Az évszázad nagy ajándéka – Ötven éve hunyt el Romano Guardini

Kereken száz évvel ezelőtt, 1918-ban jelent meg egy ismeretlen fiatal katolikus szerző A liturgia szelleme című könyve. A karcsú kötet rövid idő leforgása alatt hallatlan népszerűségre tett szert, s mindössze öt év alatt tizenkét kiadást ért meg. A meglepő érdeklődés okai mai szemmel már viszonylag könnyen érthetők. A fiatal Romano Guardini, a könyv szerzője (1885–1968), világos mondatokkal és közérthető gondolatmenetekkel elsősorban arra törekedett, hogy olyan belső magatartást alakítson ki olvasóiban, amelynek segítségével új élet töltheti meg a liturgiát. A könyvnek voltak olyan elgondolásai, amelyek merésznek tűntek a korban, például az a meggyőződés, hogy a liturgia játékhoz hasonlítható, mivel nincs magához képest külső célja, hanem maga az értelmesség ragyog fel benne: nem pedagógiai célok mozgatják, nem is művészi élményt akar nyújtani, hanem Isten dicsőségének szemlélését szolgálja. Guardini nem az érzelmekre akart hatni, hanem azt a belső szabadságot akarta megmutatni, amely az objektív igazság elfogadása esetén kivezet „a belső elmosódottságból és az érzület szolgaságából”.

A fiatal szerző ekkor már fontos döntéseket hozott meg az életében. Közgazdaságtant kezdett tanulni, de belső meggyőződései a teológia és a papság felé indították. A beuroni bencés apátság gyakori vendégeként már belülről megismerte az imádság és a liturgia monasztikus légkörét, de nagyra értékelte a népi vallásosságot és a középkorból örökölt vallásgyakorlási formákat. Pontosan ezért összetűzésbe is került a kizárólag csak az ókort mintának tekintő bencésekkel, köztük mentorával, a legendás Ildefons Herwegen apáttal is. A nép istenszeretetének és hívő érzékének tisztelete pedig alighanem abban is szerepet játszott, hogy egészen szoros kapcsolatba került a német katolikus ifjúsági mozgalommal, amelynek egyik vezéralakjává is vált a későbbiekben. Életrajzírói és tisztelői jóvoltából nagyon sokat tudunk arról, hogy 1920-tól hogyan kirándult a fiatalokkal, milyen előadás-sorozatokat és közösségi programokat szervezett nekik, s hogyan igyekezett érzékenységet tanúsítani újfajta vallási igényeikre.

1927-től azután vezetője is lett a Rothenfels várában működő ifjúsági központnak, ahol az építész Rudolf Schwarzcal vállvetve esztétikai és közösségi elvei alapján jelentős átépítéseket végeztek, s még annak a rendjét is kidolgozták, hogy az egyes alkalmakon (imádság, előadás, beszélgetés) milyen elrendezésben helyezzék el a nagyterem székeit. 1935-től bátran dacolt a politikai nyomással, a várat megfigyelés alatt tartó állami hatóságok intézkedéseivel szemben, míg 1939-ben kénytelen nem volt feladni az ifjúsági központot.

Ezt megelőzően már 1923-tól professzorként tanított a protestáns tudományosság fellegvárának számító berlini egyetemen. Naplójegyzeteiből és visszaemlékezéseiből tudjuk, mennyi megpróbáltatást és mennyi termékeny lehetőséget kínált neki Berlin. A hatalmas egyetem tanrendjében például a nagy professzorok előadásai után következtek a kisebb jelentőségű kurzusok, majd a sporttevékenységek – és csak ezután kerültek szóba a katolikus előadó, Romano Guardini órái. Ennek ellenére rendkívül intenzív (sokszor csak az órák előtt néhány perccel befejezett) felkészülés után magával ragadó szenvedéllyel, gyakran lábujjhegyre emelkedve tartott óráinak odaadó hallgatósága támadt. Az előadásokon egyrészt az Újszövetség világába igyekezett bevezetni a fiatalságot, másrészt a keresztény szellemtörténet nagy fordulópontjaihoz kötődő személyeket próbálta megismertetni, azokat az alkotókat, akiknél a kereszténység európai sorsa rendre új irányban folytatódott tovább, Szent Ágostontól kezdve Dantén és Pascalon át Dosztojevszkijig és Rilkéig.

A második világháború alatt elnémult és visszavonult, s nagyrészt a csendes munkának szentelte magát. Később, 1948-tól egy személyesen számára létrehozott tanszéken tanított Münchenben (a híres tanszéken azután Karl Rahner lett az utódja). Rendkívül termékeny időszak következett az életében, olyannyira, hogy 1955-ben, hetvenévesen már így sóhajtott fel: minek ez a rengeteg könyv, mi értelme van ennyit írni? A huszadik század legnagyobb katolikus gondolkodóit azonban nem rezignáció töltötte el az egyre gyarapodó életmű láttán, hanem egyik meghatározó mesterüket látták Guardiniben. Hans Urs von Balthasar a gyökerekig visszahatoló megújulás alakjának nevezte, Joseph Ratzinger szerint az évszázad (a huszadik század) nagy ajándéka.

Tartalmi szempontból, úgy tűnik, négy területen fog továbbra is hatást gyakorolni Romano Guardini gondolkodása. Egyrészt az a meggyőződése épült be a zsinat utáni teológiába, hogy a valóság és az emberi élet egymást nem kizáró, de egymással feszültségben lévő pólusokból áll, s pontosan ez a feszültséggel teljes polaritás alkotja a valóságot. Másrészt fontos lesz mindaz, amit Jézus Krisztusról mondott el, arról, hogy Jézusban a teljesség határok között jelent meg, s a teljes hatalom az önként vállalt erőtlenségben vált láthatóvá. Guardini mindig is szeretett volna nagy, összefüggő könyvet írni Jézusról, akinek előfutárait Keresztelő Jánosban, Szókratészben és Buddhában jelölte meg, de ezt a szándékát nem tudta valóra váltani: célkitűzéseit később Hans Urs von Balthasar valósította meg. Harmadsorban fontosak lesznek az újkorról, a keresztényietlen korról tett megállapításai. Guardini szerint a kereszténységtől elszakadó európai kultúrában új, fiatalságot és lendületet nélkülöző pogányság nyer teret, amellyel majd új, egészen eltökélt kereszténység áll majd szemben, s képviselői a vég közelségét élik majd át, nem azért, mert közel lenne a világvége, hanem azért, mert átélik a kereszténység mellett hozott döntés igazi súlyát. És végül Guardini megmarad a keresztény létezés, a keresztény életforma nagy gondolkodójának, akinek meggyőződése, hogy csak az ismeri igazán az embert, aki ismeri Istent. Kétkötetes, hatalmas Etikájában az életkoroktól fogva a munka világán át az művészetig terjedően az élet számtalan területén felmutatja a sajátosan keresztény tartalmakat, azzal az Istennel szembesítve, akinek hallgatásába csak az imádság tud behatolni, s bár Jézusban a néma titok közel lép hozzánk, megmarad örök keresést kívánó távoli valóságnak.

Magyar Kurír