CENTENÁRIUM – Piero Marini érsek: „Isten titkainak gondnoka” volt

– Hogyan találkozott először II. János Pállal?

– 1973 májusában Szent Szaniszló ünnepén néhány napot a krakkói érseki palotában töltöttem Karol Wojtyła vendégeként. Akkor alkalmam nyílt közelebbről megismerni az egyházmegye püspökét, aki „Isten titkainak gondnoka” volt ebben a különleges egyházmegyében. Két kivételes szertartásra emlékszem vissza: körmenetet tartott és szabadtéri szentmisét mutatott be Lengyelország védőszentjének ünnepén, és szentmisét mutatott be Nowa Hutában az épülő templom állványzatai között. Láttam a bíborost, ahogyan a szent titkokat ünnepli, a Szentlélek erejével hirdeti az evangéliumot, erősíti a hitben a rábízott nyájat. És láttam, hogy a végén mindig elidőzik a hívekkel. 

– Már akkor fontosnak tartotta, hogy a szertartásokon a hívek aktívan vegyenek részt?

– Már tizenöt évvel korábban fény derült arra, milyen nagy odafigyeléssel folytatja a lelkipásztorkodást: 1958. szeptember 28-i püspökszentelése előtt azt kérte, hogy a hosszú és bonyolult szertartást magyarázzák el a népnek, ám akkor Eugeniusz Baziak érsek, a krakkói egyházmegye apostoli adminisztrátora elutasította a kérését. Wojtyła lefordíttatta a szertartás szövegét lengyelre, és asszonyok egy csoportja segítségével készítettek egy füzetet, amit kiosztottak a híveknek. 

Az a benyomás, amit Krakkóban szereztem róla, csak megerősödött bennem, amikor később Róma püspökeként megismerhettem: pápaként is „Isten titkainak gondnoka” volt az egyetemes Egyházban.

Ahogyan a szent titkokat ünnepelte, azzal példává lett a püspökök előtt. Ahogyan a II. vatikáni zsinaton megfogalmazták: „A püspököt nyája főpapjának kell tekinteni, akitől a Krisztusban hívők élete bizonyos módon származik és függ” (Sacrosanctum Concilium, 41). Ő nem csupán egy zsinati püspök volt, hanem a zsinat elképzelései szerint szolgált püspökként.

– Hogyan lett a pápa szertartásmestere?

– A szolgálatom 1987 hamvazószerdáján kezdődött. Előzőleg két fontos szakasza volt az életemnek, ami ebbe az irányba mutatott. Bobbióban, származási egyházmegyémben jártam szemináriumba. Az egyházmegye középkori szerzetesi liturgikus hagyományokat őriz, talán öntudatanul is innen ered érdeklődésem a gregorián ének, a liturgikus szertartások, a II. vatikáni zsinat liturgikus reformja iránt. 1964-ben Bugnini érsek, lazarista szerzetes beszélt nekem a zsinati reformról és az új hivatalról, amelyet felállítanak. Egy évvel később hívtak, hogy vállaljak feladatot a római tanácsban, amely a szent liturgia kidolgozásán munkálkodik (Consilium ad exsequendam Constitutionem de Sacra Liturgia). Az egész világról 250 liturgikus szakértő vett részt a tanács munkájában. Itt kezdődött a második szakasz, amely 1987-ig tartott.

1970-ben a karácsonyi misén szolgáltam először VI. Pál pápának, majd 1974 és 1978 között pápai szertartásmestere voltam. A nagy zsinati döntések pápája volt, a szertartásai, a szavai elevenen élnek bennem. 1978-ban kétszer álltam kint a Szent Péter téren az erkélyen, amikor a protodiakónus bíboros kihirdette: Habemus Papam. A Szentségi és Istentiszteleti Kongregációban dolgoztam azután, és 1987-ben neveztek ki szertartásmesternek II. János Pál pápa mellé.

– II. János Pál számára fontosak voltak a szertartások...

– Ahhoz, hogy II. János Pálról teljes képünk legyen, tudnunk kell, hogyan mutatta be a szertartásokat. A II. vatikáni zsinatban gyökerező pápaságának nagy témái mind benne voltak ebben: az Egyház megújítása, az új evangelizáció, az ökumené, a vallásközi párbeszéd, a népek békéje és maga a liturgikus reform is.

A liturgikus szertartások, amelyeket végzett, kegyelmi események voltak, ahol mindezeket a témákat a hívek megismerhették, és az elmélet gyakorlattá válhatott Isten népe körében. 

– Hogyan járultak hozzá a szertartások ahhoz a küldetéshez, amely annyira fontos volt a pápa számára: hogy az egész világnak hirdesse az örömhírt, a reményt?

