Beer Miklós püspök: Önmagunkból adjunk ajándékot karácsonykor!

– Juhász Gyula így kezdi Karácsony felé című versét: „Szép Tündérország támad föl szívemben, ilyenkor decemberben. A szeretetnek csillagára nézek, megszáll egy titkos, gyönyörű igézet, ilyenkor decemberben…”

– Karácsonynak évszázadok óta csodálatos varázsa, hogy szeretnénk jobb emberek lenni. Szeretnénk, ha a dolgok rendeződnének, rendben lennének. Reménykedés, várakozás minden ember lelkében. Európai kultúrkörünkben ezt Jézus születéséhez kapcsoljuk. Költőink, Juhász Gyula, Ady Endre, József Attila, de ma élő alkotóink közül is szinte mindenkit megihlet ez a várakozó, reménykedő varázslat. Ferenc pápa legutóbb a fiataloknak mondta, „Merjünk álmodni valami szépet!” Vagy például Ady, számomra egyik kedves versében így írt karácsonyról: „Ha ez a szép rege igaz hitté válna, óh, de nagy boldogság szállna a világra… Nem volna más vallás, nem volna csak ennyi: imádni az Istent és egymást szeretni ...” Bennem is újraéled ez a várakozás, vágyakozás, a megváltás, megtisztulás, a boldogság felé. Egyúttal szeretnék minden ember szívére hatni, higgyen ebben a tündérálomban, a „Szép Tündérország” igézetében.

– Ilyenkor decemberben maga az advent is emlékek sorát nyitja meg.

– Keresztény hagyományainkban az advent fogalom a készület, a várakozás. Nagyon fontos, hogy az emlékek felidézésével bibliai alapon mindig hozzákapcsoljuk Izrael népének Messiás-várását. A mózesi törvénytől kezdve a prófétákon keresztül Izrael népének ez volt az életeleme. És mind a mai napig ők megváltói várakozásban élnek. A mi keresztény gondolkodásunkban ezt, a már megtörtént, de a számunkra mégiscsak jövőbeli találkozásra alkalmazzuk. Valljuk, hogy Jézus Krisztus személyében a minket szerető Isten kinyilatkoztatta magát, bemutatkozott, szólt hozzánk. Ugyanakkor minden embernek szüksége van arra, hogy az ő személyes életében is ez megtörténjen, rátaláljon a hitben az Isten gondviselő szeretetére. A születés ünnepét ezért felhasználjuk alkalomként, hogy ezt a jelen körülményeink között újraéljük. A személyes emlékeinkből is táplálkozik ez. Sorra vesszük mi az, amit kaptunk. Gyerekkor, iskoláink, családunk, aztán a felnőttként megélt karácsonyok emléke mind, mind meghatározza a mi idei készületünket is.

– Ha olyasmit ígérnek nekünk, amiről még fogalmunk nincs, arra másként várakozunk, mint amihez már átélt emlékeink kötődnek. Ilyenkor arra gondolunk – ahogy Ön is mondta –, ha eddig is jó volt, most hátha még jobb lesz, vagy ha most rossz, ezentúl kevésbé lesz az, sőt talán jóra fordul.

– Igen. Ezért szoktam mondani, hogy soha nem nulláról indulunk. Mindig vannak már tapasztalataink. Amikor ez a jövőre kivetített várakozás – ez a halálon túli jövőre vonatkozik – és ez a jézusi ígéret, hogy atyai házat készítek Neked, készít nekünk Isten („És megmondotta néked az Úr, hogy házat csinál néked …” 2Sám7,11), egy halál utáni létrend, egy örök Karácsony várakozása. Egy tanárom mondta, hogy „aligha akar vágyakozni valaki a halál utáni boldogságra, a mennyországba, ha erről nincs semmiféle tapasztalata, de elvégre az egész életünk egy elő-tapasztalat.” A napokban Hamvas Béla élete kapcsán egy konferencián voltam, ahol a természet csodáiról is szót ejtettünk. A növényvilág, az állatvilág gazdagságáról, Assisi Szent Ferenc virágoskertjéről. Ennyi szín, ennyi forma, változat, ami körül vesz bennünket?! Plusz az emberi kapcsolataink. Ezek a még nagyobb hangsúlyok. „Egy újszülött érkezése a családba, az egy olyan élmény, ami biztos, hogy egy, a mennyországból való elővételezett érzés. Benne van az öröm, hogy megszületett a várva várt gyermek.” – folytatta tanárom, kapcsolódva már Jézus születéséhez is. Ennek biztos, hogy valamilyen mértékben tükröződnie kell az örök isteni létben. Az emberi jósággal való találkozás! Ezért ízlelgetjük ilyenkor, így karácsony előtt, hogy odafigyelünk társainkra, türelmesek vagyunk, időt szánunk egymásra. Az ember épp a karácsonyi ajándékban tapasztalhatja meg, hogy valaki kitalálta, észrevette, hogy mit szeretnék, és eltalálja kérésemet. Ezek tehát elő-élmények, de már a jövőre vetítenek. A múltbeli élmények meghatározzák jelenünket, és valamilyen módon sejtetik is azt a jövőt, azt a „Tündérországot”, amire vágyakozunk.

