Családban maradt a hivatás – Bemutatkozik a diakónus apa és fia

Nézőpont – 2018. június 14., csütörtök | 19:56

A június 9-i esztergomi papszentelésen Erdő Péter bíboros, prímás négy állandó diakónust is szentelt. Egyikük, Fritz Péter édesapja is állandó diakónus. Meglátogattuk a Dorogon élő családot, hogy hivatásáról kérdezzük apát és fiát.

KÉPGALÉRIA – Klikk a képre!

„A beöltöztetésnél kicsordultak a könnyeim. Ránéztem apámra, lepergett előttem, mennyi mindent kaptam tőle. Legfőképp a minta, ahogyan élt. Elcsatangolhattam volna ezerfelé, de ő mindig ott állt mellettem, s talán nem szóval, de példával mutatta az irányt. Aztán folytatódott a szertartás, amikor váratlanul a hétéves fiam, Gellért szaladt oda hozzám a stallumról, átölelt és egy puszit adott. Éreztem, ő, aki még nem igazán érti, mi történik, ott van velem” – emlékszik vissza Fritz Péter június 9-ére, amikor állandó diakónussá szentelte Erdő Péter bíboros az esztergomi bazilikában.

Az életpéldát adó apa, Fritz István maga is állandó diakónus. 2000-ben ünnepelte szentelését, de már a kilencvenes évek óta hitoktatóként, a karitatív szolgálat megszervezőjeként áll a mindenkori plébános mellett a Szent Borbála-plébánia dorogi és filiális közösségeiben. Péter nemcsak a diakónusi szolgálatban követte.

Dorogi házukban beszélgetünk. István és Péter fogadnak minket, Gellért, Péter legkisebb gyermeke ott szaladgál körülöttünk. Kata, Péter felesége kávéval kínál, István felesége a legkisebb unokára vigyáz Táton.

Apa és fia Dorogon, egy házban élnek. Péter, a legidősebb Fritz fiú – négyen vannak testvérek – 1998-ban kötött házasságát követően a tetőtér beépítésével teremtett otthont a szülői házban. István maga is a szülőket követte ide, a ’90-es években ápolásra, felügyeletre szoruló édesanyjához költöztek haza feleségével és négy gyermekével. Most nyolcan élnek a házban, melynek ajtaja mindig nyitva áll a gyakran hazalátogató többi testvér, a tíz unoka és számtalan barát előtt.

Fritz István egyike azoknak a fiataloknak, akiket dorogi kápláni évei alatt Blanckenstein Miklós indított el a közösségszeretet útján. Nemcsak a gyerekeket vitte kirándulni, a fiatal felnőttek is rákaptak a nomád erdei tanyázás ízére, olyannyira, hogy a közösségben feleségre találó István négynapos, kettesben töltött nászútját a nyári táborban folytatta. A fiatal káplánt sok kiváló pap követte az Esztergom melletti településen, köztük Erdő Péter bíboros, majd húsz éven át szolgált a Szent Borbála-templomban Rozsályi Zoltán, aztán Szerencsés Zsolt.

A lelkipásztoroknak köszönhetően a templom körül szerveződött közösségi élet mind István, mind a négy gyerek életében meghatározó volt. Ministrálás, hittan, kórus, foci, cserkészet – mind-mind a templomhoz kötődtek és kötötték a fiatalokat. Itt találtak barátokat, házastársat és hivatást.

Az órás végzettségű édesapa a rendszerváltásig a honvédségnél dolgozott műszerészként. Figyelték, hogy jár templomba, de nem adta fel. István szeretett járni a munkahelyére, mert kötődött a munkatársaihoz, szerették ott is, ahogy mindenütt. 1994-es elbocsátásakor, bár már benne volt a korban, egy pillanatig nem maradt munka nélkül. Plébánosa, Zoli atya bevonta a hitoktatásba az 1993-ban, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem levelező tagozatán diplomázott hitoktatót. „Jó volt beülni újra az iskolapadba, és sokat adott, hogy a környékből együtt mentünk hitoktatók a hétvégi képzésekre. Megtapasztaltam ott is az összetartozást.” István azóta is töretlenül tanít, nyugdíjasként is, három óvodában. Az egyik óvoda – Csolnok – közel hat kilométerre van Dorogtól, és a hitoktató minden alkalommal gyalog teszi meg az utat. Egy óra az erdőn át, imádságban...

Jól megtalálja a hangot a gyerekekkel, a példa számára Zoli atya, aki az ő gyerekeit tanította. Péter itt átveszi édesapjától a szót, és meséli, milyen lebilincselő történetekbe ágyazottan ismerték meg a hit elvont tartalmait.

A hitoktatás mellett István mint diakónus keresztel, esket, temet, és több szomszédos településre jár át igeliturgiát tartani. Aktív a karitatív munkában, 1995-ben létrehozta a szülővárosában az azóta is tevékeny máltai csoportot. A tagok többségében nyugdíjasok, de a második Fritz fiú révén fiatalok is kezdenek bekapcsolódni.

István sok Dorog környéki településre – Bajnától Máriahalomig – elviszi a diakónusi szolgálat révén a szentségeket. Mindenütt várják, számítanak rá. Mindig sokat vállalt, teljesített a munkahelyén, besegített a háztartásba, helyt állt beteg édesanyja mellett, szolgált a templomban. „Amikor mindezek mellett tanulni kezdtem, este tízkor tudtam a könyv mellé leülni, azt éltem meg, mindenre van erőm. Szeret a Jóisten, ezért tudtam mindezt ellátni” – mondja.

