Bárcsak én is köztük lehetnék – Villanófényben Hatházi Róbert

Gyerekként élete nagy részét a falujában, Akasztón töltötte. Az első imákat mélyen vallásos dédnagymamájától tanulta, aki nyaranta vigyázott rá, amíg édesanyja és nagymamája dolgozott. Neki köszönheti azt is, hogy már kisgyerekként szeretett templomba menni. Kisiskoláskorában hittanra és szentségi felkészítésre járt, később ministrált, középiskolásként a gitáros kórus tartotta a plébánián. „Nagy hatással volt rám gyerekkorom plébánosa és a szociális testvér, aki a kórust elindította. Az atya szigorú volt, de még a szeme is mosolygott. Mindig szerető mosolya és a nővér nagy kedvessége miatt kötődtek a gyerekek a plébániához.”

Hódmezővásárhelyre járt vendéglátóipari szakközépiskolába, így a gitáros kórus alakulása idején a tanulmányai elszólították Akasztóról, de minden pénteken hazajárt, és a hétvégét a közösséggel töltötte. „A péntek esték beszélgetéssel teltek, szombat délutánonként a vasárnapi misére próbáltunk, vasárnap pedig következett a szentmise. Akkoriban, a 90-es évek elején a fiataloknak nemigen voltak programjaik, mi nagyon szerettünk a plébániára járni.”

Gyerekkorában gondolt arra, hogy egyszer talán pap lesz belőle, de a középiskola évei alatt határozottan másként alakult a jövőképe. „A nagybátyámnak jól működő cukrászdája, kávéháza volt, ott biztos munka kínálkozott számomra, ebben láttam a jövőmet.” Az elképzelései akkor kezdtek megváltozni, amikor a plébánia őt küldte el a római ministránstalálkozóra. Már az előtalálkozó meghatározó élményt jelentett számára. Az atyák meghívták zsolozsmázni, ami azután napi gyakorlattá vált számára. Őket látva elfogta az érzés: „Bárcsak én is köztük lehetnék.”

Az érettségihez közeledve elérkezett a döntés pillanata. A középiskolában többen is gúnyolták a vallásossága miatt, az egyik tanára pedig kifejezetten ellenségesen viselkedett vele. Ám a karizmatikus megújulásban megtapasztalt lelkesedés mélyen hatott rá, és végül jelentkezett papnövendéknek. Akkoriban ismerte meg a Nyolc Boldogság közösséget. „Nagyon munkált bennem a közösséghez tartozás vágya. Hivatástisztázó szándékkal vettem részt a homokkomáromi lelkigyakorlatukon, mert nem tudtam eldönteni, hogy elkezdjem-e a szemináriumot. Végül arra jutottam, hogy belevágok, és ha egy év múlva is ilyen erős bennem a közösségi utáni vágy, akkor váltok.” Így került Vácra. Belemerült a tanulásba, minden érdekelte. De a kérdés, hogy közösség vagy egyházmegye, továbbra is foglalkoztatta.

Végül a Nyolc Boldogság közösség mellett döntött, és megkezdte szerzetesnövendéki életét Homokkomáromban. „Szinte még gyerekként kerültem be a közösségbe. Lelkileg és szellemileg ott váltam igazán felnőtté, egy olyan közegben, ami segített fejlődnöm az emberekhez való hozzáállásomban, az istenkapcsolatomban. Az imaéletem kialakításában is meghatározó szerepet játszott a közösség, de küzdelmes is volt ez a négy év, különösen az első időszak” – emlékszik vissza, és így összegzi a tapasztalatait: „Megragadott a szépségre törekvés, ami annyira jellemző a Nyolc Boldogság közösségre. Nevelt az imádság, a rendszeres lelkivezetés, sőt az időnként megélt konfliktusok is. Megtanultam, hogy a közösségért kell változtatnom magamon.” Ezt egy példával is alátámasztja: „Minden liturgiában a zsolozsma után spontán ima következett. Ez nekem nem mindig ment könnyen, ha valami bajom volt, akkor nem imádkoztam. Az elöljáró azonban figyelmeztetett, hogy a közösség életének része a dicsőítés, és nekem is kötelességem imádkozni. Megtanultam, hogy az ima nem kedv, nem hangulat és nem elragadtatás kérdése, hanem adott esetben engedelmesség és akarat kell hozzá. Ez a felismerés kihatott az életem többi területére is. Hogy jókedvű vagy morcos vagyok, nem függhet attól, hogy milyen lábammal keltem.

A döntésemen múlik, hogy miként állok hozzá a naphoz. Hogy mosolygunk-e, akarat kérdése is lehet, nem csak a hangulaté.

Plébánosként nem engedhetem meg magamnak, hogy rosszkedvemben ingerülten szóljak a munkatársaimhoz, vagy hogy végigszáguldjak a házon, és mindenkinek rossz napja legyen, csak azért, mert nekem az van. Érzékelnünk kell a rossz hangulatunkat, és tudatosan nemet mondanunk rá. Még ha ez nem is sikerül mindig tökéletesen” – teszi hozzá őszintén.

Hatházi Róbert négy év után eljött Homokkomáromból. „Nagyon fontos volt számomra a közösség, de az idők során felismertem, hogy nincs szerzetesi hivatásom.” Az útja nem vezetett vissza azonnal a szemináriumba. Először a vendéglátásban dolgozott, majd jelentkezett hitoktatói szakra a Sapientia Szerzetesi Hittudományi Főiskolára. Itt tisztult le benne a hivatásával kapcsolatos dilemma, és újra jelentkezett a főpásztoránál. Bábel Balázs érsek a Központi Szemináriumba küldte, ott fejezte be a teológiai tanulmányait.

2007-ben szentelték pappá, és Kecskemét vált meghatározóvá a papi szolgálatában. Káplánként kezdte, 2014 óta pedig plébánosként végzi a lelkipásztori munkáját a Szentcsalád-plébánián. Éveken át az egyházmegye ifjúsági referense volt, jelenleg a plébánosi teendők ellátása mellett egyetemi kollégiumi igazgatóként is dolgozik a városban.

Életében ma is meghatározó a közösségben gondolkodás. Tartja a kapcsolatot a Nyolc Boldogság közösséggel, és pap barátaival is közösséget alkotnak: együtt imádkoznak, megosztják egymással a napi gondokat. Plébániáját a munkatársaival együtt vezeti.

„Támogatást jelentenek ezek a kapcsolatok, fontos számomra a tudat, hogy nem vagyok egyedül abban, amit csinálok. Erő van abban, hogy együtt vagyunk Isten jelenlétében.”

Fotó (archív): Lambert Attila

Trauttwein Éva/Magyar Kurír

Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2021. február 21-i számában jelent meg.