Ceaușescu börtönében látta meg a napvilágot – Szőcs László SJ születésének különleges története

– Megvan még a derekadon az a seb?

– Hogyne, baloldalt, de inkább anyajegyszerű nagyobb foltnak látszik. Amolyan „character indelibilis”, eltörölhetetlen jegyként van ott. Anya-jegy.

– Életrajzodban csak a születésed időpontja, 1960 szerepel, helyszíne nem. Amikor a múltkor megkérdeztelek, hova valósi vagy, azt felelted, Marosvásárhelyre. Miért?

– Ez attól függ, melyik életrajzot nézted. Gondolom, a lelkigyakorlatos ház honlapján láthattad. Ott valóban csak az évszám szerepel. Általában viszont kiírom, hogy hivatalosan a román fővárosban születtem. Ott iktattak, anyakönyveztek. Amúgy tényleg marosvásárhelyi vagyok, hiszen ott laktunk, ott éltem, nevelkedtem, és ott jártam iskolába.

– Mennyire kellemetlen a világra jöveteled körülményeiről beszélned?

– Nem kellemetlen, inkább szokatlan, hiszen a nagy nyilvánosság előtt sosem beszéltem erről, csak szűk baráti körben, ha rákérdeztek. Talán azért is nehéz, mert úgy érzem, szemérem „sejli körül” ezeket a mélyen személyes, fájdalmas, ugyanakkor szép történéseket. Meg aztán ott a kérdés is, hogy tényleg szükség van-e rá, nem magamutogatás-e a születésem körülményeit taglalni. Mert igazából mindez édesanyám élete, hiszen 23 évesen ő volt a történtek elszenvedője. Főleg, hogy a börtönben egyedül, segítség nélkül kellett megszülnie.

– Miért került börtönbe?

– Politikai fogoly volt. Illetve voltunk, hiszen én akkor már négyhónapos lehettem. A politikai foglyok sokfelé megfordultak az ország különböző börtöneiben. Ő a leghosszabb ideig talán a Bukarest melletti Zsiláva hírhedt fegyintézetében raboskodott. Márton Áron püspök is oda volt bezárva. Édesanyám akkoriban tisztviselő volt, gazdasági referens, és ismerőse kérésére egy gyönyörű, régi moldovai csángó imádságot, a Mária és Jézus párbeszédét megörökítő Arany Miatyánkot gépelte le, két példányban. Valaki meglátta, és jelentette. Akkoriban valami választások lehettek, mert a kampánycsend megszegésére is hivatkoztak, és az ima két példányban történő legépelését röpcédula-terjesztésnek minősítették. Azonnal elvitték, és a kolozsvári katonai bíróságon per nélkül elítélték.

– Milyen körülmények között szakítottak el tőle?

– Úgy tudom, talán hat napig voltam vele, aztán, ahogy édesanyám elmesélte, egyik reggel jöttek, és szó nélkül elvittek tőle. Nem tudta, hová, hiába kérdezte.

– Édesapádról mit tudhatunk?

– Ő tősgyökeres marosvásárhelyi. Református volt, aztán mielőtt édesanyámat elvette feleségül, katolizált. Sok mindennel foglalkozott, végül asztalosként ment nyugdíjba. Fiatal gyerekként a kadét-, azaz tiszti iskolába járt; oda, ahol Jálics Ferenc atya is megfordult, talán egy időben apámmal, hiszen ő is ott kezdte a katonai pályát. Most egyidősek lennének, ha apám nem halt volna meg 77 évesen.

– Édesanyád mikor és milyen körülmények között talált aztán rád?

– A politikai foglyok 1963-ban általános amnesztiában részesültek. S ahogy édesanyám elmesélte – persze jóval színesebben és részletesebben, mint ahogy én most teszem –, azonnal elindult megkeresni. Valaki ugyanis emlékezett arra, hogy hová vittek; jó apám is keresett, és ő hamarabb megtalált, majd hazavitt nagymamámhoz, Csíkszentmiklósra, édesanyám szülőfalujába. Ekkor két és féléves lehettem, s csak román szavakat mondtam, csak később tanultam meg édesanyámtól az anyanyelvemen beszélni. Nagymamám pedig rögtön elvitt a templomba megkeresztelni, így másodszor is meg lettem keresztelve. Ahogy megszülettem a börtönben, édesanyám azonnal az úgynevezett szükségkeresztség szentségében részesített ugyanis. Nagymamám ezt persze nem tudta.

– Meg tudtad bocsátani a román hatóságoknak, amit veletek tettek?

– Egyáltalán nem volt neheztelés bennem irántuk, hiszen megértettem, hogy az ideológia cselekedtette velük azt, amit tettek. Jó anyámtól hallottam, hogy néha nagyon kegyetlenek tudtak lenni a foglyokkal, máskor meg meglepően emberségesen viszonyultak hozzájuk.

– És édesanyád?

