Beszélgetés Popovicsné Palojtay Mártával a meg nem született babák emlékfaláról

Nézőpont – 2022. november 2., szerda | 20:56

„Babasirató – A meg nem született babák emlékfala” (babasirato.hu) címmel weboldalt indított a kárpátaljai Család és Élet Egyesület, a munkácsi egyházmegye életvédő csoportja az MKPK Családügyi Bizottságának életvédő munkacsoportjával együttműködve a perinatális gyász napján, október 15-én. A Család és Élet Egyesület vezetőjét, Popovicsné Palojtay Mártát kérdeztük a kezdeményezésről.

„Soha nem felejtelek el.” „Veled voltam a szíved utolsó dobbanásáig.” „Minden pillanatnak örültünk veled” – anyák és apák vallanak arról a fájdalomról, amit a kisbabájuk elvesztésekor éltek meg…

– A weboldal a meg nem született babáktól való búcsúzás lehetőségét nyújtja a szülőknek. Miért jó egy ilyen felület? Miben tud segíteni?

– A vetélésen, abortuszon átesett nők számára évek óta szervezünk lelkigyakorlatokat Magyarországon és Kárpátalján is. Ezekkel korlátozottan értünk el embereket. Sokan ugyanis nem tudják felvállalni, hogy személyesen mondják el a történetüket, még akkor sem, ha titoktartást ígérünk. A honlapon teljes lehet az anonimitás. A látogató itt megismerheti, hogy mit érez egy másik ember, és rádöbbenhet, hogy sokan élik át ugyanazt. Megtapasztalja azt is, hogy normális, amit érez. A környezetében eddig azt látta, hogy a vetélésen, abortuszon átesett nők jól vannak, bár elveszítettek egy gyereket, mégsem látszik rajtuk semmi. Az ember ettől úgy érezheti, csak vele van baj, így eljátssza, hogy ő is jól van, nem vesz tudomást a bánatáról, mondván, az életnek mennie kell tovább.

– A beszámolók alapján hogy látják, mit élnek át a nők a magzatuk elvesztése után

– Sokszor nem tudnak mit kezdeni ezzel a fájdalommal, így összecsomagolják, és jól elrejtik a szívük mélyén, próbálnak nem foglalkozni vele. A gondot az jelenti, hogy nem tudják elkülöníteni az ezzel kapcsolatos érzéseiket a többitől. Sokan úgy fogalmaztak: egyszerűen letiltották az érzéseiket, mintha teljesen lefagytak volna érzelmileg. Ennek az lehet a következménye, hogy a férjük és a többi gyerekek iránti érzéseik is megfagynak. Elveszíthetik az életkedvüket, és úgy kezdenek működni, mint egy robot. Sokan akár évekig, évtizedekig is benne ragadnak ebben az állapotban. Amíg nem tudják feldolgozni a történteket és elgyászolni a babát, addig nem változik ez a működésmód. Ez pedig akár tönkreteheti a házasságot is. Nem egy ilyen példát látunk.

– Tiltott, elhallgatott gyász… Összefügghet ez azzal, hogy a közvélekedés a megfogant magzatot csak egy sejtcsoportnak, szövetcsomónak tartja, és nem ismeri el, hogy abortusz, vetélés esetén a nő a gyermekét veszíti el?

– Igen,

a társadalom szemében a veszteség nem feltétlenül egy emberi élet. Ezért azt mondani, hogy fáj a gyermekem elvesztése, abortusz vagy vetélés esetén kevésbé vállalható fel. Van tehát egy társadalmi tabu is.

Ha valakinek a megszületett gyermeke hal meg, akkor egészen máshogyan viszonyulnak hozzá.  Bár ilyenkor is van egyfajta távolságtartás, a szenvedés helyéről az ember hajlamos elfutni, és sokszor ott is magára hagyják.

– Mi mindent nyújt a Babasirató weboldal?

– Igazán gyógyítónak a lelkigyakorlatot gondolom, de értem, hogy erre csak korlátozottan van lehetőség.

A honlapon a látogató arról olvashat, mit éreznek mások, akik hozzá hasonló helyzetben vannak. Ez felszabadító lehet, ráébredhet arra, hogy nincs egyedül a fájdalmával, hogy ő is lehet rosszul. A megosztás révén sorsközösségbe kerül a többi nővel, és jogot kap a saját érzéseihez.

