Az Eucharisztia ünneplése 99. (2. rész)

A Te Deum laudamus himnusz Tu rex gloriae, Christe sora valójában a következő versek (15–19.) összefoglaló kijelentésének is tekinthető. A 24. zsoltárt, amely a kijelentés bibliai alapját adja, nem könnyű feladat meghatározni a zsidóság liturgikus gyakorlata felől nézve, de fontos a keresztény liturgia és a Te Deum himnusz szempontjából. A bevezető alapján himnusz (24,1–2), a folytatása Tóra-liturgia (24,3-6; vö Zsolt 15), a befejezés pedig igazi liturgikus párbeszéddráma (24,7–10).

A legtöbb kutató szerint zsoltárunk a sátoros ünneppel kapcsolatos zarándoklat alkalmával szólalt meg. Ez a lombsátor ünnepe (héberül chag haszukót), eredetileg betakarítási ünnep. Az évi három zarándoklat közül ez a legfontosabb, általában a hetedik hónap, eredetileg etanim, később tisri hónap 15. napján kezdődő nyolcnapos ünnepléssel. A zsoltár magában foglalja az Úr mint a teremtő és a világot kormányzó Isten dicsőítését, valamint megjeleníti a népével vonuló Úr történelmi tapasztalatát: ő az Úr, aki kivezette népét Egyiptomból, bevezette az Ígéret földjére, és a Szövetség ládájában bevonult Jeruzsálembe (vö. 2Sám 6). Ő az Úr, akinek dicsősége egykor bevonult a templomba a keleti kapun át (vö. Ez 43,4). Isten a népével kötött szövetségében valójában örök dicsőségének ígéretére kötelezte el magát. Ennek az ígéretnek a beteljesedése Krisztusban valósult meg.

A zsoltár tartalmát Krisztusra vonatkoztatva: „Istennek titokzatos, elrejtett bölcsességét hirdetjük, amelyet Isten öröktől fogva előre elrendelt a mi dicsőségünkre. Ezt senki sem ismerte fel ennek a világnak a fejedelmei közül, mert ha felismerték volna, sohasem feszítették volna keresztre a dicsőség Urát.” (1Kor 2,7–8) Krisztus az, akinek „ruhája és ágyéka fölé ez van írva: Királyok Királya és uralkodók Ura!” (Jel 19,16; vö. Dán 2,47; MTörv 10,17). Ő kopogtat (vö. Jel 3,20), belép templomába (vö. 1Kor 3,16; Zsid 9,11), hogy ott találjon örök hajlékra (1Jn 4,12; vö. Jel 21,22).

Magyar Kurír