– Gabriel García Márquez kolumbiai író szigorúan összegzi: „Ha van valami a világon, amit utálok, hát azok a kötelező ünnepek, amiken az emberek sírva vigadnak, utálom a tűzijátékot, a bárgyú karácsonyi énekeket, a krepp-papír girlandokat, amiknek semmi közük ahhoz, hogy egy kisded kétezer-ötszáz évvel ez előtt egy nyomorúságos istállóban megszületett.”

– A megtisztulás, a jóság, minden szép vágyunk megvalósulása, reménysége. Ez az, amit veszélyeztet a konzum-környezet. Ez minden karácsonynak a nagy próbája. Tudunk-e a várakozásunkban, múltunkból válogatni az ajándékok között? Fontosabbnak tartjuk-e a találkozást, a nyugodt, szép beszélgetéseket, a családi együttlétnek a békés örömét?

A ’40-es évek végén, a háború utáni első emlékeim, hogy nem volt semmiféle ajándék, gyerekjáték. Egy fenyőág, amire emlékszem, az volt csak az asztalon. De anyám, nagymama szeretete feledtette a tárgyi ajándéknak a szükségességét. Nagy veszélye a belső örömnek – amit Márquez bölcsen mond –, hogy kicsúszik a kezünkből az igazi öröm, a kötelező jellegű szertartásokkal, vagy a ránk erőltetett nagy csillogásokkal, a rádiókban sugárzott kötelező dallamokkal. Fekete István-novellák jutnak eszembe, például egy erdészházban, csöndben, békében tölteni el a karácsonyt. Elmenekülni a világ zajától, és együtt lenni. A lehetősége adva van és pénzbe is alig kerül.

Victor Hugo Nyomorultakjában van az a karácsonyi esemény, amikor a kis árva lánynak, a kis Cosette-nek Jean Valjean visz egy babát, de ott van a kiszolgáltatottság, hogy egyedül megy a forráshoz a kislány – ez idéződött fel most bennem. Úgy szeretnék mindenkinek a lelkére beszélni, hogy tudjon függetleníteni, ettől a nagy harsogástól. Őrizze meg emberi kapcsolatainak a meghittségét, csöndjét, ahol a békét az ember megtalálja, és nem a kapkodás, nem az idegeskedés, hanem a boldog együttlét élménye érje el.

– Akik egyedül élnek, betegek, hajléktalanok, kitaszítottak, be nem fogadottak, valamely családtagjukat, barátjukat, épp az idei karácsony előtti hetekben, vagy a most eltelő évben veszítették el, ők hogy örüljenek?

– Igen, vegyük észre! Körülöttünk vannak egyedülállók, betegek, nyomorúságos körülmények között élők. Az alföldi tanyavilágban még ma is élnek magányos emberek, sok-sok kilométerre, vagy több száz méterre a lakott területtől. Társadalmunk kikerülhetetlen bajai! Csak akkor lehet, lesz igazán öröm és béke a lelkünkben, ha tudjuk azt, hogy mások magányát is feloldottuk. Ha meglátogattuk a rég elfeledett rokont, barátot, iskolatársat, megosztottuk az időnket velük, és nem külföldre mennénk „üdülni” karácsonykor. Év végén is vannak adománygyűjtések, hiszek abban, hogy ezek mind nagyon szépek, de egyénileg is meg kellene találni ezeket az utakat. Üzenem, a kedves olvasóknak, gondolkozzanak el rajta, hogy ki az, aki személy szerint egészen biztosan rájuk vár. Indulás autóba, vonatra ülni, és legalább egy fél napot rájuk szánni. Higgyük el, visszajön ennek a találkozásnak az élménye, igazi belső békébe, szívörömbe. Az Úristen így bíz minket egymásra!

– Lehet-e, szabad-e irigykedni mások otthonának békességére, nyugalmára, emberhez méltó anyagi helyzetére? Tolsztoj Naplójának egyik jegyzetében a következő szerepel „Ne az emberek szeretetét keresd. Ne engedd, hogy szeretetük hiánya megtévesszen. Az embert gyakran a rosszért szeretik és a jóért gyűlölik. Ne az embereknek, hanem Istennek igyekezz tetszeni.”