– Ő sem haragudott rájuk. Tudta, hogy ártatlan, s ha ezért börtön jár, akkor vállalja. Hadd mondjak el egy jellemző történetet, édesanyám osztotta meg velem nem is olyan régen. Marosvásárhelyen valami miatt elment a volt politikai foglyok szövetségének irodájába, talán tagsági díjat befizetni, s ahogy ment fel a lépcsőn, nehézkesen, bottal, egy nálánál is idősebb bácsit látott. Amikor jobban megnézte, ráismert arra a szekusra, aki annak idején kihallgatta Vásárhelyen. Édesanyám odament hozzá, segített neki a lépcsőn, majd egy székre leültette, és megkérdezte: „Emlékszik még rám?” Persze, hogy nem emlékezett. Erre elmondta, hogy kicsoda, majd így szólt: „Megbocsátottam magának, nem haragszom…” A családunkban ez valahogy mindvégig magától értetődően ott volt, a megbocsátás és az irgalom levegője járta át az otthonunkat. Én ebben nőttem fel.

– Későbbi életedben neked is volt alkalmad gyakorolni a megértést, hiszen Kolozsváron annak idején hat évig a lelkigyakorlatos ház társigazgatója, a román–magyar közösség elöljárója voltál. Miben tudtatok közösen dolgozni román rendtársaiddal, és hol húzódtak falak köztetek?

– Nagyon vegyes, nemzetközi közösség volt a mienk románokkal, lengyelekkel, egy francia és egy máltai jezsuitával, illetve olasz provinciálissal. Mindannyian beszéltek románul, ergo ez volt a közösség nyelve. Az apostoli munka viszont két nyelven zajlott. Az ottani jezsuiták a román ajkú görögkatolikusokkal foglalkoztak, holott ők maguk mind római katolikusok voltak. A kolozsvári római katolikus hívek viszont magyar nyelvűek voltak, ám a közösség tagjai az ő nyelvükön nem beszéltek. Ezért ezt a munkát ketten végeztük az időközönként odahelyezett magyar rendtársammal, és mivel beszéltük az ország nyelvét, időnként besegítettünk a román lelkigyakorlatok kísérésébe is. De ez visszafelé nem működött. A falat tehát a nyelvismeret hiánya húzza a két közösség közé. Le lehetne persze bontani, ha mindkét népcsoport megtanulná egymás nyelvét, s akkor nem volna akadály az apostoli munkában sem. Ekkor válna teljessé és közössé a lelkipásztori munka, és természetszerűleg a közösségi élet is.

– Emellett szerinted mi kellene még a magyar–román megbékéléshez?

– Az egyik legfontosabb dolognak a személyes jó kapcsolatok keresését és ápolását tartom. És természetesen a párbeszédet azzal az őszinte szándékkal, hogy egymást jobban megismerjük, megértsük és elfogadjuk. Így alakulhat ki a kölcsönös tisztelet, és rendeződhet az Istenhez és embertárshoz való viszonyulásunk is.

– Tapasztalataid szerint egyébként mennyiben szükségszerű, hogy a nemzeti hovatartozás ennyire meghatározza az ember felekezeti identitását is?

– Nem annyira szükségszerű, inkább velejárója, különösen Erdélyben. De az öntömjénezést és a mellébeszélést, amit néha úgy a nemzeti, mint a felekezeti hovatartozás hangoztatásakor tapasztalni, jobb volna elhagyni, s eljutni a megbocsátásig és kiengesztelődésig. Amit tapasztalok még, az a félelem időnkénti megjelenése. Ez nem jó, mert a félelem be- és leszűkíti a látóhatárunkat, és ez blokkolja a párbeszéd lehetőségét. De szerencsére vannak nagyon szépen alakuló történések is ezen a téren.

– A hivatásodról még nem beszéltünk. Ki volt az első jezsuita, akit megismertél?

– A Japánban élő Béky Gellért atya. Mivel olvastam a könyveit, és érdekelt a zen meditáció, már kispapként írtam neki, hogy irodalmat kérjek tőle. Kaptam is, majd fényképet is küldött magáról, amit szintén fotóval viszonoztam, de a kapcsolat később megszakadt. Aztán megismertem a Déván élő Puni Emil atyát, a romániai jezsuiták akkori viceprovinciálisát, majd Godó Mihályt, aki 18 évig volt börtönben. Az ő szenvedélyessége s az a jókedvvel és humorral átitatott belső szabadság, amiben és amiből élt, lenyűgözött.

– A személyes példákon kívül milyen hatások formálták jezsuita hivatásodat?

– Kezdetben a jezsuitákról szóló könyvek. Kisszeminaristaként olvastam Jablonkay Gábortól Szent Ignác életét, emellett Gálffy László Jezsuita szellem című könyve volt rám nagy hatással.

– A gyulafehérvári szeminárium egykori spirituálisaként minek tulajdonítod, hogy Erdélyben az utóbbi évtizedekben különösen sok jezsuita hivatás termett? A magyar rendtartományban jelenleg is tucatnyi rendtársaddal együtt képviselitek a „transzilván különítményt”.

– Gyulafehérvárra Nemes Ödön után kerültem spirituálisnak. Valóban, akkor többen mozgolódtak, a hivatások terén valami beindult, főleg ’89 után. Az úgynevezett fordulattal a szabadság levegője is beköszöntött, a fiatalokat a kifelé táguló, de belülről vezérelt élet hívó szava valahogy jobban megmozgatta, és igent tudtak mondani rá. Mára a helyzet megváltozott, már nálunk sem terem olyan sok jezsuita hivatás. Ennek okai vannak, de az egy másik beszélgetés témája lehetne.

Forrás és fotó: Jezsuita.hu

Magyar Kurír