ezért a születés, az együtt étkezés és a feltámadás misztériumának megnyilvánulása az Eucharisztiában a hit révén ragadható meg. Születésének a keresztre irányuló alázatos módjában Jézus társunk lett – ezt énekli meg a Győzelemről énekeljen kezdetű eucharisztikus himnusz első versszaka is – mégpedig azért, hogy a feltámadás állapotára vezessen bennünket. A születés misztériuma és a társsá válás ugyanakkor azt is jelenti, hogy Krisztus maradandóan magára vette emberi természetünket annak adottságaival együtt, a bűnt kivéve (engedelmesség és alázat). A fentiekből fakad a kereszthalál értelme is: hogy megszabadítson minket a bűn zsoldjától, a haláltól (Róm 6,23; Zsid 2,14); hogy az üdvösség szentsége legyen (1Pt 3,18); hogy a szeretet erejének, valamint a türelemnek és az alázatos hitnek példája legyen számunkra (Jn 15,13). A kereszthalál folyománya a megdicsőülés (Jn 12,32), amelynek révén Krisztus megújította a testi (természetes) és a lelki (kegyelmi) életünket. Alázatának és engedelmességének jutalmaként támadt fel az Úr testben, és emelkedett a mennybe, ahol elfoglalta helyét Atyjának jobbján. (A későbbiekben látni fogjuk, hogy a mennybemenetel misztériuma szorosan kapcsolódik az Eucharisztiához.) Végezetül Szent Tamás a Jn 6,55 és a Mt 15,22 tartalmára utalva kijelenti, hogy a megdicsőült Úr fűzi magához az életünket: „S ha annak Lelke lakik bennetek, aki feltámasztotta Jézust a halottak közül, akkor ő, aki feltámasztotta Jézus Krisztust a halálból, életre kelti halandó testeteket is a bennetek lakó Lelke által.” Szent Pált idézve értelmezi ezáltal a Lélek szerinti életünk érdemeinek (meritum fidei) és az önmagát a végsőkig odaadó Krisztusnak mint jutalomnak (praemium) a kapcsolatát az Eucharisztia misztériumában, amely már ma a jövendő feltámadás és dicsőség záloga.

Magyar Kurír