– Ahogyan már 1979-ben mondta: „Római püspökké való megválasztásom első napjától, 1978. október 16-tól kezdve különleges erővel visszhangzott bennem Jézus sürgető hívása: »Menjetek el az egész világra, és hirdessétek az evangéliumot minden teremtménynek« (Mk 16,15)”. Apostoli utazásai is azt tették nyilvánvalóvá, hogy Szent Péter utóda a hit és a közösség egységét szolgálja.

Meg volt győződve arról, hogy a liturgia bemutatása az evangelizáció kiemelt eszköze. 

Ahhoz azonban, hogy a hívek aktívan részt vegyenek a szertartásokon, be kell fogadni a helyi kultúrát. Már 1973-ban Krakkóban, Karol Wojtyła imént említett két szertartásán, és később Rómában, Európában és legfőképpen Afrikában, Ázsiában és Latin-Amerikában is azt láttam, hogy a liturgia igazodik a különböző kultúrákhoz. Érdemes újraolvasni II. János Pál írásait, amelyekből kiderül, mennyire fontosnak tartotta a hívek aktív részvételét a liturgiában és a liturgia mindig aktuális inkulturációját, tiszteletben tartva a római rítus lényegi egységét.

– Elkísérte a pápát az apostoli útjaira. Hogyan emlékszik vissza ezekre?

 – A Pápai Liturgikus Szertartások vezetőjeként 76 útjára kísértem el II. János Pál pápát. Mindegyik utat kétszer jártam végig, mert a pápai látogatások előtt mindig van egy előkészítő utazás. Két alkalom különösen mély benyomást tett rám. 1987-ben részt vettem a pápa dél-amerikai körútjának (Chile, Uruguay, Argentína) előkészítésében és magán az utazáson is. Santiago de Cilében, az O'Higgins Parkban a szentmise szövegei a kiengesztelődésről szóltak. A szertartás alatt megéltük az ellentétet a miseszövegek békét hirdető szavai és a valóság között: szabadságért kiáltoztak az emberek, és erőszakos összecsapások törtek ki. Páncélkocsik hajtottak a nép közé, láttam, hogy az oltár alatti síkon hordágyon viszik el a sebesülteket. A könnygáz a pápáig is elért.

És a szertartás végén kiáltásként hangzott a pápa erőteljes hangja: „A szeretet erősebb!” Emlékszem, féltettük a pápa testi épségét, és közben éreztük az erőt, a reményt, ami a szeretet elsőbbségéről szóló szavaiból áradt.   

A másik út, ami nagy hatást tett rám, az 1997. áprilisi szarajevói utazása volt. 1987-ben, dél-amerikai körútján erőteljesen szólt a hangja, Szarajevóban pedig reszketeg csendje, testi gyengesége üzent a világnak. Az oltárnak csak egy része volt fedett, mindenki láthatta, hogy a testileg gyenge pápa hogyan küzd a széllel, a hóval. Ez volt az egyik olyan pillanat, amikor a kifejezetten liturgikus szolgálat mellett emberi melegséget, fizikai támogatást is adhattam neki. A végén azt mondta nekem: „Most megtapasztalhattam kicsit, milyen szenvedést él át évek óta ez a nép.” 

– Miért volt ilyen központi szerepe az életében a Mária-tiszteletnek? 

– Karol Wojtyła egy sokat szenvedett nép fia. Lengyelország mint nemzet a katolikus hithez és az anyanyelvhez való ragaszkodása által tudott túlélni. Mária-tisztelete mindenekelőtt a családi hagyományban gyökerezik. Wojtyła gyermekként édesanyjától és édesapjától tanulta a szeretetet az Úr édesanyja iránt. És a częstochowai kegyhely nem messze volt a szülővárosától, Wadowicétől. Kardvágástól sebzett arcával a Fekete Madonna olyan, mintha Lengyelország történetének ábrázolása lenne, egy olyan országé, amelynek sokszor meg kellett küzdenie a szabadságáért és a szuverenitásáért. És ott van Krakkó városa, Lengyelország fontos kulturális, politikai és egyházi központja, amelynek intézményeit mélyen átitatja egy erős és érzelemdús Mária-tisztelet. Mindebből meg lehet érteni II. János Pál Totus tuus jelmondatát, Szűz Mária iránti szeretetét, és azt a vágyát, hogy ellátogasson a Mária-kegyhelyekre.

– A hagyományon túl milyen belső kapcsolata volt a pápának Szűz Máriával? 

– A későbbi pápának a Szűzanyához fűződő kapcsolata még gyermekkorban és kamaszkorban alakult ki, és az anya–gyermek viszony vonásait mutatta: az Úr anyja a mi édesanyánk is a kegyelem, a természetfeletti élet rendjében. Szeminaristaként, papként, püspökként és pápaként is őrizte ezt a gyermeki viszonyt, amelynek további jellemzője a nagy bizalom Mária közbenjárásában és oltalmában, illetve a vele való kapcsolat gyengédsége és megváltoztathatatlan bizonyossága. Ezt a mély kapcsolatot már pápasága kezdetén kifejezte a címerében, a kereszt tövében megjelenő M betűvel. 

