Az evangélium arra tanít, hogy tiszteljük egymást – Dúl Géza szátoki plébános a cigánypasztorációról

– Római katolikus papként mikor és hogyan került kapcsolatba a cigánysággal? 

– Szinte mindenütt, a keresztelések, temetések alkalmával. Szorosabb kapcsolatba Valkón kerültem velük, 1999-ben. Karitászakciót szerveztünk a plébánián, és karácsonykor élelmiszercsomagot készítettünk a rászoruló családoknak, jelentős számban voltak közöttük cigányok is. A karitászosok azonban két-három helyre nem vállalták az adományok kiszállítását. Mit tesz ilyenkor egy plébános? Megfogja a csomagokat, és kiviszi maga. Amikor megérkeztem ezekhez a családokhoz, megértettem, miért nem akart senki eljönni hozzájuk. Megrendítő volt látnom a nyomorúságot, amiben éltek. De még ennél is mélyebben megérintett valami más: ezek a családok megkapták a szocpolt, építkeztek, és úgy húzták fel az új házat, hogy a régi vályogházak tűzfalára ráépítették az új téglaépület hátsó falát. A gyerekek nagyon élvezték, hogy így a vályogház ablakán kimászva bejuthattak az új épület nappalijába.

Engem viszont nagyon megdöbbentett ez, meghívást éreztem ebben. Felismertem: ha ezek a családok anyagi támogatást kapnak, akkor sem biztos, hogy jól tudják felhasználni azt, segítségre van szükségük.

Mint említettem, keresztelések és egyebek révén más kapcsolataim is voltak cigány családokkal. Egyszer azzal kerestek meg, hogy menjünk mi is zarándokolni egy szent helyre. Éppen volt egy pályázatunk, amiből meg lehetett valósítani ezt. Persze, menjünk, nem vagyok én semmi jónak elrontója, mondtam. Jelöljünk ki egy időpontot, és addig tanuljunk meg néhány éneket, imádságot, a szent hely történetét. Kéthetente találkoztunk, készültünk az utunkra, majd elzarándokoltunk a szent helyre. Miközben hazafelé tartottunk, beszéltem nekik arról, hogy van egy boldoggá avatott cigány ember, Boldog Ceferino; ez nagyon érdekelte őket. A zarándoklat után is összejöttünk, megnéztük az utunkról készült videót, s végül létrejött egy felnőtt cigány katekéziscsoport. Közülük többen elkezdtek templomba járni, gyóntak, áldoztak. Egyik dolog hozta a másikat.

– 2004 és 2021 között a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia cigánypasztorációs referense volt. Hogyan vonná meg ennek a csaknem két évtizednek a mérlegét?

– Fontos eredmény, hogy útnak indítottuk a cigánypasztorációs konferenciákat, és ezzel sikerült kapcsolatot teremtenünk az egymástól elszigetelt különböző cigánypasztorációs kezdeményezések között. Ez továbbképzést is jelentett, a dolgok végiggondolását. Új ötletek, tapasztalatok fogalmazódtak meg, és megismertük a cigánypasztoráció nemzetközi vonatkozásait is. Emellett létrejöttek cigánytalálkozók is, a különböző kezdeményezések országos rendezvényeket is tartottak, később ezekből fejlődtek ki a mátraverebélyi zarándoklatok. Az utóbbi években a püspöki kar cigánypasztorációért felelős főpásztora, Székely János püspök továbbképzéseket és sok más lehetőséget szervezett, kiteljesítve a tevékenységünket.

– Mi lehet az oka annak, hogy bár az elmúlt harminc évben Magyarországon a különböző állami támogatások, programok révén rengeteg pénzt fordítottak a cigányság életkörülményeinek javítására, olyan nagyon sok minden mégsem változott ezen a téren?

– A kulturális különbségek miatt nem könnyű feladat ez. Néha úgy érzem magam, mintha kiskanállal kellene elhordani egy hegyet. Mégis szükséges munkálkodnunk a cigányság felemelkedése érdekében. Óriási eredmény, hogy a hazai cigányság két százalékának már van diplomája.

Hatalmas előrelépés a keresztény roma szakkollégiumok létrehozása is. Ez az európai cigánypasztoráció csúcsa, Európa-szerte csodált kezdeményezés, akkor is, ha csak kis számban léteznek ilyen intézmények.