Az egyik menüpont a gyógyulás lépéseit mutatja be, azt, hogy miként juthat el az ember a gyász lezárásához. A honlap segít beazonosítani az érzéseket, afelé vezet, hogy az ember tudjon kezdeni valamit a fájdalmával. Aki átélte ezt a veszteséget, itt megörökítheti a kisbaba emlékét, kiírhatja magából az érzéseit. Ha további segítségre van szüksége, két telefonszámot is talál a „Segíthetünk?” menüpontban. Egy kárpátaljai és egy magyarországi munkatársunk fogadja a hívásokat, és nyújt további támogatást azoknak, akik kérik.

– Miért éppen egy honlapot hoztak létre erre a célra?

– Az evangelizációban kulcsfontosságúnak látom, hogy Szent Pál és az apostolok példájára, akik kimentek a piacterekre, a közterekre, mi is kilépjünk az emberek közé. Ma ez a tér az internet. A virtuális térben rengetegen vannak jelen rendszeresen, akár mindennap. Fontos, hogy aki nehézségekkel küzd, itt is segítségre találhasson anélkül, hogy ki kellene állnia a nyilvánosság elé. Itt intim történetekről van szó, így elengedhetetlen a titoktartás, az oldalt mindenki név nélkül veheti igénybe. Kitehet egy megemlékezést, és ez akár az első lépés is lehet a gyógyulás útján, segíthet valamilyen módon foglalkozni ezzel a kérdéssel, amire sehol máshol nincs mód.   

A veszteséget átélők támogatása mellett van egy másodlagos célunk is. Aki kíváncsiságból látogat el az oldalra, vagy csak véletlenül idetéved, a visszaemlékezéseket elolvasva biztosan együttérez majd azokkal, akik elveszítették a babájukat, és szembesül azzal, milyen lelki következményei vannak a terhességmegszakításnak. Így ha a környezetében valaki ilyen helyzetbe kerül, jobban meggondolja, mit mond neki.

Szeretnénk, ha bekerülne a köztudatba a magzatvesztés utáni lelki fájdalom kérdése, mert ma még hallgatás övezi ezt, nem beszélnek róla.   

– Hogyan született meg a Babasirató weboldal ötlete?

– 2014-ben kezdtünk lelkigyakorlatokat tartani vetélésen és abortuszon átesett nőknek Kárpátalján. Láttuk, milyen nehéz bekapcsolódniuk ebbe az érintetteknek, hiszen nagy bennük a szégyenérzet, a fájdalom, sok mindent le kell győzniük ahhoz, hogy belevágjanak. Ráadásul Ukrajnában nem nagyon utaznak az emberek, sokan még egyetlen éjszakát sem töltöttek távol az otthonuktól. Úgy éreztük, a lelkigyakorlatokon kívül valami másra is szükség van, ha el akarunk érni szélesebb tömegeket.

– Vannak adataik arra vonatkozóan, hogy Ukrajnában hányan élnek együtt ilyen veszteséggel?

– Csak a mi körzetünkben több százezer nő érintett, ehhez képest évente húszan-harmincan jutnak el gyászfeldolgozó lelkigyakorlatra. A vetéléssel kapcsolatos számokat nem ismerem, az abortusz vonatkozásában pedig körülbelül tízéves adataim vannak. Eszerint

Kárpátalján a nők kilencven százaléka esett át abortuszon. Rettenetesen nagy ez az arány, mert az abortusz bevett családtervezési módszer volt.

Jelenlegi adataink nincsenek, igazából nem is lehetnek. Ennek az az oka, hogy csökkent a művi abortuszok száma, ugyanakkor szabadon hozzáférhető az abortusztabletta, s az így megszakított terhességeket sokan nem is tekintik abortusznak. Az orvosok a várandósság hetedik hetéig Kárpátalján nem abortuszról beszélnek, hanem „a menstruációs ciklus vákuumos beszabályozásáról”. A tabletta könnyen beszerezhető, lényegében senki nem tudja, hányan alkalmazzák, így ezeket az eseteket be sem számítják az abortuszstatisztikákba.

