Civilizáltan bánunk ma a holttestekkel?

Andrea Mantegna: A halott Krisztus siratása, 1480, Pinacoteca de Brera, Milánó

„A végtelenhez való viszony a halandónak a halandóval szembeni felelősségében valósul meg, még annak halála után is.” (Emanuel Lévinas)

Az ember civilizáltságának egyik mércéje az, hogy miképpen bánik a halottakkal – a holttestükkel és az emlékükkel. Az a civilizáció, amely nem foglalkozik az elődökkel, elszakad a gyökereitől, és nincs jövője. Az emberi történelem a halállal való találkozás története is. A halál legnyilvánvalóbb hírnöke pedig a holttest. Ha helyesen gondolkodunk az emberi holttestről, akkor az marad a középpontban, aki meghalt. Ezért az emberi holttest „nem egy tárgy, hanem valaki, aki volt”. Hogy a halott emberhez való modern hozzáállást megértsük, érdemes végignézni, hányféleképpen viszonyultak az emberi holttesthez a történelem során. A holtakkal való bánásmód ugyanis visszatükrözi, hogy miképpen gondolkodtak elődeink a holttestről.

Az emberi holttest évszázadokig csak marginális kérdésként jelenik meg a filozófián és a teológián belül. Az előbbi túlságosan a halhatatlan lélekkel volt elfoglalva, az utóbbi pedig csak egy holttestre összpontosított – Jézus Krisztuséra, amely két nap után eltűnt, hiszen Krisztus feltámadt. A kortárs teológia egyre nagyobb figyelmet szentel az emberi holttesttel kapcsolatos erkölcsi kérdéseknek. A nyilvánosságban azonban a holttest még mindig tabu, annak ellenére, hogy a képernyőn naponta tömegével jelennek meg a halottak.

A történelem különböző korszakaiban a holtakhoz való viszony más és más volt, az ember azonban sohasem volt közömbös velük szemben. A kereszténység számára a holttest csak egy átmeneti állapot az öröklét felé. Ezért hivatkozik a Szentírás kifejezetten a holttestre: „Bizony, bizony, mondom nektek: ha a búzaszem nem hull a földbe, és nem hal el, egymaga marad, de ha elhal, sok termést hoz” (Jn 12,24). Mindenszentek ünnepén és halottak napján lehetőséget kapunk arra, hogy a saját múlandóságunkkal szembesüljünk, a saját halálunkkal, ami tulajdonképpen az élet és a halál értelmére vonatkozó kérdés felvetését jelenti.

A holttest senkinek sem a tulajdona, mivel a személy, akié volt, már meghalt, így a holttest végső soron a földhöz tartozik. Ezért kötelességünk, hogy méltó módon temessük el halottainkat. Ezért nem bántak elődeink puszta tárgyként a holttestekkel a történelem során, mint amelyeket egyszerűen ki lehet hajítani.

A holtakkal szembeni közömbösség a jelen kultúra krízisét jelzi. Ahol a holtakat nem tisztelik, ahol a holttesteket tárgyként kezelik, ott fennáll a veszély, hogy a haldoklókkal és a társadalom elesettebb tagjaival is hasonlóképpen bánnak.

Fordította: Kovács Gusztáv

Forrás: Pécsi Egyházmegye

Magyar Kurír