Az Eucharisztia ünneplése 94. (3. rész)

Nézőpont – 2020. október 4., vasárnap | 12:00

Sztankó Attila liturgikus jegyzetét olvashatják.

Már az ószövetségi Szentírás történeti könyveinek egyik részlete is ismeri a hit védelméért elszenvedett vértanúság eszményét (vö. 2Makk 6,28; 7,1–42): a teremtő Isten igazolja azokat, akik hűek voltak törvényeihez, és feltámasztja őket, mégpedig teljes testi épségükben (vö. Róm 4,17; Dán 12,2). Ahogyan már az előző részben említettük, sok próféta szenvedett vértanúságot. Az Ószövetség utolsó nagy alakja, Keresztelő Szent János az Úr közvetlen előfutára, Illés szellemében tett tanúságot a közelgő Isten országáról, és ezt vérének ontásával is megpecsételte. Mind az ószövetségi, mind az újszövetségi vértanúk, akik közül az első István diakónus volt (vö. ApCsel 7,54–60), halálig tartó hűséggel álltak ki hitük igazsága mellett. A vértanút különösen jellemzi a lelki erősség: „Engedjétek, hogy eledele legyek a vadállatoknak, melyek által eljuthatok Istenhez” – írja Antiochiai Szent Ignácnak a rómaiakhoz írt levelében (4,1). „Sem a világi élet varázsa, sem e világ összes királysága nem használ nekem semmit. Jobb meghalnom, hogy egyesüljek Jézus Krisztussal, mint a föld határáig uralkodnom. Őt keresem, aki meghalt értünk; őt kívánom, aki föltámadt mindnyájunkért. Születésem közeledik” – olvassuk tovább Antiochiai Szent Ignác levelében (Róm 6,1–2).

Az apostoli atyák korának másik kiemelkedő alakja, Szent Polikárp pedig így tanúskodik: „Áldalak téged, mert ezen a napon és ebben az órában arra méltattál, hogy a mártírok sorában helyet kapjak. (…) Beteljesítettél, Istenem, te, aki nem ismered a hazugságot és igazmondó vagy! Emiatt mindenért téged dicsérlek, téged áldalak, téged dicsőítelek az örök és mennyei Főpap, Jézus Krisztus, a te szeretett Fiad által, aki által neked vele és a Szentlélekben dicsőség most és a jövendő századokban. Ámen.” (Vért. 14,2–3) Éppen Szent Polikárp volt az, akivel megkezdődött a szent vértanúk tisztelete.

Alexandriai Kelemen teológiai munkássága lett később a vérkeresztség bűnbocsátó és igazzá tevő teológiai gondolatának megalapozása. Szent Ágoston Isten városáról című művében így ír erről: „Mindazok számára, akik nem részesedtek ugyan az újjászületés fürdőjében, de Krisztus megvallásáért haltak meg, ez a halál a bűnbocsánat szempontjából oly nagy jelentőséggel bír, mintha a keresztség szent vize tisztította volna meg őket” (Isten városáról, XIII. könyv, 7. fejezet). Ágoston a Mt 10,32 és 16,25 szakaszaira alapozza tanítását.

A vértanúságról bővebben értekezik Szent Cyprianus a Fortunatushoz, intés a vértanúságra művében, valamint A bizonyítékok három könyve Quirinushoz III. könyvének XVI. fejezetében.

Midőn a Te Deum éneklése során a vértanúk dicséretéhez társulunk, valójában azok tanúságára is gondolunk, akik nemcsak szavukkal hirdetik az Igét (martüria), hanem éppen most az életükkel tesznek tanúságot Krisztusról.

Magyar Kurír

Kapcsolódó fotógaléria