István az oltár körül nőtt fel, gyerekként megfordult a fejében a papi hivatás gondolata, de nagyon szeretett volna családot. Most mint állandó diakónus állhat az oltárnál. „Sokat jelent, hogy ez a szolgálat az életem részévé vált, az pedig kivételes öröm, hogy a fiam is ott áll mellettem.” Péter fején is átsuhant gyerekként a papság gondolata, most örül annak, hogy más módon elköteleződhet a szolgálatban. Zoli atya hittanosaként nőtt bele az Egyház életébe. „Nagyon jó volt Zoli atya miséire járni. Megkedveltette velünk az egyházi életet, vonzóvá tette a hittant, vágytunk odamenni. Egy csoda volt, amit véghezvitt a hetvenes évektől kezdve. Először négy gyerek volt a hittanos táborban, aztán több turnust kellett szervezni, annyian jelentkeztek.”

Középiskolásként Péter megismerte a cserkészetet. A Boldogasszony Iskolanővérek bajóti központtal szerveztek meg egy csapatot, amely a környék fiataljait összefogta. Ide került bele Péter először tagként, majd vezetőként. Megélte ő is a kamaszkor hozta lázadást, az eltávolodást, aztán a visszatalálást. Péter a közösségben ismerte meg feleségét, Katát. „Együtt formálódtunk.” Az Egyházhoz kötődő élet mindig megvolt. A képviselő-testület tagjaként, templomgondnokként szolgált, foglalkozott a gyerekekkel. Már négygyerekes édesapa volt, amikor felesége különleges ajándékkal lepte meg: beíratta a hittudományi főiskolára. Péter, aki egy szerszámkarbantartó műhely vezetőjeként dolgozik, örömmel áldozta szabadidejét a tanulásra, 2016-ban szerezte meg diplomáját, amikor már a plébános, Szerencsés Zsolt biztatására részt vett a diakonátus kétéves felkészítő képzésén. Dolgozik, eltartja a családot, szolgál, és megtalálja az időt, hogy együtt legyen feleségével és gyerekeivel. Ebben is jó mintát kapott. Édesapja a jelenlétével, a rá jellemző nyugalommal nevelt, türelemmel és következetességgel, egyszerűen része volt gyerekei mindennapjainak. „Minden gyerekkori élményem családhoz kötődik, nemcsak édesanyámhoz. Meghatározó életemben a gyerekkor” – mondja Péter. Arról mesél, mennyire jó visszaemlékezni az esti imákra, amikor egy gyertya körül összegyűltek, és megjegyzi, ez az, amit ő nem tud saját családjában megvalósítani. „Fájó pont, de el tudom engedni, és várom, hogy azok az alkalmak, amik életünkben nyomot hagytak, visszajön és nekik lesz fontos.”

Péterék életének megvan a maga keresztje. 18 éves nagylányuk, Petra 2015-ben enyhe strokot kapott, melynek hallássérülés lett a következménye. Két kisebb gyerekük, Kata és Gellért esetében vírus okozott hallásvesztéstük van. Hallókészülékkel élnek teljes értékű életet. „Nincs betegségtudatuk, jól kezelik a helyzetet.” Kata, a feleség számára a gyerekek nevelése a legfontosabb feladat. Lelkesen beszél arról, hogy az éghajlatkutatónak készülő Petra középiskolásként bekerült a miskolci egyetem kutatócsoportjába. Bár a házaspár már korábban megtehette volna a nagyszülői segítség miatt, mégis csak három évvel ezelőtt mentek el kettesben Assisibe, ahonnan Kata legszívesebben már a megérkezés előtt visszafordult volna, annyira aggódott a gyerekekért. Végül sokat adott nekik az utazás. Péter bátorítja, hogy találjon magának olyan területet, ahol a gyerekek mellett kiteljesedhet. Nagyon jó lehetőség volt számára, hogy az Egy út zenekar énekeseként a tavalyi feloszlásig a környék templomaiba jártak szolgálni. Most együtt próbálnak bekapcsolódni az esztergomi Ars Musica templomi kórusba.

A Fritz család háza gyakran látja vendégül a nagycsaládot. A nagymama részéről öt testvér, azok gyerekei és unokái alkotják a rokonságot, de barátok is járnak a dorogi házba. István legjobb, gyerekkori barátja is nagycsaládos, a közel egykorú gyerekek és azok gyerekei is összebarátkoztak. Nagy fájdalom, hogy karácsonykor elhunyt a legjobb barát, István és a család a veszteségben szeretettel áll az özvegy mellett.

Összetartás – ez a szó, ami apa és fia számára meghatározza az életet. Összetartják a szűkebb és tágabb családot, tartják a baráti szálakat, fonják a templomi közösségük szálait. Születés- és névnapok, ünnepek, ezek életük kiemelt pillanatai. Tele vendéggel a kert, a ház minden szobája. István áll a bogrács mellett, készül az ebéd, a pilisi ragu.

Fotó: Lambert Attila

Trauttwein Éva/Magyar Kurír

Kapcsolódó fotógaléria