Itt roma értelmiségieket képeznek, a cigányság saját vezetőit, akik megtanulják a történelmüket, megerősödik az önazonosságuk. Ezek mellett országos szinten száz fölött van a tanodák száma, ahol az általános és a középiskolás korú gyerekek kapnak segítséget a tanuláshoz, ahhoz, hogy szakmájuk legyen. Vannak már cigánypasztorációs munkatársak is. Ám a változás hosszú folyamat, ez nem úgy megy, hogy átcsoportosítunk forrásokat a cigányság felemelésére, és holnaptól megoldódik minden. Több száz éves a kulturális különbség a cigány és a nem cigány népesség között. Hatszáz éve itt vannak a cigányok Európában, és párhuzamos társadalomban éltek a cigánytelepeken, a saját közösségeikben, még akkor is, amikor harmonikus volt a viszonyuk a többségi társadalommal. A cigány mesterek – kovácsok, teknővájók – el tudták adni a termékeiket, szépen éltek együtt a környezetükkel, bár voltak feszültebb időszakok is cigányok és nem cigányok között. Egyik napról a másikra nem várhatunk érdemi és látványos előrelépést. Itt mélyen gyökerező kulturális különbségekről van szó, az Egyház tanítását, az evangéliumot egy másik kultúrának kell újrafogalmazni, és ez lassan megy.

– Mindennapi tapasztalat, hogy kölcsönös az előítéletesség, a bizalmatlanság cigányok és nem cigányok között. Hogyan lehet ezen változtatni?

– A cigánypasztorációnak nemcsak a cigánysággal kell foglalkoznia, hanem mindkét oldallal. Nem egyszerűen arról van szó, hogy meg kell változtatni a cigányokat. Beteg a cigányok és a nem cigányok közötti kapcsolat, nem emberhez méltó, a gyűlölködés, a bűnözés, az előítéletek megfertőzik ezt a viszonyt. Mi itt, a Ceferino Házban

tudatosan törekszünk arra, hogy az iskolában a gyerekek lássanak az Egyházban elkötelezett, hitüket gyakorló cigány embereket, akik felelősséget éreznek a saját népükért, és tesznek is érte.

Hál’ Istennek már vannak ilyenek. Sokan azonban nem tudnak erről. Ezért lényeges megismertetni az ifjúsággal ezeket a cigány embereket, akik becsületesek, tisztességesek, az Isten útján próbálnak járni. Hitem szerint az evangélium segít a leginkább abban, hogy az ember megtalálja önmagát. Az előítéletek lassan fognak leépülni, és ezért tennünk kell. Szeretnénk, ha a középiskolás diákok a kötelező önkéntes munka egy részét nálunk végeznék, a tanulószobáinkban, ahol segíteni tudnának. Felvettük a kapcsolatot egyetemistákkal, főiskolásokkal is. A mi tanulóink pedig rendkívüli osztályfőnöki órákra mennének el, ahol másfajta képet kapnának a cigányságról a már említett cigány emberektől. A Mária Rádióban hallható a Ceferino Ház című műsorunk. A Kossuth rádióban a Jelenlét hasonló ehhez; olyan cigány sorsokat mutatunk be, amelyeket érdemes megismerni. Biztos, hogy mindezek segítik az előítéletek eloszlatását.

– Mi lehet a szerepe ebben a folyamatban az Egyháznak, illetve a társadalomnak? 

– Az Egyház inkább prófétai jelként hat. Társadalmi méretekben például a munkahelyteremtés nem az Egyház feladata, hanem az államé. Az oktatásban más a helyzet, de persze nem csak egyházi iskolák vannak, és Magyarországon nyolcszázezer cigány ember él. Az Egyház az oktatás-nevelés területén adhat egy olyan mintát, ami remélhetőleg elterjed. A Ceferino Ház idén tizenöt éves. Kezdettől fogva arra törekszünk, hogy együttműködjenek cigányok és nem cigányok. Így volt ez a közelmúltban tartott lelkigyakorlatunkon is.

Ha az evangélium szerint akarunk együtt lenni, a feszültségek természetesen akkor is fennállnak. Ezek kiváltó okai leginkább a meglévő kulturális különbségek. Az evangélium nem szünteti meg ezeket, de megtanít arra, hogy tiszteljük egymást, ismerjük fel és kölcsönösen fogadjuk be magunkba a másikban is élő istenarcot.

Nagy segítséget jelentenek ebben a roma szakkollégiumok, főként a szegedi, mert ott különösen hangsúlyozzák a cigányok és nem cigányok együttműködését. Mit tettek annak idején az apostolok? Az Istentől érkező szeretetet megvalósították maguk között, és ez elterjedt az egész Római Birodalomban. Hiszem, hogy az evangélium a társadalomnak ezt a sebét is meg tudja gyógyítani, ezt a feszültséget is fel tudja oldani, mintát tud adni. A gyógyszer hatása lassú, de bizonyos, hogy hat. 

– Igaz az állítás, hogy a cigányság alapvetően vallásos? S ha igen, mennyiben tér el a hitük a hagyományostól? Az tény, hogy különösen tisztelik a Szűzanyát, viszont elég könnyen átkozódnak, ha sérelem éri őket. 

