Az istenkép keresése a lelkigondozásban — Beszélgetés Bajnóczi Szilvia Sára CB nővérrel

– Az előadásában kereste, milyen istenkép él a ma emberének képzeletében…

– Minden embernek van istenképe. Ahány ember él a földön, annyiféleképpen gondol az ő alkotójára és teremtőjére. Még annak is van istenképe, aki nem éli a hitét, nem tudatosítja, nem ápolja azt. Mindenkiben él egy képzet Istenről, és ezzel sokszor szembesülünk akkor, amikor krízisben vagyunk. A betegség is egy ilyen helyzet, amikor megrendülhet bennünk a bizalom, a hit. Ezekben a helyzetekben a saját korlátainkba ütközünk, és azokkal a képekkel küzdünk, amelyek bennünk élnek Istenről…

Szeretem elmondani, hogy minden krízis, betegség vagy más nehéz élethelyzet lehetőséget ad arra is – ha tudunk segítséget elfogadni, kérni, például a kórházi lelkigondozás keretében –, hogy erősebben jöjjünk ki belőle.

Ezért fontos, hogy a gyógyításban ma legyen helye azoknak a „szolgálóknak”, akik időt szánnak egy betegre, időt szánnak munkatársra, orvosra. Mert azzal, hogy ők elviszik másokhoz a hitüket, az istenkapcsolatukat, óhatatlanul megteremtődik a spirituális tér. Ez egy olyan tér, ahol nincsenek tabutémák – ahol a beteg ezekkel a nagyon nehéz kérdésekkel szembe tud nézni, ahol a félelmeit kimondhatja, szorongásai megszólalhatnak.

Sokszor tapasztaltam lelkigondozóként, hogy mérhetetlen bizalommal ajándékoztak meg ismeretlen emberek. Egy-egy ilyen helyzet tehát lehetőség, hogy erősödjön az ember a nehézség idején is, hogy kimondhassa azokat a félelmeit, amelyek egy rá váró műtéttel kapcsolatban benne megjelennek. Beszélhessen azokról a konfliktushelyzetekről, amelyeket a családban él meg; dilemmáiról, melyek sokszor arról szólnak, hogy megrendült a saját gyógyulásába vetett hite. Mindez pedig lehetőség arra, hogy tisztuljon benne az az istenarc, amit mi a kinyilatkoztatás Istenének tulajdonítunk, akit Jézus Krisztusban találhatunk meg akkor is, ha a beteg nem nevesíti.

– Hogyan fordul azokhoz a testvérekhez, akik nem tekintik Istent erőforrásnak?

– Számtalan beszélgetésről van élményem, amikor igazából nem mondtuk ki Isten nevét, mégis világos volt, hogy a teremtő Istenről beszélünk.

Nagyon nagy ajándék, hogy az egészségügyben ma van lehetőség arra, hogy a beteg ember beszélhessen minderről.

A betegség egy normatív krízishelyzet, amiben azt éljük meg, hogy nem tudjuk működtetni a korábbi megküzdési stratégiáinkat. Nem kell minden esetben terápiás beavatkozást igénybe venni. Ellenben vannak olyan helyzetek, amikor a psziché olyan szinten megtörik, megrendül, hogy szükség lehet klinikai szakpszichológusra, pszichiáterre.

– Hogyan bátorítja a műtétre várakozó betegeket?

– Szívemből kívánom: minden kórházban lévő beteg kapjon lehetőséget arra, hogy egy kórházi lelkigondozóval vagy önkéntessel beszélhessen a műtéti beavatkozás előtt. Tudjon erőforrássá válni az, hogy kimondja a félelmeit, szorongásait. Ezt az erőt később a gyógyulására tudja fordítani. Ily módon saját magának lesz támogatója.

Én azzal bátorítom, hogy itt leszek, amikor kihozzák a műtétről. Várom őt.

Forrás: Debrecen-Nyíregyházi Egyházmegye

Fotó (archív): Merényi Zita

Magyar Kurír