A betegágy mellett megtanulunk hálát adni – Interjú a debreceni kórházlelkészi szolgálat vezetőjével

Berényiné Mártát, ötgyermekes családanyát az egyházmegye keresztény közösségeiben sokan ismerik. Segít a haldoklóknak, a gyászolóknak, a szenvedélybetegeknek, az élet perifériájára sodródott anyáknak, időseknek. Idejét az esendőknek szenteli. Adakozik. Szerényen, dísztelenül, név nélkül. Most érzi azt, hogy megérkezett a hivatásában is oda, ahová a kezdetektől készült.

– Pályájának kiválasztásában mennyire érezte mintának a szülei orvosi hivatását?

– Anyai nagyapám és apukám nagybátyja is orvosok voltak; szüleim az egyetemi éveket követően Püspökladányba kerültek körzeti, illetve gyermekorvosként. Hárman vagyunk testvérek, mindhárman orvosi egyetemen végeztünk – lehet ez mintakövetés, és így utólag visszagondolva, nem is merült fel más alternatíva a pályaválasztást illetően. Ugyanakkor, bár orvos lettem, már az egyetemi évek alatt kicsit eltértem a szociális munka és a lélektan irányába.

– A diploma átvétele után hogyan alakult az élete?

– Negyedéves koromban mentem férjhez Berényi Andráshoz, aki akkor friss diplomás pszichológusként kezdte a sorkatonai szolgálatot kiváltó polgári szolgálatát a Drogambulancián. A debreceni Szent László-plébánia ifjúsági hittancsoportjában ismerkedtünk meg, egy évre rá eljegyeztük egymást, majd fél év múlva összeházasodtunk. A szigorló évben várandós lettem, a diplomát nagy pocakkal vettem át, majd néhány hetet dolgoztam a Társadalomorvostani Intézetben. Az orvosi szociológia és az etika tárgyak oktatásába kapcsolódtam be, de miután megszületett Vince fiunk, majd két évre rá Lilla lányunk, az anyaságot választottam fő hivatásomul. Ez idő alatt kaptam egy lehetőséget a Magyarországon először induló, a HOSPIZ GRAZ munkatársai által vezetett hospiceképzésen való részvételre. Itt tanultam meg másként gondolkodni az orvosi hivatásról, sikerről, haldoklásról, gyászról. Újszerű és megerősítő volt az a gondolat, hogy a spiritualitás milyen lényeges szerepet tölthet be a beteg gyógyulásának folyamatában, az orvos–beteg kapcsolatban, az elengedésben, a sorssal való megbékélésben.

(...)

– Ez év áprilisában egy különleges feladattal bízta meg Palánki Ferenc debrecen-nyíregyházi megyéspüspök. Az egyházmegyében még nem volt intézményes formában katolikus kórházlelkészi szolgálat. Így kellett felépíteni egy, mára már csíráiból kezdeménnyé nőtt missziót. Hogyan találta meg önt ez az apostoli feladat?

– Most érzem azt, hogy megérkeztem a hivatásomban is oda, ahová a kezdetektől készültem. A Jóisten különös kegyelmének tartom, hogy megélhettem az anyaságom, és hogy nem hamarabb, hanem most, amikor a gyerekeink kirepülnek, új, szívemnek kedves feladat elé állított. A Debrecen–Nyíregyházi Egyházmegye 2019. május 1-én Római Katolikus Kórházlelkészi Szolgálatot indított, amelynek ünnepélyes átadása történt meg augusztus 30-án. A törvény lehetőséget biztosít számunkra, hogy ennek megvalósításába közreműködőt vonjunk be. Így a kórházakban már eddig is tevékenykedő papjaink mellett civil lelkigondozóval, illetve beteglátogató munkatársakkal szeretnénk segíteni a kórházban gyógyuló betegeket és az ott dolgozó orvosok, nővérek munkáját. Ferenc püspök kérésére elkészült egy kórházpasztorációs terv, Felföldi László püspöki helynök, plébános megkeresésére pedig belevágtam a szervezésbe. Felvettük a kapcsolatot a Váci Egyházmegyében tevékenykedő kórházlelkészi szolgálat vezetőjével, dr. Faragó Artúrral, és a salgótarjáni Szent Lázár Kórház lelkigondozójával, Ocsovainé Zsélyi Ritával, akik készséggel álltak rendelkezésünkre, és segítettek a szolgálat életre hívásában.

– Miért van szükség a lélek gondozására, és kik dolgoznak ebben a szolgálatban?