– A Család és Élet Egyesület munkájának köszönhetően változás indult el ebben a kérdésben.

– Tíz évvel ezelőtt elindítottunk egy plakátkampányt Ukrajna-szerte. Ez akkor jelentős eredményt hozott, több mint ötven százalékkal visszaesett az abortuszok száma. Készült is egy felmérés, hogy ez minek volt köszönhető, és kimutatták az úgynevezett szociális reklámok pozitív hatását. Ebben a témában csak mi helyeztünk ki óriásplakátokat. Segítséget is kaptunk ehhez a munkához, a téma ugyanis a reklámügynökségeket is megérintette, többen közülük ingyen bocsátottak a rendelkezésünkre hirdetési felületeket.

– Milyen tapasztalatot hoztak a gyászfeldolgozó lelkigyakorlatok?

– Nagy gyógyulásoknak lehettünk tanúi. Azt tapasztaltuk, hogy a gyász, ami egy kisbaba elvesztésével jár, sok szempontból egészen más, mint a többi.  Azt lehet mondani, hogy tiltott gyászról van szó. Ha egy családtagom meghal, akkor van egy látható test, egy temetés, emberek, akik mellettünk állnak és támogatnak, szabad sírni, szabad feketébe öltözni. Később pedig van egy hely a temetőben, ahova ki lehet járni. A kisbaba elvesztésekor mindez nincsen. Az abortusz másnapján a nő nem mehet be a munkahelyére sírva, és még azt sem nagyon mondhatja el, ha vetélése volt, egyszerűen nem szokás. Éppen ezért

a kisbaba elvesztése miatti gyász valahol elakad, mert nincs szertartás, hiányzik a dolgok természetes menete.

Sokszor még a házastársak között is tabutéma a vetélés, a baba elvesztése után úgy érzik, a legjobb, ha nem beszélnek róla. Így mind a két fél szenved magában, hallgatnak. Sem egymással, sem a tágabb környezetükkel nem osztják meg a veszteségüket, mindketten, de főleg a nő magára marad a fájdalmával.

– A lelkigyakorlaton együtt vesznek részt azok, akik abortuszon estek át, és akik vetélés során vesztették el a gyermeküket. Milyen ez a találkozás?

– Kezdetben voltak aggodalmaink ezzel kapcsolatban, de végül egyáltalán nem okozott gondot. Amikor ki-ki elmondja a történetét, az annyira fájdalmas, és a résztvevők annyira bele tudják élni magukat a másik helyzetébe, hogy senkinek eszébe sem jut ítélkezni. A lelkigyakorlat címe is azt üzeni: Ne félj, én nem ítéllek el! Egy-egy történetet megismerve mindig kiderül, mennyi minden van a rossz döntés hátterében; egy másik ember, külső nyomás, kényszer. Az egyetlen érzés, ami ilyenkor előjön a hallgatókból, az az együttérzés. 

– Főként nőkről beszélünk. De mi a helyzet a férfiakkal, a gyerekekkel?

– Legtöbbször az anyák írnak, de olvasunk visszaemlékezést nagymamától, testvértől is. A férfiakban is erősen jelen van a veszteségtudat, de borzasztóan nehéz beszélniük erről. Nekik gyakran még döntési lehetőségük sincs, vagy éppen ők azok, akik rosszul döntenek. Találkoztam már jó néhány kemény, erős férfival, az arcukon folytak a könnyek, miközben arról beszéltek, hogy nem tudták megvédeni a babát, vagy hogy nem értik, hogyan voltak képesek a saját gyerekük élete ellen dönteni. A Babasirató weboldal a veszteséget átélt férfiak számára is nyitott.

– Mindeközben nem tudunk elfeledkezni arról, hogy Ukrajnában háború van.

– Fájdalmas időket élünk, de ahogy Teréz anya mondta, a legnagyobb háború az anyák méhében zajlik.

A világon a legveszélyesebb hely nem Ukrajna, hanem az anyaméh.

Szerző: Trauttwein Éva

Fotó: Fábián Attila

Magyar Kurír

Az interjú nyomtatott változata az Új Ember 2022. október 30-i számában jelent meg.

Kapcsolódó fotógaléria