II. János Pál a Máriával való gyermeki viszonya teológiai alapjaként tekintett János evangéliumának arra a szakaszára, amely arról szól, hogy a keresztnél ott áll Mária és a tanítvány, akikhez így szól a keresztre feszített: „Íme a te fiad – íme a te anyád” (vö: Jn 19,25–27). Gyakran idézte a pápa ezt a részt, a kölcsönösséget, azt, ahogyan Jézus rábízza a tanítványt az Anyára és az Anyát a tanítványra.

Mélyen meg volt győződve arról, hogy nagy bölcsességében Isten ezt a szerepet bízta Máriára: túl azon, hogy a megtestesült Ige Anyja, Krisztus misztikus teste minden egyes tagjának az anyja is. 

II. János Pál tanítása Máriáról a Szentíráson, az istenanyaság hittételén, a szeplőtelen fogantatáson, a mennybevételen alapul, és ezen túlmenően az egyházi hagyományon is. A II. vatikáni zsinat tanítása nyomán pedig új tartalmakat is kibontott: Mária hitbeli útja, anyai közvetítése, a keresztény spiritualitás máriás dimenziója, Mária jelenlétének természete az Egyházban. A Szűzanyáról való elmélkedései nyomán sokszor beszélt a nők méltóságáról és hivatásáról. Fontosnak tartotta, hogy az Egyház ezen a téren is két tüdővel lélegezzen: a Szűzanya alakja nem akadálya, hanem előmozdítója lehet annak, hogy helyreálljon Kelet és Nyugat egysége az Egyházban.

Máriás lelkületét hangsúlyozta néhány különleges gesztusa is: 1988-ban, a Mária-év végén a Matild-kápolnát átnevezte Redemptoris Mater-kápolnának, a kilencvenes évek végén pedig, a felújításakor keleti lelkiséget tükröző mozaikokkal díszíttette.

– Első magyarországi látogatása során Máriapócsra is ellátogatott a pápa. Miért volt ilyen fontos számára a kegyhelyek felkeresése?

– Minden országban elment a legfontosabb Mária-kegyhelyekre. Különös jelentőséggel bírt számára a guadalupei kegyhely, amelyet 1531-ben egy indián, Juan Diego emelt Tepeyac dombjára. A jelenés a hit őslakos kultúrába való inkulturációjának különleges üzenetét rejti, az Európából jött idegenek és az őslakos közösség kiengesztelődésének jele. Első apostoli útja során, 1979-ben a pápa elment a kegyhelyre, és még háromszor visszatért; ott írta alá az Ecclesia in America kezdetű szinódus utáni apostoli buzdítását is.

A Szentyának különleges kapcsolata volt a fatimai kegyhellyel is, azzal a hellyel, ahol megtörtént Oroszország és a világ felajánlása Mária Szeplőtelen Szívének. Többször járt ott, és boldoggá avatta a két látnokgyermeket, Ferencet és Jácintát. A Fatimai Szűznek tulajdonította, hogy 1981. május 13-án megvédte őt a gyilkos merénylettől: „ha egy kéz a pisztoly ravaszát mozgatta, egy másik kéz, a Szűzanya keze eltérítette a töltényt, hogy a seb, amely bár súlyos volt, ne legyen halálos”. A fatimai szentélynek adományozta a golyót, amely megsebesítette, és amikor a Fatimai Szűz szobra Rómában zarándokolt, a magánlakosztályában fogadta. Rendelkezett arról is, hogy a Római Misekönyv utolsó (2002-es) kiadásába beleírják a Fatimai Szűz emléknapját.

A lourdes-i kegyhely is mélyen hatott II. János Pál lelkére; a Vatikáni Kertekben megépíttette a lourdes-i barlangot. Olaszországban többször elment Loretóba és Pompejibe, 2003-ban ott zárta le a rózsafüzér évét. Rómában a Santa Maria Maggiore-székesegyház, a világ egyik legősibb Mária-kegyhelye volt nagyon kedves a szívének, valamint az Isteni Szeretet-kegyhely, a népi vallásosság színtere. Közel állt hozzá a szentföldi názáreti szentély, az Isteni Ige megtestesülésének helyszíne, ahova pápaként csak egyszer tudott elmenni. 

A Redemptoris Mater kezdetű enciklikában megfogalmazta a kegyhelyek, a Mária-tisztelet földrajza kifejezést: minden egyházmegyében ott vannak a kegyhelyek és jelzik, hogy a Szűzanya tevékenyen jelen van az Egyház életében.

Fotó: Vatican News

Thullner Zsuzsanna/Magyar Kurír

Az interjú nyomtatott változata az Új Ember 2020. május 17-i számában jelent meg.