Csapd le, csacsi!, földön és égben – Szülőnek lenni saját gyermek nélkül

Nézőpont – 2021. április 6., kedd | 18:44

Szendéné Kiss Nóra többgyermekes édesanya, akinek már több remek írását közreadtuk az általa alapított MiDió honlapról. Most egy olyan házaspárról ír, akik úgy váltak csodálatos (nagy)szülőkké, hogy saját gyermek nem adatott meg nekik. Érzékenyen, szívből – hiszen a történet személyes emlékezés is.

Bármennyire szerették volna, nem született gyermekük. Talán ezért „fogadták örökbe” szinte azonnal az új szomszédok ötéves kislányát. Az örökbefogadás nem jogilag, csupán a szívükben történt. A kislány az óvodai szünetekben szinte reggeltől estig náluk töltötte a napot, sőt gyakran hétvégén is átkéredzkedett a nyugdíjas házaspárhoz.

Délelőtt a kertben szöszmötöltek együtt. Borsót fejtettek, kiskéssel zöldbabot tisztítottak, barackot vagy meggyet magoztak. Jóska bácsi gyakran a sufniban dolgozott valamin, és a satupad meg a szerszámok nagyon izgalmasak voltak a kislánynak is. Kipróbálhatta mind – ő is barkácsolt, faragott. Mikor nagyon meleg volt, megengedték, hogy megmártózzon a kerti kútban. Nem igazi kút volt, inkább esővízgyűjtő. Ha tele volt, épp a nyakáig ért a víz.

A ház mellett lapos tetős épület állt, tetejét szőlő futotta körbe, lépcsőn lehetett felmászni rá. Volt fehér és piros szőlő is, „kecskecsöcsű”, mondták az egyik fajtára, és a kislány ezen nagyon nevetett. Ők meg azon kacagtak elpirulva, kezüket a szájuk elé szorítva, mikor az utca felől álló ringlóbokorra mutatva a kislány hangosan felkiáltott: „Kérek ringyót!” „Nem szabad ilyet mondani” – nevetett Manci néni, de azért mindenkinek elmesélte az utcában, mi lett a gyümölcs új neve náluk.

Közben főtt az ebéd, és délben asztalhoz ültek ők hárman. Sokszor volt bableves, hatalmas babszemekből, csipetkével és tejföllel. Aki leghamarabb megette, az lett az angyal. Legtöbbször a kislány lett az első, és ilyenkor úgy érezte, úgy jól lakott, hogy már nem is fér bele több. „Hát fuss egy kört, angyalom!” – szólt Manci néni, és ő ment, körbefutotta néhányszor az udvart. A konyhától a kapuig, aztán vissza, és jöhetett a második fogás: mácsik, nudli vagy rizskoch. Végül pedig a kislány kedvence, a kávéba mártott kockacukor.

Ebéd után a nap fénypontja következett, előkerült a francia és a magyar kártya. Csapd le, csacsi!, svindli, színre szín. És a legviccesebb, a WC. Két kártya egymásnak döntve, felállítva, a többi alattuk az asztalon fektetve. Ezek közül kellett kihúzni egyet-egyet. Akinél összedőlt a két álló lap, az bizony a WC-be pottyant. A hatalmas nevetésektől potyogott sokszor még a könnyük is.

Templomba is velük járt. Meg a többi öreggel az utcából. Az elsőáldozásra készülő gyerekeknek az első két padsorban kellett ülniük, az idősek hátrébb foglaltak helyet. De oda és vissza együtt sétáltak télen-nyáron.

Később még inkább cinkostársak lettek. Mindent el tudott mondani nekik, és ők komolyan vették. Például hogy mindenki más megnézheti az esti sorozatot az osztályból, csak neki kell aludnia már a híradó után. Így hát péntekenként Manci néni „elfelejtette” lehúzni a redőnyt a szokásos időben, mert a szemközti gyerekszobából pont látni lehetett a nappalijukban világító tévét. A hang pedig felhallatszódott az otthoni készülékből, ha résnyire nyitva maradt az ajtó véletlenül.

Az évek múlásával aztán csökkenni kezdett a látogatások száma. Egyre kevesebbszer szólt a csengő a fehérre festett kovácsoltvas kapun. Eljött az idő, amikor már hiába is szólt volna. Először Jóska bácsit temették el. Manci néni mindennap elsétált a sírhoz. Azt mondta, beszélgetnek ilyenkor. Aztán hamarosan ő is elment, utána.

A kislány közben felnőtt, és édesanya lett. Mikor az egyik kisbaba a várt földi születés helyett hónapokkal korábban, méhéből az égbe született meg, kiment a temetőbe. Manci nénihez és Jóska bácsihoz, akik bármennyire szerették volna, nem született gyermekük. Rájuk bízta, akit elveszített, és kérte, játsszanak vele is annyit, mint ővele régen. Tanítsák meg neki is a Csapd le, csacsi!-t.

A szomszédoktól, akik feltétel nélkül szerették, úgy, ahogy csak egy szülő szeretheti gyermekét, az emlékeken túl egy régi, fonott barackgyűjtő kosár is az övé maradt. Most gyerekjátékokkal van teli, a nappali közepén.

Manci néni és Jóska bácsi emlékére

Forrás: MiDió

Fotó: Pixabay; családi archívum

Magyar Kurír

Kapcsolódó fotógaléria