– Köztudott, hogy a betegek gyógyulásában fontos szerepet játszik a mentális állapotuk, pszichés státuszuk. Ennek a folyamatnak támogatói tudnak lenni a papok, lelkészek mellett a lelkigondozóink, beteglátogatóink. A lelkigondozó/beteglátogató munkatársak a Debrecen-Nyíregyházi Egyházmegye alkalmazásában állnak, tevékenységüket a Klinikai Lelkigondozók Ökumenikus Egyesületének (KLÖE) etikai kódexe alapján végzik, együttműködve a kórház dolgozóival. Május elejétől kezdődően munkatársainkkal közösen készültünk a feladatra, heti rendszerességgel tartottunk képzési napokat, ahol a beteglátogatói tevékenységhez nélkülözhetetlen tudást, készségeket sajátították el a munkatársak. Ebben a folyamatban lelkes segítőre találtunk Jakus Ottó atya személyében, aki maga is szolgált már kórházlelkészként. Mentálhigiénés szemléletével, derűs személyiségével, értékes gondolataival támogatja Szolgálatunkat.

– Mi a feladata a beteglátogatóknak és a lelkigondozóknak? Hol van a világi segítségnyújtás „mezsgyéje”?

– Ahogy a szórólapjainkon is olvasható, a beteglátogató mindent meghallgat, amit a beteg el szeretne mondani, ha ki akarja önteni szívét, elmondja gondjait, problémáit, félelmeit vagy örömét. A beteg ember együttérzésre, megértésre számíthat, arra, ha megosztja terheit, könnyebb lesz azokat viselni. A lelkigondozót a beszélgetéssel kapcsolatban természetesen titoktartás kötelezi. Ha a beteg részéről igény merül fel, a beteglátogató jelez az illetékes felekezetű lelkésznek – beteglátogatóként felekezeti hovatartozásra való tekintet nélkül látunk el betegeket. Fontos szempont az is, hogy a munkatársak ismerjék fel határaikat – meddig alkalmasak ők segítségére lenni a betegnek, és mikor kell segítségül hívni a társszakmák képviselőit.

– Hogyan fogadták a kórházak ezt a kezdeményezést?

– Vegyes tapasztalataim vannak: ott, ahol volt hagyománya a kórházlelkészi tevékenységnek, viszonylag könnyen. Volt, ahol azt kérdezték, hogy hol voltunk eddig, némely kórházban pedig szkeptikusan fogadnak bennünket. Három hónap elteltével azt kell mondanom, hogy egyértelműen kedvező a fogadtatás. Várják a kolléganőinket, egyre több a jelzés, megkeresés a nővérektől, sőt volt példa arra is, hogy kezelőorvos kereste meg a beteglátogatót a betege érdekében.

– Mi a visszajelzés: hogyan érinti a betegeket a Szolgálat munkája?

– Meggyőződésem, hogy a beszélgetések a betegek javát, jólétét szolgálják. Persze fel kell arra is készülni, hogy elutasításban lesz részünk – lehet, hogy a beteg még nem áll készen arra, hogy megosszon dolgokat az életéből. A mi feladatunk ráérezni arra, hogy a betegnek mire van szüksége: beszélgetésre, meghallgatásra, csendre, imádságra, vagy arra, hogy ne szóljunk hozzá. Ettől izgalmas és szép ez a hivatás.

– Milyen tervet dédelget a Szolgálat a jövőben?

– Először is meg kell erősödnünk, fejlődni, tanulni, lelkesedni kell a szó szoros és átvitt értelmében is. Az építkezés következő eleme az önkéntesek toborzása, képzése és megtartása. Ennek szép példáját látjuk a Váci Egyházmegyében, és bízunk benne, hogy általunk, illetve Kovács Levente kamilliánus atya segítségével a Kamilliánus Családok önkéntes beteglátogató mozgalma új lendületet kaphat. Szeretnénk együttműködni a Katolikus Beteglátogató Szolgálat Alapítvánnyal, amely önkénteseivel már évek óta jelen van Debrecen kórházaiban.

A betegágy mellett az ember sok mindent megtanul. De talán a legfontosabb az, hogy megtanul hálát adni mindazért, amije van. Ezt nálam Müller Péter sokkal szebben fogalmazza meg: „Akit megcsap a mulandóság szele, rájön, milyen csoda élni. Az »Emlékezz a halálra!« mondás nem fenyegetést jelent, hanem azt, hogy szüntelenül tartsd ajándéknak az életedet – mert minden nap ünnepnap!”

Az interjú teljes terjedelmében ITT olvasható.

Forrás és fotó: Debrecen-Nyíregyházi Egyházmegye

Magyar Kurír