– Gyönyörű gondolat! Irigylésre méltóak azok a kedves, bölcs öregek, akik nem igénylik ezt a kötelező gondoskodást! Szívükben, lelkükben béke van, imádságukban az Úristen közelségét élik át. Ez viszont nem ment fel bennünket az alól, hogy keressük a velük való találkozást. Amit Ferenc pápa oly sokszor mond: „Menj a perifériára! Vedd észre azokat, akik ugyanúgy embernek születtek, mint te, és akiknek ugyanúgy joguk van az emberi méltóságra, az otthon melegére, a karácsonyi ünnepi ételek ízére.” A karácsony az önzetlen, figyelmes szeretet nélkül elveszíti az értelmét.

Jézus Krisztus születésében, mi, keresztény, hívő emberek, a mindent teremtő Isten megnyilatkozását látjuk. Mint a legnagyobb ajándékként próbáljuk ebből a saját életünket értékelni, saját belső békénket megtalálni. Ez minden embernek a vágya, és minden embernek joga van ehhez a belső ünnephez. Ha valaki egy más ünnepi alkalmat talál, annak is örülni kell! A karácsony lehetőség! A keresztény világnak ez a „kínálata”, ami nem szabad, hogy ránehezedjen valakire. Ne legyen kötelező jellegű, hogy most ünnepelni kell. Megismétlem, egy lehetőség! De egy irányba mutat minden ünnep! Ez lehet a családban a születés, a házasságkötés ünnepe, névnap, diplomaosztó, vagy más. Minden ünnep azt ajánlja fel számunkra, hogy mi megtaláljuk önmagunkat, a belső egyensúlyunkat, megtaláljuk a „Tündérországot”!

– Különbség közöttük az, hogy a felsorolt ünnepi alkalmak jelentős része csak egy-két személyhez, kisközösséghez vagy csoporthoz kötődik, a karácsony viszont – vélem én – mindenkihez. Jó dolog jót tenni! De hogy találjam én ki, hogy kivel mikor teszek jót ?

– A hajléktalanok sorsa egyik jó példa ahhoz, mit tegyünk. Szóba állni velük! Megajándékozni őket azzal az élménnyel, hogy ők is emberszámba vétetnek. Jó lenne az ő oldaláról értelmezni az életet, a helyzetét. Biztos, hogy van empátia, embertársainkkal való együttérzés az emberekben, de ezt tanulni is kellene! Minden emberi kapcsolatra igaz, hogy ne ragaszkodjam ahhoz, hogy amit én kitaláltam, az biztos neki jó lesz. Tényleg beleélni magunkat az ő helyzetébe. Őt meghallgatva, rájönni arra, hogy igazán mire van szüksége, és azt adni neki, és főleg az időnkből adni közös élményeket!

– ...az évben egyszer végre nyugodtan, békésen beszélgetni egymással?

– Pontosan! Ezért erőltetem azt a gondolatot, hogy a „segédeszközöket” amennyire lehet, kiiktatni. Magunktól nem jut eszünkbe, hogy mivel töltsünk el egy pár órát? Őszintén meghallgatni egymást, jókat beszélgetni. Annyi nehézsége van mai életünknek. A fiataloknak szoktam mondani, hogy ezek kikerülhetetlenek az ő életükben.

Az elkövetkezendő évtizedekben a migráció, az ökológiai válság, a szegények és a gazdagok egyre mélyülő szakadéka, az elmagányosodás kérdése mindig ott lesz. Akár akarjuk, akár nem, ezekről beszélgetnünk kell! A világ nagy kérdéseit – egyedül vagy kevesen – nem fogjuk tudni megválaszolni, de a közvetlen környezetünk problémáira megoldásokat kell találnunk, és tudnánk is, ha összefognánk.

Megtudjuk, hogy most valaki (férfi vagy nő) özveggyé vált, és egyedül van. Meg kell hallgatni őt. Aki súlyos baleset után most lábadozik, igényli azt, hogy egyáltalán tudatosuljon bennem, hogy őt meglátogassam, vagy legalább fölhívjam. A legbonyolultabb esetek cigány testvéreink élethelyzetei. Elmenni, közelről megnézni, hogy ők hogy élnek, és ne csak higgyük, hogy ők „ilyenek és/vagy olyanok”. A valós gondokról beszélgetni kell. Mennyi mindent tehetnénk a gyerekek tanulásának segítésével, tehetséges cigánygyerekek mentorálásával.

