Bemutatjuk Simon Dávidot, a Győri Egyházmegye újmisés papját

Nézőpont – 2021. június 12., szombat | 18:41

Veres András győri megyéspüspök június 12-én a soproni Szent Mihály-templomban pappá szentelte Simon Dávidot.

A Győri Egyházmegye frissen felszentelt papja úgy véli, mivel a boldogság minden ember legmélyebb vágya, az Egyháznak azzal az örök igazsággal kellene megszólítania az embereket, hogy az Istennel élt élet a hosszú távú, kikezdhetetlen boldogság egyetlen útja.

Isten az, aki át tudja alakítani az ember szívét és életét, ő az, aki „boldoggá tudja szeretni az embert”

– vallja. Isten az imában lépésről lépésre veszi birtokba a lelket. Ez az együttlét átalakítja az ember bensőjét, alkalmassá és készségessé teszi az Istentől jövő szeretet befogadására és továbbadására. Ha akarjuk, ő megszabadít bennünket szenvedélybetegségeinktől, megkötözöttségeinktől, amelyek könnyen elérhető örömöt kínálva lassan megfojtják az ember lelkét. 

Dáviddal nem szokványos a társalgásunk, lépten-nyomon fontos gondolatokat idéz legkedvesebb olvasmányaiból, amelyek segítséget, támaszt jelentenek számára az útján.  Megszólal Szent Domonkos, Sziénai Szent Katalin, Eckhart mester, Edith Stein, C. S. Lewis, Szent John Henry Newman és Matta el Meszkin, az egyiptomi Szent Makariosz-kolostor lelkivezetője. Arca derűt, figyelmet és lelkesedést sugároz.

Pap akart lenni, hogy az őt megmentő és szabaddá tevő szeretetről beszéljen,

Istenről, aki nem kielégíteni akarja az embert, mint a világi hívságok, hanem betölteni, teljessé tenni. Elmondása szerint élete értelme az Istennel való egyesülés, és legfőbb célja engedni, hogy ez a jelenlét egész benső világát formálja.

„A pap óriási felkiáltójel. Egy ember, aki lemond a szerelemről, a családról, a gyerekvállalásról, és odaajándékozza magát Istennek. Miért? A többség biztosan elgondolkodik ezen. Én azt szeretném, hogy az életemmel kíváncsivá tegyem az embereket, hogy tudni akarják, ki a főnököm, a gazdám, ki vezet, ki éltet, ki az, aki boldogít.

A papon legalábbis át kell sejlenie Krisztusnak, de az igazi az, ha átragyog.

Milyen jó lenne az ő kegyelméből elérni ezt. Ezért arra törekszem, hogy Istennel sok időt töltsek, és próbáljam kifeszíteni a lelkem vásznát, hogy lassan-lassan rárajzolhassa az arcát.”

Simon Dávid kulcsfontosságúnak tartja, hogy a pap elérhető és megszólítható legyen. Nem szabad arra várnia, hogy a másik kezdeményezzen. Nyitnia kell az emberek felé, minden alkalmat meg kell ragadnia, hogy Isten élő és az életet megváltoztató szeretetéről beszéljen nekik.

Véleménye szerint a pap fontos küldetései közé tartozik az is, hogy megfelelő körülményeket teremtsen az Istennel való találkozásra, mert ezek segítik a szív megnyílását, azt, hogy az ember megtapasztalhassa Isten ölelését, irgalmát, jelenlétét. „Mindent meg kell tennünk azért, hogy segítsük Isten működését. Egy kicsit olyanok vagyunk, mint a műtétet segítő asszisztens: megfelelő feltételeket kell biztosítanunk ahhoz, hogy Jézus, az orvos nyugodtan dolgozhasson. Igaz, ő bárhol képes operálni, de úgy tapasztaltam, hogy jó körülmények között szívesebben dolgozik.”

Simon Dávid úgy látja, hogy sokan nagyon elvont módon élik meg a hitüket, anélkül, hogy megtapasztalnák Istent az életükben, a szívükben. Ezért is elengedhetetlen, hogy a pap igyekezzen méltó alkalmakat teremteni a hívők, a keresők és az Úr találkozására a liturgikus eseményeken, a lélekemlő szentmisében, a szentségimádásban, a dicsőítésben, a lelkigyakorlatokon, a zarándoklatokon, a szentgyónásban.