– Kívülről úgy tűnik, hogy babonásak, és valóban sok a babona a vallásosságukban, ahogyan minden népi vallásosságban. Ám ez csak a felszín, és a mélyben valódi istenhit rejtőzik. A cigány ember, ha bajban van, mindig tudja, kihez kell fordulnia. Ezt a szüleitől tanulta meg, akik átadják a gyermekeiknek a személyes Istennel átélt tapasztalataikat is. A cigány családban felnőtt és onnan kikerülő emberek nagyobb számban mélyen istenhívők, mint a többségi társadalom tagjai, mert ebben a hitben szocializálódnak. A babonákkal nem nagyon foglalkozom, nincs értelme. Ha valakiben ott van a mély istenhit, ha van egy képe az Atyáról, és ez kibontakozik, idővel elsöpri a babonákat.

– Amikor 2019 júniusában itt jártunk, plébános atya arról beszélt: a hétszázötven lelkes, nyolcvan százalékban romák lakta Szátok nagyon rossz hírű település, magas a bűnözési arány, de hisz abban, hogy a cigányok és a magyarok összefogásával sikerül létrehozniuk itt azt az alapot, amire építkezni lehet. Vannak már biztató jelek? 

– Azóta csökkent a lélekszám, hatszáznál kevesebben vagyunk. Nem állítanám, hogy e néhány év alatt minden megoldódott, de létezünk, és hatunk a környezetünkre. Itt a faluban a kilátástalanság, a reménytelenség volt a legpusztítóbb. Szinte mindenki el akart menni. Ez az utóbbi három évben sem változott gyökeresen, de igyekszünk tenni ezért. Anyák napját szervezünk, Ceferino-napokat, baba-mama klubokat, ahol az édesanyák összejönnek, beszélgetnek, megosztják egymással a gondjaikat, örömeiket, tapasztalataikat. Többen járnak templomba, mint korábban, főleg a gyerekek, de a szülők közül is néhányan.

A jelenlétünk pozitív hatásai már láthatók. Egyértelműen jobb a faluban a légkör, kicsivel békésebb lett a település.

 – Az elmúlt csaknem húsz évben cigánypasztorációs referensként nyilván rengeteg élményben volt része. Megosztana velünk néhányat? 

– Sok évvel ezelőtt egy tizenöt éves, nagyon szép arcú cigánylány csatlakozott a tánccsoportunkhoz. Jó tanuló volt, jól szavalt és kiválón táncolt, sokszor megtapsolták. Az év végén megkérdeztem a gyerekeket, mit változtatott rajtuk az, hogy idejártak, mennyiben lett más az életük. Ez a kislány azt válaszolta: „Középiskolába megyek, és nem fogom letagadni, hogy cigány vagyok.” Ez nagyon megdöbbentett engem. Elképzeltem, mennyi szorongást, meghasonlást, gyötrelmet okozhatott ennek a kamasz lánynak az, hogy úgy érezte: szégyellnie kell azt, ami. Ez borzasztó! Egy másik eset: Szátok ingerszegény környezet, gyakran találkozom unatkozó gyerekekkel. Az egyik nyolcéves kisfiúnak rajzlapot adtunk meg színes ceruzát. Az első rajzai olyanok voltak, mint egy óvodáskorú gyereké, egyvonalas, irkafirka, ákombákom rajzok. Két-három éve jár hozzánk, azóta rendkívül sokat fejlődött. Az iskolában nem bukott meg, a rajzai pedig egyre inkább megelevenedtek, legutóbb rajzversenyt nyert. Egy mufurc, magába forduló fiúból mosolygós gyermek lett. Ilyenkor érzi az ember, hogy érdemes dolgoznia.

– Egyszer azt olvastam, hogy a cigánypasztoráció tulajdonképpen evangelizálás, mert az örömhírt, a reményt hirdeti.  

– Ez egyértelműen így van. A cigány embereknél az alacsony önértékelés súlyos problémát jelent. Rengeteg negatív kép vetítődik rájuk, nehéz legyőzniük ezeket, és ez reménytelenséghez, elkeseredéshez vezet. Sok mindenhez úgy állnak hozzá, nekem ez úgysem fog sikerülni… A közelmúltban tartott lelkigyakorlatunkra az egyik férfi borzasztóan rossz állapotban érkezett, megrendült az egészsége, és elvesztette a munkahelyét is. Ám a lelkigyakorlat végére megnyílt, közlékenyebb lett, tudott már mosolyogni is, és elindult, hogy olyan munkát keressen, amit nem teljesen egészségesen is el tud végezni.

Az Isten szeretetével való találkozás visszaadja az embernek az önbecsülését, erőt, reményt ad. A mi hitünkhöz szorosan hozzátartozik az a meggyőződés, hogy mindig mindent újra lehet kezdeni; ez a kereszténység sajátossága. Nincs örök zsákutca, onnan is van kijárat felfelé.

Szerző: Bodnár Dániel 

Fotó: Lambert Attila

Magyar Kurír