Hogy lehet a halmozottan hátrányos helyzetű emberek élethelyzetén, lakáskörülményeken javítani? Valaki kicsit kesernyésen mondta, hogy képesek lennénk arra, hogy minden hajléktalannak egy önálló kis lakást tudnánk adni. Egy család egy embert támogatna. Nem kellene, hogy emberi méltóságából ilyen sebzetten legyen kitaszítva.

Csak itthon, Magyarországon, az a sok emberi fájdalom, vagy nehéz élethelyzet! Ferenc pápa nagyon sokszor mondja, – a napokban volt Szegények Világnapja alkalmából most különösen megfontolandó – hogy „attól leszünk mi igazán gazdagok, amit oda tudunk adni önzetlenül másoknak. Amit a saját kényelmünkből, a komfortzónánkból kilépve oda tudunk adni a rászorulóknak.” Mit tesznek ma e tekintetben a gazdagok általában? Költői kérdés!

– Ferenc pápának és Önnek, hasonló a gondolkodásmódjuk, azzal együtt, hogy más az egyházban elfoglalt tisztségük. A Szentatya négy évvel ezelőtt szigorította a püspökök 75 éves korukban történő nyugdíjba vonulásának lehetőségét kötelezőségre. „Püspöknek lenni nem kitüntetés, hanem szolgálat” – hangoztatta 2014-ben, a Szent Péter téren tartott általános kihallgatáson. Püspök úr az idén nyáron töltötte be 75. életévét. E mostani karácsonykor, van-e egy csöppnyi kis „neheztelés” is Önben Ferenc pápával szemben?

– A nyugdíjba vonulást, fogjuk fel úgy, mint a karácsonyi nyugalomba, békébe való átmenetet, felkészülést. A püspöki székházban most egy nagy házban élek. Bár itt is megvan az én külön privát szférám, mégiscsak egy szép nagy lakásba jövök haza. Ebből most kilépek. Elő van készítve a nyugdíjasotthonban az a kis szobám, ahová majd megyek. Nem tudok mindent magammal vinni. Felötlik bennem, hogy minden karácsonykor ajándékozzak az „enyémből” Álljunk meg egy pillanatra! Enyémből? Ferenc pápa is így hangoztatja mindig, hogy „amit mindnyájan az Úristentől kölcsönbe kapunk, semmi sem igazán az enyém”. Valaki szellemesen mondta egyszer, amihez egy éven belül nem nyúl hozzá az ember, arra aligha van szüksége. Ilyenkor karácsonykor mindenki, akár még messze van a nyugdíjas kortól, akár közelebb, tanuljunk egy kicsit nyugdíjba, nyugalomba vonulni, elszakadni a birtoklás kényszerében a tárgyaktól, a jóléti környezetünk csábításaitól. Azon is elgondolkodom sokszor, miért kell új dolgot venni ajándékba? Emlékszem, egyszer egy öreg papomtól kaptam egy rézkarcot. Azt mondta, ő ezt nagyon szerette. A hátoldalán ott volt az egyik zsoltár, ami így kezdődik: „Istenem, Te látsz engem, ha leülök, vagy ha fölkelek, jártomban keltemben ott vagy velem” – és ezt odaadta nekem. Nekem olyan kedves volt, hogy ez a személyes ajándéka. Most ezen gondolkodom, hogy fogok tudni örömet szerezni olyasmikkel, amitől én „kénytelen” vagyok elválni a nyugdíjas elvonulásomban. Talán ez, megint egy kicsit, az egész karácsonyi magatartásunkra lehetne egy modell.

Ez az, amit mi keresztény hittel, gondolkodással, Jézus Krisztus születésében fölfogunk, hogy a mindent teremtő Isten önmagát adja nekünk ajándékul. „Hogyne ajándékozna nekünk vele együtt mindent.” – írja Pál apostol a rómaiakhoz írt levelében (Róm8,32). Ez az, amit próbálunk megsejteni a saját életlehetőségeinkben, mi is ugyanerre képesek vagyunk, nyilván átvitt értelemben, hogy mi is önmagunkból adjunk: az általunk birtokolt javakból, a szívünkből, a figyelmünkből, a gondolatainkból. Ha Jézus Krisztus születésében ezt megértjük, hogy Isten nekünk ajándékozza önmagát, mi is azzal tudjuk ezt viszonozni, hogy mi is egymásnak tudunk önmagunkból ajándékot adni. Szeretettel kívánom 2018 karácsonyára szeretteiknek és elsősorban a szeretetre rászorulóknak a személyes ajándékozás ily fajta örömét!

Az interjú megjelent a Jász Újság 2018. decemberi számában.

Forrás: Jász Újság/Váci Egyházmegye

Fotó: Ványi Ákos

Magyar Kurír