A frissen szentelt pap katolikus intézményekben tanult, általános iskolától kezdve az érettségiig a soproni orsolyitákhoz járt. A Pázmányon végzett, szociológia szakon. Harmincegy évesen, az El Camino végére érve mondott igent Isten hívására. A domonkosoknál volt jelölt; öt hónapot egy franciaországi rendházban töltött, hogy franciául tanuljon. Később az egyházmegyés papság mellett döntött, az egri szemináriumba került. Végül, hogy közel lehessen a szülővárosához, átkérte magát a Győri Egyházmegyébe. Itt szentelték diakónussá, most pedig pappá, és itt végzi majd a szolgálatát is. 

Bár egyházi iskolákban tanult, Dávid lélekben sokáig nagyon távol volt Istentől. Arról beszél, hogy voltak függőségei, kényelmes, egocentrikus, önző életet élt. Az életének nem volt iránya, mélysége. Ürességet, belső magányt érzett, amíg nem engedte, hogy Isten rátaláljon. „Nagyon romlott ember voltam. Ezt nem dicsekvésképpen mondom, hanem Isten megbocsátó, lelket átalakító szeretetét akarom hangsúlyozni.

Nem vagyok különleges ember, ha Isten ezt tette velem, ugyanezt teszi bárkivel, aki hozzá fordul, sőt, még nagyobb dolgokat is”

– mondja.  

Huszonkilenc évesen fedezte fel az imát, amin keresztül Isten apránként gyógyítgatta. Kezdetben az iskolában tanult rózsafüzérhez fordult, amiből tizedeket imádkozott mindennap. Amikor hivatástisztázó zarándoklatra indult, az El Caminót járva már egymást követték a teljes rózsafüzérek. Nem sokkal később a Szent Szűz oltalmába ajánlotta magát, akihez ezer szállal kötődik. Dávid számára az ima részesülés Isten szentháromságos életében, szeretetében, bölcsességében, békéjében. Ezért az életében elsőbbséget élvez az imádság, ami véleménye szerint a legnagyobb „hiánycikk” a világban, még az Egyházhoz szorosabban kötődők körében is. „Az a tapasztalatom, hogy még a szentmisére járók között is nagyon kevés az olyan ember, akinek Isten az élete fundamentuma, aki sokat időz nála, és az imádságon keresztül felé fordulva, vele éli a mindennapjait.

Pedig az imádság az átistenülés, a belső gyógyulás útja. Imádkozás nélkül lehetetlen a Krisztus-követés, a hasonulás hozzá. Akkor lesz lelki megújulás, akkor indul növekedésnek az Egyház, akkor tudunk majd kovászként hatni a világban, ha sokkal, de sokkal több lesz a komolyan imádkozó keresztény, az olyan ember,

akinek az ima olyan, mint a levegővétel. Mély imaéletre kell elvezetni az embereket. Nincs más út, ami a lassú hanyatlásból kifelé vezet!”

Dávid Kapuváron végezte a diakónusi gyakorlatát. Ismerősök beszámolói szerint a szolgálatát áthatotta az igyekezet, hogy minden alkalmat megragadjon a találkozásra és az emberekkel való beszélgetésre, Krisztus üzenetének közérthető átadására. Dávid számára követendő példa a bordeaux-i domonkosoknál látott gyakorlat, miszerint az atyák szentmise után hosszan beszélgetnek a hívekkel a templom előtt. Reméli, hogy szolgálata során vasárnaponként nem kell majd miséről misére szaladnia, és időt tud szakítani erre. De szívesen mutatkozik az emberek életének színterein is, és aki találkozik vele, az szinte biztos, hogy aznap gazdagabb lesz egy Szűz Máriát ábrázoló „csodás éremmel”. 

„Mindenki, de a pap számára különösen fontos, hogy sok időt töltsön imádságban. Ha ki tudok tartani az imában, sőt mélyülni és gazdagodni tud az imaéletem, akkor az Úr megáldja minden tevékenységemet, és minden jól fog menni. Ha azonban felszínessé válik az imaéletem, akkor elkerülhetetlen a lelki terméketlenség és a fásultság, majd végül az összeomlás” – vallja Simon Dávid. A beszélgetésünk után már nem volt kérdés számomra, hogy miért választotta jelmondatául a Szent Domonkostól származó gondolatot: „Az Istennel vagy Istenről beszélni.” Imádkozzunk mi is érte, hogy megmaradjon benne a lelkesedés, és mindig állhatatos legyen az imában!

Szerző: Trauttwein Éva

Fotó: Lambert Attila

Magyar Kurír

Kapcsolódó fotógaléria