Beney Zsuzsa: Halottak között

Mindig abban reménykedünk, hogy a végén majd megnyílik előttünk annak az útnak egyenes, belátható szakasza is.

Egyszerre belátható és beláthatatlan:

megszűnnek labirintikus kanyargásai, kisimul, de ugyanekkor minden eddiginél rejtelmesebb is a titokzatos cél, ami felé vezet bennünket. Innét már csak visszafelé nézhetünk: mintha az előrefelé látás képességétől megfosztottak volna bennünket. A visszafelé út azonban megszűnt: lépéseinket vastagon benőtték a falevelek, az „eleven textil”. A múlt nem kevésbé beláthatatlan a jövőnél.

És az út, ami idáig vezetett, mégis megmarad, nemlétében létezik, változtathatatlanul. Az marad meg, ami létezésünk alapja volt, az, amiért talán megszülettünk: fájdalmunk, magának a létezésnek fájdalma.

Talán ezért születtünk? Hogy ezzel a fájdalommal, amit szóval-szótlanul, tudva-tudatlanul viseltünk, megtermékenyítsük a földet, s azt, ami egykor zárt volt, megnyissuk a másféle ismeretlenség, a belenyugvás, a belesimulás ismeretlenségének?

Hol játszódik le ez a folytonosan megújuló, mindig közös és mindig magányos dráma? A fájdalom drámája, ami, mintha csak száraz bot lenne, kivirágzik kezeink között, rózsát virágzik, melynek szirmai aztán porba hullanak.

Semmivé lesznek, mégis, mindörökre virágzanak az elmúlhatatlanság derengésében.

Áttűnnek a nemlétezés létezésébe, izzanak az emésztő lángokban, amelyekben soha el nem égnek.

Most és mindörökké.

Vigilia, 2003. augusztus, 591.

Forrás és fotó: Vigilia Szerkesztőség Facebook-oldala

Magyar Kurír